Szeretem ezt a Várost. Véremmé, lelkemmé vált. A lüktetés, a zaj, a szmog, az állandó éber feszültség, a morózus nyugdíjasok banyatankkal felszerelkezve, ádázul lökdösődve a buszon, villamoson, az örökkön ellenzék kisnyugdíjas, a sohase semmi nem jó, és pont most és pont így meg pláne nem, aztán egy mosolytól ellágyulnak, szemükről oszlik a düh-köd, hogy átadja magát az életem most és mindjárt elmesélem programnak...Budán élni életérzés, lehet Márai nem így mondta, tuti így gondolta...Szeretem a reggeli zsivalyt, lökdösődő diákok kamaszkorom borzalmas neonszíneibe, répafarmerébe öltözötten, jajj!!, na ilyen nem lesz nekem sohasedetöbbédetényleg...és gumicsizmám sem, amitől feláll a nem is létező szőr a karomon, lábamon, örök hála, Mama, neked köszönhetem, tőled örököltem.
A tömeg közlekedik-tömegközlekedik...néha borzasztó, néha üdítőn feldobja a napot.
A Várban és környékén dolgozván, ha van idő reggel megállok a reggeli szélben a Halászbástyánál, nincs egy szál túrista sem, nézem a rózsaszín szmogban fuldokló várost, vagy amikor végre tisztára fújja a szél, és messze ellátni, szívem csitul, lelkem rezdül, lehajol a Mátyás templom, szíven simogat.
Az Ősz időnként végigszáguld a reggeli városon, leveleket színesre rajzol, homlokomra teszi hűvös Ősz ujját, a Vándorok ősi jelét, szívem dobogása gyorsul, üzen, szólít, hív a Vándorok ősi dala...nyughatatlan leszek, feszült, nincs helyem...aztán Krisztinaváros temlomában búgni kezd a harang, szívem csitul, hazavárnak a meséket suttogó utcák, derűs terek, hunyorgó lámpafény álmosan ásít rám, a Logodi utca, ahol lehajtott fejjel suttogom kedvenc versem, talán a költő is megáll egy pillanatra mellettem...majd angyal suhan át rózsaszín hajnalon, majd a Hajnal, nevetve, kócosan, zilált felhőruháját aranycakkosra hímezi a Nap, uszály méltósággal úszik lefelé a Dunán, aki mostanában a megnyugtató víz-illatát dobálja felém, a hidak összehajolnak, intenek, Buda az otthonon, a szűk hazám...
A napi rutin néha elfásít, menni, tenni, segíteni, mosolyogni, fürdetni, tisztába tenni néniket, időnként elfog az érzés, mindünkre ez vár talán az út végén...
Riadt, őzike-szép szemű gyerekek kisautókat tologatnak a kutya húgytól bűzlő aszfalton, szívemben szánalom, aztán ez is elmúlik, mennek tovább, a Déli Pályaudvarnál is bezár a Migration Aid helyi kirendeltsége, mindenki lenyugodhat a picsába, a hajléktalanok visszaköltöztek az aluljáróba, ugyanolyan szánalomra méltók, segítségért kiáltók: Ember! Ne hagyd! Bármikor Te is ide kerülhetsz!
Hamis, ferdített média, álhírek, kapkodod a fejed, igyekszel tájékozott lenni, nem megy, nem lehet igazságot tenni, véleményed persze lehet bármilyen. Rendkívül szerény megjegyzésem lenne: aki nagybetűsen, mellet verősen igaz magyarnak érzi magát, csupa nagybetűvel persze, az legalább a magyar helyesírás szabályait tartsa be, és ne óriási helyesírási hibáktól hemzsegő gyűlölettől fröcsögő kommenteket plakátoljon-posztoljon ki, zárójel vége.
Ez is múlik tovább...
Idős, háborút-poklot megélt nyugdíjasaim értetlenül állnak a mostani helyzet előtt-nekik a Média Szent, és nagybetűs, hiszen az újság is megírta! (sic!) aztán rám néznek, talán nem is engem látnak, rég elmúlt szeretteik árnya belengi a szobákat: -Editkém, a háborúban is csak azt tudott elmenni, menekülni akinek pénze volt...a többinek maradt a valóság, kinek milyen.
Aztán a nap végén Krisztinaváros újból magához húz, vigasztal, ölel, suttog és simogat, álmokat, vágyakat rajzol, kisimít és felborzol, épp mi kedve van....Jó éjt mára, gyerekek....