A kitüntetést meg nem érdemelt, megelőlegezett pályabérnek tekintem, amely arra kötelez, hogy szerény életművemet kiegészítsem, gazdagítsam

     Kedves Veres Emese Gyöngyvér szerkesztő asszony, szerkesztő uraim, írótársaim, publicisták, hírlapírók, barátaim…

     Én már óvodáskoromban is kitűnni igyekeztem. Még a vegyészeti technikum elsőseként is valamilyen hőstetten törtem a fejem; merénylőként végzek Hruscsovval, és felszabadítom Magyarországot.

     Aztán évtizedeken át semmilyen téren sem mutatkozott meg kiválóságom. Az iskolában ugyan legnagyobb volt a tüdőtérfogatom, és másodikként értem célba a futóversenyen, ám a gimnázium irodalmi önképzőkörében csupán alelnöknek való voltam. (Ma tudom, hogy az elnökből nem lett író, de belőlem még lehet.)

     Tőke István tanár úr egyszer ilyen címmel adott házi feladatot: Amikor bántott a lelkiismeret. A dolgozatban a vidéki unokatestvérnél töltött vakációs napok emlékét idéztem föl. Hazatérve zsebemből előkerült a zsákmány, egy ólomkatona, amit a rokontól emeltem el. Csakhamar szemrehányást tettem magamnak, amiért olyan balek voltam, hogy egy helyett nem három figurát csentem el, és ráadásul a játékmozdonyt… Talán már ez a kis doli sejtetni engedte, hogy szerzője eredetiségre, meghökkentésre törekvő írónak készül. Tanárom korholva megdicsért.

     A kamaszkori lázadást sose nőttem ki; ellenkeztem tanáraimmal, a kaszárnya öncélú fegyelmezésével. A gimnáziumból kétszer is kidobtak; a károlyvárosi laktanyában öt hónappal a bevonulás után mint alkalmatlant felmentettek, érettségi nélkül felvételiztem és kerültem egyetemre. (Azt megelőzően ötvenféle munkakörben alkalmi, fizikai segédmunkát végeztem; zsákolást, kubikolást, kenyérsütést, parkettázást…)

     Már Petőfinél, sőt József Attilánál is többet éltem, és alig öt-hat elfogadható verset produkáltam. Szerencsémre két évre lecsuktak, majd csaknem másfél évtizedig megtagadták tőlem az útlevelet, ami bősz levelezésre késztetett, és első, érett munkáimat eredményezte*.

     A közlési tilalom, nevem száműzése a nyilvánosságból pedig arra volt jó, hogy elbeszélőként is kipróbáljam magam, és részt vegyek a délvidéki MAGYAR SZÓ napilap jeligés novellapályázatán. Többször is díjat nyertem, mire a pályázatot évekig szüneteltették. Azokban a komenista időkben csak a Képes Ifjúság szerkesztője volt olyan bátor, hogy – kilétem tudatában – megjelentesse álneves írásaimat. (Ma nincs ilyen szerkesztő mifelénk. Viszont változatlanul van szilencium, cenzúra, mellőzés, kirekesztés, elhallgattatás; van „magyar” pártdiktatúra a tiszai Délvidéken, 2019-ben, és már hosszú évek óta.)

     1991 őszén részt vettem a zentai, emlékezetes béketüntetés megszervezésében, s amiatt váltam menedékessé Magyarországon, nyolc hónapra. Két évig tiszteletdíjasan szerkesztettem a Magyar Televízió heti két perces Menekülthíradóját. Hazatértem után, ’92 májusától csaknem húsz éven át, nyugdíjaztatásomig munkanélküli voltam, mert dívott – és máig tart – a kontraszelekció, a párt alapú foglalkoztatás; a regnáló, szólamaiban magyar érdekeket képviselő „magyar” párt nem tudott mit kezdeni velem, a munkát kereső magyartanárral, a nemzeti ügyet következetesen szolgáló íróval.

     Kezdeményezésemre 1997-ben Zentán ötven alapító taggal megalakult a Térzene Irodalmi és Művészeti Társaság, amely a pártdiktatúra elhatalmasodásáig tevékenyen működött; rendezvényeket, irodalmi pályázatokat szervezett, évkönyvet, antológiát adott ki, kapcsolatot ápolt a Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetségével, és részt vett annak vándorgyűlésein. Az utóbbi években (illojális) egyesületünk nem kap támogatást.

     NYOLC NAPON TÚL GYÓGYULÓ KÖZÉRZET címmel 2001-ben Budapesten jelent meg első könyvem.

     Mivelhogy az új évezredben Tisza menti kis hazámban semmilyen publikálási lehetőségem nem volt, újabb könyveim is Magyarországon jelentek meg, 2016-ban. Az ADOMÁS HISTÓRIÁK ÉS ÁLMOK a Benke László irányította Hét Krajcár Kiadó, a DÉLVIDÉKI MUSZÁJ-HERKULES pedig Kaposvárott, a Berzsenyi Kiadó gondozásában került az olvasók elé.

     Idén június végén és július elején a szabadkai konzulátusról előbb egy titkárnő, majd a vezető konzul telefonon tudakolta tőlem, hogy elfogadnék-e állami kitüntetést. Az igenlő válaszomat követő napokban, hetekben nem vertem nagydobra a dolgot. Egy rokonom átverést gyanított, amit magam se zártam ki. Ha pedig valódi a szándék, jónak láttam hallgatni róla, nehogy megfúrja a párt. (Ugyan melyik?)

     Csaknem egy hónapig szunnyadt a kitüntetés ügye; úgy vettem, hogy nem lesz belőle semmi: vagy tréfát űztek velem, vagy a diplomácia hivatalnokai leinformáltak a nemzetáruló véemesznél, s azzal kútba esett a plecsni.

     De mégse! A minap a Miniszterelnökségtől telefonáltak; hajlandó vagyok-e átvenni…? Igen. Akkor 19-én, hétfőn, tizenegy órakor a Parlamentben az Áder János köztársasági elnök indítványozta kitüntetést Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes nyújtja át… Elszállásolást kapok-e? – kérdém. Erre nem tudott válaszolni a kormányszolga. Holnap figyeljem levélfiókomat, mondá.

     Jött is a MEGHÍVÓ.  Sem az, de még a kísérőszöveg se nem tartalmazza a nevemet; a megszólításban ez áll: Tisztelt Kitüntetett! Nyilván fáradságos lett volna a hetven-nyolcvan vagy kétszáz derék tűzoltót, rendőrt, pedagógust, művészt, környezetvédőt… néven nevezni. Mindenesetre rögvest fölhívtam az értesítésben megjelölt kapcsolattartót: a meghívás ugratás vagy tény? Pillanaton belül jött a válasz: tény. Már ez a fürgeség is gyanús nekem.

     Eddig nem sikerült megtudnom; mivel érdemeltem ki az elismerést?

     Ha mégis sikerül eljutnom az Országházba, ott a picurka érmesek esetében aligha fog laudáció elhangzani. Talán egy moderátor nevemen szólítva megkér, hogy fáradjak a kitüntetést osztó méltóságok elé, megnevezi az adott ordót, majd protokolláris mosoly, gratulálás, futó kézfogás után tűnés a színről. Talán még akkor se kapok magyarázatot a díjazásra.

     Nyomtatásban máig megjelent kicsiny életművem nem méltó a csinnadrattás ünneplésre. Az életkor végső határán pláne nem illet meg előlegezett pályabér; bizonytalan már az opusz gazdagodása. Tudom, meg nem jelent munkákat, terveket nem szokás jutalmazni, mégis világgá kürtölöm; napvilágot látott műveim terjedelmét meghaladó, köteteket kitevő, változatos műfajú kézirataim vannak, amelyek kiadói hajlandóságra várnak.

     A ’magyar’ párturalom sújtotta Délvidéken semmi esélyem sincs könyveim megjelentetésére, de akár egy tárcám, versem, beszélyem újságbeli közlésére sem, amiként kitüntetésem híre sem publikus kis hazámban, a Tisza déli térségében. (Vicei Károly)

Zentán, 2019 augusztus 16-án

______________________________________________

* Magánlevelezésem feldolgozására 2009-ben Budapesten elnyertem a Gion Nándor ösztöndíjat; a munkát elvégeztem, kiadásra készen áll a ’MAGÁNLEVÉLREGÉNY’: keresem kiadómat.