Szulfur-​​szulfit-​​szulfát
(fél­no­vella)

Három sor­ban nyolc pad van, egy pad­ban két ülőhely. Práz Sza­bolcs kémia-​​fizika sza­kos gim­ná­zi­umi ren­des­ta­nár már negy­ven éves elmúlt kilenc évvel ezelőtt. Práz úr – miután mit sem sze­re­tett job­ban a forró szé­kely­gu­lyás­nál, mint a fegyel­met – negy­ven darab Mengyelejev-​​táblázatot készí­tett össze előző éjszaka. A szer­tári táb­lá­za­tok­ból egy jutott pad­so­ron­ként. Ez bizony ren­det­len­ke­désre adott volna okot.

Práz Sza­bolcs nővére, Práz Aranka. Práz Aranka, nyug­dí­jas kör­zeti orvos, a Kék­kapu kis­ven­déglőből hordta az ebé­det, lábos­ban. Ahogy a ren­det nem tudta tar­tani az isko­lá­ban, úgy kel­lett hide­gen ennie a szé­kely­gu­lyást Práz Sza­bolcs­nak. És utána még egy vagy két lek­vá­ros buk­tát. Práz Ariel 72 nya­rat ért meg, és imádta a lek­vá­ros buktát.

A Mengyelejev-​​táblázatból repülő­gé­pek készül­tek. (Gyer­mek­ko­ro­tok­ban biz­tos ti is haj­to­gat­ta­tok ilyet. Pró­bál­já­tok meg!) Práz Sza­bolcs nem haj­to­ga­tott. A lak­ta­ni­dák cso­port­ját gyö­nyör­in­tette a táb­lára, mikor egy nemes­gá­zok fel­ség­jelű repülő­gép elta­lálta. Sze­líd mosollyal for­dult meg, miköz­ben a fölső táb­lát az alsó elé és zakója csücs­kére húzta. Sze­líd moso­lyát az osz­tály har­sány röhej­jel nyugtázta.

Práz Sza­bolcs gyom­rá­ban ekkor meg­in­dult a menet­rend sze­rint köz­le­kedő kis pos­ta­ko­csi, a bakon tész­ta­képű Bukta Egon, lek­vár­testű, por­cu­kor­szívű, ilyen-​​olyan.
„Szulfur-​​szulfit-​​szulfát, szulfur-​​szulfit-​​szulfát…”
A középső pad­sor­ban föl­hang­zott a taná­r­i­de­ge­ket gyil­koló láb­csu­szo­lás. A tej­szín­hab­taj­té­kos lovacs­kák kén­szagú csil­la­go­kat szór­tak. Práz Aranka kéz­be­vette a lábaska fülecs­ké­jét és a picike buk­tás­tá­nyért.
Az udva­ron Hegedűs Armand, az izmo­zá­ció jeles apos­tola tor­ka­sza­kad­tá­ból ordí­tott. „Szulfur-​​szulfit-​​szulfát, szulfur-​​szulfit-​​szulfát!” A gon­do­san vízbe ázta­tott kréta szét­mál­lik a táb­lán.
– A lába­dat, barom, azt a mocs­kos lába­dat maga­sabbra!
– …Igen, ara­nyom, és négy lek­vá­ros buk­tát is, igen…
– Behúzni a hasa­dat, kitolni a mel­le­det, egy-​​kettő, elég!
Az égen mada­rak, a liget­ben a csősz.
– Vagy vár­jon, ara­nyos­kám, adjon ötöt, igen, ötöt!
– No, lás­sá­tok, ökrök, ez a pél­dás fekvő­tá­masz!
A röhö­gés tető­zött. A lovacs­kák orr­li­ka­i­ból gyön­gyö­zött, a tábla repe­dé­se­iből bugy­bo­ré­kolt, egye­ne­sen a gyom­rá­nak tartva hegyes szar­vak­kal. A terem felső har­ma­dá­ban ezer meg ezer kis repülő­gép röp­kö­dött. Halo­gén­da­ko­ták oxigén-​​ejtőernyőkkel. Akti­ni­dák, Mes­serschmid­tek bellur-​​bombácskákkal. A liget fölött szür­ke­sap­kás csősz kerin­gett. Hegyes pál­ci­ká­jára feke­te­ri­gó­kat és gébi­cse­ket szúrt.
– Tud­nia kell ugyanis, ked­ves­kém, hogy Sza­bolcs imádja a lek­vá­ros buk­tát.
„Szulfur-​​szulfit-​​szulfát, szulfur-​​szulfit-​​szulfát…”
Az ébre­dés­sel egy bio­ló­giai beidegző­dés követ­kez­té­ben min­den emlék kizá­ró­dik. A csengő kes­keny, izzó csíkja elvakította.

Práz Sza­bolcs kémia-​​fizika sza­kos közép­is­ko­lai ren­des­ta­nár a taná­ri­ban a jegy­ze­teit ren­dez­gette. Ned­ves zseb­kendő­vel meg­tö­rölte a hom­lo­kát, bevett egy gyo­mor­görcs­ol­dót, egy fej­fá­jás elle­nit és három szem lehel­let­üdítőt, melyet min­dig a zse­bé­ben hor­dott, egy lele­mé­nyes ado­ga­tó­szer­ke­zet­tel ellá­tott fio­lá­ban. „Lehel­le­ted Odol, meg­fi­a­ta­lo­dol. Szív­jon időn­ként Symp­ho­niát…”
– Tudod, drá­gám, mikor a plesz­bi­tív exu­da­ti­vám­mal feküd­tem, Sza­bolcska hozta a buk­tá­kat. Élek-​​halok értük! Nem, köszö­nöm, cukor nél­kül.
No, hogy így tett, rá is bukta. Bizony, és ez így is volt.

A soros osz­tály levo­nult az elsö­té­tí­tett kémia előa­dóba. Az alag­sor­nak kén­hid­ro­gé­nil­lata, a kémi­a­szer­tár­nak pedig alag­sori vécé­sz­aga volt. A tor­na­te­rem­ben bor­dás­fal. Az öltöző­ben a csa­pok csö­pög­tek. „A víz érték, ne paza­rold a vizet!” A levo­nu­lás köz­bot­rányba ful­ladt. Az udvari kijá­rat fél­alag­sori por­tó­já­ban egy gye­rek kar­ját törte, egy másik az ablak­mé­lye­dés­ben talált fél tor­na­cipő­vel leverte a folyo­só­vi­lá­gí­tást. A törött kar­ral nyol­can men­tek el az isko­la­or­vos­hoz. A kör­tét ki kell cse­rélni.
– A tél hide­gebb, mint az enyhe tél, melyik szu­per­ökör hagyta ott­hon a klott­ga­tyá­ját?!
– Egy csöp­pecske tejet, iga­zán csak egy picu­rit. Szó­val drá­gám, én tisz­tá­ban vagyok az egy­ol­dalú táp­lál­ko­zás hát­rá­nya­i­val, de hát hal­lot­tál olyat, hogy valaki skor­bu­tot kapott volna lek­vá­ros buktától?

Azt hiszem, ti sem hallottatok.

Három sor­ban tizenöt pad. Egy pad­ban két ülőhely. Az előadó lépcső­ze­tes. Elöl leeresz­tett vászon, hátul vetítő­gép, közé­pen vad­ál­lati zsi­vaj.
– A kén­sav­gyár­tás nagy­üzemű szin­ten a kibá­nyá­szott pirit őrlé­sé­vel, majd pör­kö­lé­sé­vel kezdő­dik.
– Tanár úr, kérem, a Kovács a vala­gamba szúrt a tűvel!
– Most pedig­len a Hanksch (?) bemu­tat egy elsőosz­tá­lyú fej­bil­len­tést. Min­den barom ide­fi­gyel, ugye?
– Na, és akko­riba’, aki nálunk szol­gált, olyan buk­tá­kat sütött, hogy iga­zán…!
Tészta Egon a lovak közé csör­dí­tett. A por­cu­kor beha­vazta a rétet. Szán­kón röpült fel, tete­jé­ben a begip­szelt fejű csősszel.
A pirit­pör­kölő sema­ti­kus kép­ernyő előtt egy ügye­sen össze­kul­csolt diák­kéz férfi, egy másik pedig női nemi szer­vet árny­in­tott. A lovacs­kák leme­rül­tek a hóba.
– …Pör­kö­lödő az oxi­dá­ció vég­be­me­ne­té­vel…
Az utcá­ban kinyíl­tak a telefonfülke-​​ajtók, Práz Sza­bolcs vég nél­kül csukta be őket.
Jósika Ferencz meg­emelte kőka­lap­ját.
– Máso­dik József, a vas­ka­la­pos király…
– Nem király, csá­szár!
„Szulfur-​​szulfit-​​szulfát, szulfur-​​szulfit-​​szulfát…”
Negy­ven­nyolc Mes­serschmidt szórta a kénesőt. Men­gye­le­jev dok­tor szé­les vigyor­ral ült a vászon köze­pén – …és az így nyert kén-​​dioxid a gyár­tási folya­mat azon fázi­sá­ban…
– Bravó, bra­visszimó, most lás­sunk egy flik­flak­kot!
– Mert nézd, Klá­ri­kám, a lek­vár nem min­den eset­ben ele­gendő ezekbe az éttermi süteményekbe.

Elég, elég, elég, elég, elég, elég, ELÉG!!!

Tész­ta­képű Bukta Egon hol­tan terült el a bakon. A gyöngy­ház­fényű égen mada­rak röp­köd­tek. A csősz vil­la­mos­je­gye­ket és már érvény­te­le­ní­tett Pál­ma­ház láto­ga­tá­sára érvé­nyes bilé­tá­kat bök­dö­sött botjára.

Práz Sza­bolcs kémia-​​fizika sza­kos gim­ná­zi­umi ren­des­ta­nár­nak Jósika Ferencz szobra előtt azon­ban eszébe jutott, nem írta be a hiány­zó­kat. És ez így is volt. Bizony.

A wil­len­dorfi Vénusz

Fes­sünk pár szál cér­na­me­tél­tet egy mély­tá­nyér aljára. Az embe­rek nagy­ré­sze a híg leves kika­na­la­zása után kitar­tóan kapar­gatja, legyen az debi­lis útka­paró vagy magas IQ-​​val ren­del­kező hal­bio­ló­gus. Na, per­sze lehet hülye a bio­ló­gus és zseni az útka­paró, a szi­tu­á­ció vál­to­zat­lan és csak egyet­len kri­té­ri­uma lehet: a föl­fes­tett sely­ma­ság natu­rá­lis, vagyis élethű legyen. Ese­tük­ben meg­élthű. Meg­le­het, a fogya­té­kos tovább kísér­le­te­zik, de ez sem bizo­nyí­tott. Isme­rek egy állami díjas csil­la­gászt, aki egy fes­tett legyet kísé­relt meg elhes­se­getni egy csend­életről a teremőr bácsi nagy derült­sé­gére, kinek pedig csak 25 éves törzs­gár­datag jel­vé­nye volt és reu­mája. Egy-​​két dip­lo­más höl­gye­mény műte­rem­lá­to­ga­tás címén föl­csa­lat­ta­tott sze­rény lakomba, és lenyű­gözve állt meg leg­újabb képem előtt.
– Jaj, de cuki! Mi a címe?
– Önarc­kép – mond­tam.
– Ó, cso­dá­la­tos! És kiről?
Ez eset­ben vagy a kép volt elfu­se­rálva, vagy a kis ked­ves.
Ám később még meg­lát­juk, mily fon­tos ese­tek­ben csa­lat­ko­zik a külső szemlélő.

Egy, az „Őskor­tól Cser­no­bi­lig” című művé­szet­tör­té­neti előa­dás­so­ro­za­tot kezd­tem ezzel a kis elő­szó­val. Meggyőző­dé­sem ugyanis, hogy rég­múlt idők föl­fe­de­zett, kiásott és meg­is­mert tár­gyai egy­szerűbb sze­re­pet töl­töt­tek be őseink életé­ben, mint gon­dol­nánk. Az Altamira-​​környéki bar­lang­raj­zok sem egy­ér­telműen valami kul­ti­kus, val­lási vagy gya­kor­lati cél­lal készül­tek. Tegyük fel, egy vadá­szat alkal­má­val lerob­bant Nyek fiú, vagy az önnyug­dí­jas Nyu apu unal­mát volt hivatva feled­tetni, por­tyá­ról haza­térő tár­sait meg­lepni, neta­lán Nyu anyót bosszan­tani? Az sem lehe­tet­len, hogy későbbi évez­re­dek szo­ba­tu­dó­sait kívánta meg­tré­fálni. Mau­rice Ch.-t, Henry Moore-​​t és Sch­li­e­mannt. Elkép­zel­hető, hogy Nyek fia­talúr­nak meg­tet­szett Nyu apó tere­bé­lyes háló­társa, de a kör­nyé­ken nem volt több dundi őstény, a har­cot pedig kerülte Nyu apó­val. Hát farig­csált magá­nak egy hor­doz­ható höl­gyet. Wil­len­dorf kör­nyé­kén több ilyen tömör gyö­nyör került nap­vi­lágra. Talán egy őskori szexs­hop marad­vá­nya­ira buk­kan­tak? Sok gyáva kukac áhíto­zott az anyu ido­ma­ira, és hősünk, meg­elé­gel­vén a stra­pás cserkészést-​​bogyózást, ráállt a sorozatgyártásra.

Kielé­gí­tet­len utazni vágyók tér­ké­pe­ket gyűj­te­nek, kénye­lem­sze­rető kis­pol­gá­rok kaland­re­gé­nye­ket, zavart­lelkű kama­szok por­nó­la­po­kat. A művész­ben túl­teng a vágy az elér­he­tet­len dol­gok után, tehát leírja, lefesti, meg­szo­bo­rintja vagy eldu­do­rássza azo­kat. Miért fosszuk meg Nye­ket a művész misz­ti­kus  sze­re­pétől? A bol­dog­ság­tól, hogy üzen­jen a messzi távolba, a jövő isme­ret­len tér­sé­ge­ibe: „hahó, néz­zé­tek, volt egy­szer egy Nyu anyó! És micsoda keble, pop­sija volt! Látod? Ő az ősanyád! Ez aztán tudta, mi a dör­gés!” A Sza­ha­rá­ban vagy a Machu Picchu­ban föl­lelt raj­zok, léte­sít­mé­nyek is inkább üzene­tek, mint aktu­á­lis jel­sza­vak. Min­den idők leg­na­gyobb és leg­ré­gebbi kul­tú­rá­já­nak, a kína­i­nak ma is a képek­ből kiala­kult jel­rend­sze­rét hasz­nál­ják. Ki érti? És miért ír le valaki vala­mit, ha nem az üzenet igé­nye kész­teti? Képek, szob­rok, épít­mé­nyek, dalok… Tény, hogy deko­rál és szó­ra­koz­tat is, és reményt ad az isme­ret­len erők meg­nye­ré­sé­hez. Ha szánt szán­dék­kal meg akar­juk fosz­tani magun­kat egy tit­kos üzenettől, kiált­suk ki a wil­len­dorfi Vénuszt a ter­mé­keny­ség istennőjének.

…És én még azt hit­tem, ebben a kerek­ded, kis sze­xu­á­lis kőda­rab­ban üzenet rej­lik. Zene, szob­rá­szat, irodalom.

(A két novella leirata az 1992 júni­u­sá­ban tar­tott „Bele­gá­zol­tam a tilosba!” című kiál­lí­tás meg­nyi­tó­ján elsza­valt művek video­anyaga alap­ján készült.)