2011.02.21. 10:29, Közzétette:Szabó Borka
Szulfur-szulfit-szulfát
(félnovella)
Három sorban nyolc pad van, egy padban két ülőhely. Práz Szabolcs kémia-fizika szakos gimnáziumi rendestanár már negyven éves elmúlt kilenc évvel ezelőtt. Práz úr – miután mit sem szeretett jobban a forró székelygulyásnál, mint a fegyelmet – negyven darab Mengyelejev-táblázatot készített össze előző éjszaka. A szertári táblázatokból egy jutott padsoronként. Ez bizony rendetlenkedésre adott volna okot.
Práz Szabolcs nővére, Práz Aranka. Práz Aranka, nyugdíjas körzeti orvos, a Kékkapu kisvendéglőből hordta az ebédet, lábosban. Ahogy a rendet nem tudta tartani az iskolában, úgy kellett hidegen ennie a székelygulyást Práz Szabolcsnak. És utána még egy vagy két lekváros buktát. Práz Ariel 72 nyarat ért meg, és imádta a lekváros buktát.
A Mengyelejev-táblázatból repülőgépek készültek. (Gyermekkorotokban biztos ti is hajtogattatok ilyet. Próbáljátok meg!) Práz Szabolcs nem hajtogatott. A laktanidák csoportját gyönyörintette a táblára, mikor egy nemesgázok felségjelű repülőgép eltalálta. Szelíd mosollyal fordult meg, miközben a fölső táblát az alsó elé és zakója csücskére húzta. Szelíd mosolyát az osztály harsány röhejjel nyugtázta.
Práz Szabolcs gyomrában ekkor megindult a menetrend szerint közlekedő kis postakocsi, a bakon tésztaképű Bukta Egon, lekvártestű, porcukorszívű, ilyen-olyan.
„Szulfur-szulfit-szulfát, szulfur-szulfit-szulfát…”
A középső padsorban fölhangzott a tanáridegeket gyilkoló lábcsuszolás. A tejszínhabtajtékos lovacskák kénszagú csillagokat szórtak. Práz Aranka kézbevette a lábaska fülecskéjét és a picike buktástányért.
Az udvaron Hegedűs Armand, az izmozáció jeles apostola torkaszakadtából ordított. „Szulfur-szulfit-szulfát, szulfur-szulfit-szulfát!” A gondosan vízbe áztatott kréta szétmállik a táblán.
– A lábadat, barom, azt a mocskos lábadat magasabbra!
– …Igen, aranyom, és négy lekváros buktát is, igen…
– Behúzni a hasadat, kitolni a melledet, egy-kettő, elég!
Az égen madarak, a ligetben a csősz.
– Vagy várjon, aranyoskám, adjon ötöt, igen, ötöt!
– No, lássátok, ökrök, ez a példás fekvőtámasz!
A röhögés tetőzött. A lovacskák orrlikaiból gyöngyözött, a tábla repedéseiből bugyborékolt, egyenesen a gyomrának tartva hegyes szarvakkal. A terem felső harmadában ezer meg ezer kis repülőgép röpködött. Halogéndakoták oxigén-ejtőernyőkkel. Aktinidák, Messerschmidtek bellur-bombácskákkal. A liget fölött szürkesapkás csősz keringett. Hegyes pálcikájára feketerigókat és gébicseket szúrt.
– Tudnia kell ugyanis, kedveském, hogy Szabolcs imádja a lekváros buktát.
„Szulfur-szulfit-szulfát, szulfur-szulfit-szulfát…”
Az ébredéssel egy biológiai beidegződés következtében minden emlék kizáródik. A csengő keskeny, izzó csíkja elvakította.
Práz Szabolcs kémia-fizika szakos középiskolai rendestanár a tanáriban a jegyzeteit rendezgette. Nedves zsebkendővel megtörölte a homlokát, bevett egy gyomorgörcsoldót, egy fejfájás ellenit és három szem lehelletüdítőt, melyet mindig a zsebében hordott, egy leleményes adogatószerkezettel ellátott fiolában. „Lehelleted Odol, megfiatalodol. Szívjon időnként Symphoniát…”
– Tudod, drágám, mikor a pleszbitív exudativámmal feküdtem, Szabolcska hozta a buktákat. Élek-halok értük! Nem, köszönöm, cukor nélkül.
No, hogy így tett, rá is bukta. Bizony, és ez így is volt.
A soros osztály levonult az elsötétített kémia előadóba. Az alagsornak kénhidrogénillata, a kémiaszertárnak pedig alagsori vécészaga volt. A tornateremben bordásfal. Az öltözőben a csapok csöpögtek. „A víz érték, ne pazarold a vizet!” A levonulás közbotrányba fulladt. Az udvari kijárat félalagsori portójában egy gyerek karját törte, egy másik az ablakmélyedésben talált fél tornacipővel leverte a folyosóvilágítást. A törött karral nyolcan mentek el az iskolaorvoshoz. A körtét ki kell cserélni.
– A tél hidegebb, mint az enyhe tél, melyik szuperökör hagyta otthon a klottgatyáját?!
– Egy csöppecske tejet, igazán csak egy picurit. Szóval drágám, én tisztában vagyok az egyoldalú táplálkozás hátrányaival, de hát hallottál olyat, hogy valaki skorbutot kapott volna lekváros buktától?
Azt hiszem, ti sem hallottatok.
Három sorban tizenöt pad. Egy padban két ülőhely. Az előadó lépcsőzetes. Elöl leeresztett vászon, hátul vetítőgép, középen vadállati zsivaj.
– A kénsavgyártás nagyüzemű szinten a kibányászott pirit őrlésével, majd pörkölésével kezdődik.
– Tanár úr, kérem, a Kovács a valagamba szúrt a tűvel!
– Most pediglen a Hanksch (?) bemutat egy elsőosztályú fejbillentést. Minden barom idefigyel, ugye?
– Na, és akkoriba’, aki nálunk szolgált, olyan buktákat sütött, hogy igazán…!
Tészta Egon a lovak közé csördített. A porcukor behavazta a rétet. Szánkón röpült fel, tetejében a begipszelt fejű csősszel.
A piritpörkölő sematikus képernyő előtt egy ügyesen összekulcsolt diákkéz férfi, egy másik pedig női nemi szervet árnyintott. A lovacskák lemerültek a hóba.
– …Pörkölödő az oxidáció végbemenetével…
Az utcában kinyíltak a telefonfülke-ajtók, Práz Szabolcs vég nélkül csukta be őket.
Jósika Ferencz megemelte kőkalapját.
– Második József, a vaskalapos király…
– Nem király, császár!
„Szulfur-szulfit-szulfát, szulfur-szulfit-szulfát…”
Negyvennyolc Messerschmidt szórta a kénesőt. Mengyelejev doktor széles vigyorral ült a vászon közepén – …és az így nyert kén-dioxid a gyártási folyamat azon fázisában…
– Bravó, bravisszimó, most lássunk egy flikflakkot!
– Mert nézd, Klárikám, a lekvár nem minden esetben elegendő ezekbe az éttermi süteményekbe.
Elég, elég, elég, elég, elég, elég, ELÉG!!!
Tésztaképű Bukta Egon holtan terült el a bakon. A gyöngyházfényű égen madarak röpködtek. A csősz villamosjegyeket és már érvénytelenített Pálmaház látogatására érvényes bilétákat bökdösött botjára.
Práz Szabolcs kémia-fizika szakos gimnáziumi rendestanárnak Jósika Ferencz szobra előtt azonban eszébe jutott, nem írta be a hiányzókat. És ez így is volt. Bizony.
A willendorfi Vénusz
Fessünk pár szál cérnametéltet egy mélytányér aljára. Az emberek nagyrésze a híg leves kikanalazása után kitartóan kapargatja, legyen az debilis útkaparó vagy magas IQ-val rendelkező halbiológus. Na, persze lehet hülye a biológus és zseni az útkaparó, a szituáció változatlan és csak egyetlen kritériuma lehet: a fölfestett selymaság naturális, vagyis élethű legyen. Esetükben megélthű. Meglehet, a fogyatékos tovább kísérletezik, de ez sem bizonyított. Ismerek egy állami díjas csillagászt, aki egy festett legyet kísérelt meg elhessegetni egy csendéletről a teremőr bácsi nagy derültségére, kinek pedig csak 25 éves törzsgárdatag jelvénye volt és reumája. Egy-két diplomás hölgyemény műteremlátogatás címén fölcsalattatott szerény lakomba, és lenyűgözve állt meg legújabb képem előtt.
– Jaj, de cuki! Mi a címe?
– Önarckép – mondtam.
– Ó, csodálatos! És kiről?
Ez esetben vagy a kép volt elfuserálva, vagy a kis kedves.
Ám később még meglátjuk, mily fontos esetekben csalatkozik a külső szemlélő.
Egy, az „Őskortól Csernobilig” című művészettörténeti előadássorozatot kezdtem ezzel a kis előszóval. Meggyőződésem ugyanis, hogy régmúlt idők fölfedezett, kiásott és megismert tárgyai egyszerűbb szerepet töltöttek be őseink életében, mint gondolnánk. Az Altamira-környéki barlangrajzok sem egyértelműen valami kultikus, vallási vagy gyakorlati céllal készültek. Tegyük fel, egy vadászat alkalmával lerobbant Nyek fiú, vagy az önnyugdíjas Nyu apu unalmát volt hivatva feledtetni, portyáról hazatérő társait meglepni, netalán Nyu anyót bosszantani? Az sem lehetetlen, hogy későbbi évezredek szobatudósait kívánta megtréfálni. Maurice Ch.-t, Henry Moore-t és Schliemannt. Elképzelhető, hogy Nyek fiatalúrnak megtetszett Nyu apó terebélyes hálótársa, de a környéken nem volt több dundi őstény, a harcot pedig kerülte Nyu apóval. Hát farigcsált magának egy hordozható hölgyet. Willendorf környékén több ilyen tömör gyönyör került napvilágra. Talán egy őskori szexshop maradványaira bukkantak? Sok gyáva kukac áhítozott az anyu idomaira, és hősünk, megelégelvén a strapás cserkészést-bogyózást, ráállt a sorozatgyártásra.
Kielégítetlen utazni vágyók térképeket gyűjtenek, kényelemszerető kispolgárok kalandregényeket, zavartlelkű kamaszok pornólapokat. A művészben túlteng a vágy az elérhetetlen dolgok után, tehát leírja, lefesti, megszoborintja vagy eldudorássza azokat. Miért fosszuk meg Nyeket a művész misztikus szerepétől? A boldogságtól, hogy üzenjen a messzi távolba, a jövő ismeretlen térségeibe: „hahó, nézzétek, volt egyszer egy Nyu anyó! És micsoda keble, popsija volt! Látod? Ő az ősanyád! Ez aztán tudta, mi a dörgés!” A Szaharában vagy a Machu Picchuban föllelt rajzok, létesítmények is inkább üzenetek, mint aktuális jelszavak. Minden idők legnagyobb és legrégebbi kultúrájának, a kínainak ma is a képekből kialakult jelrendszerét használják. Ki érti? És miért ír le valaki valamit, ha nem az üzenet igénye készteti? Képek, szobrok, építmények, dalok… Tény, hogy dekorál és szórakoztat is, és reményt ad az ismeretlen erők megnyeréséhez. Ha szánt szándékkal meg akarjuk fosztani magunkat egy titkos üzenettől, kiáltsuk ki a willendorfi Vénuszt a termékenység istennőjének.
…És én még azt hittem, ebben a kerekded, kis szexuális kődarabban üzenet rejlik. Zene, szobrászat, irodalom.
(A két novella leirata az 1992 júniusában tartott „Belegázoltam a tilosba!” című kiállítás megnyitóján elszavalt művek videoanyaga alapján készült.)