"SZERETETET, ÉRZELMET KAPTAK EBBEN A SIVÁRSÁGBAN"
Mocsáry Csaba etesi plébános (aki fiatalon a Dévényi Róbert-vezette budapesti CsILI amatőr színjátszóegyüttes tagja volt. Azóta meghalt. A szerk.)

V.I.: Mikor ide kerültél, milyennek találtad ezt a falut?

M.Cs.: Majdnem sírtam. Gyönyörű környezet, befelé forduló emberek. Apátia. Az egyik egyházközségi testületi tag pap bátyját majdnem leköpték az utcán, amikor reverendában végigment rajta. Ez egy kommunista falu. Bányászfalu. De végül mégiscsak velük van az isteni gondviselés, mert ezek a kommunista bányászok álltak oda és építették újjá a templomot. Leverték az utolsó vakolatig és újjáépítették! Van erejük. Lehet - nem biztos -, hogy amikor meglátták, hogy én akarok is valamit és nem csak beszélek, akkor megteremtődött a bizalom. Tehát a bizalmat kellett nekem először visszaszereznem.

V.I.: És ez hogy sikerült?

M.Cs.: Úgy például, hogy 10 000 forintot én adtam a templomra.

V.I.: Pénzzel tudtad megteremteni a bizalmukat...?

M.Cs.: Igen. Azt mondják, olyanok itt az emberek, hogy ha egy fillér hasznot nem húzhatnak a másikból, akkor inkább gáncsolják. Nem segítenék, még ha ott halna meg az úton, akkor sem! Itteniek mondták. Nem tudom... De az biztos, hogy pénzéhesek. Mikor adtam a templom felújítására 10 000 forintot, utána azt mondták: "Még pénze se volt, mégis adott!" Ez hozta meg a bizalmukat. Itt a pénz a legfőbb érték. Meg kifelé mutatni, hogy én különb vagyok, mint a másik.

V.I.: De ebben van hajtóerő is, nem?

M.Cs.: Hogyne! De csak akkor, ha pozitív érték a hajtóerő, mert ha negatív, akkor inkább kapával nekimegy a szomszédnak, ha az bizonyul "különbnek". Annak idején, amikor legelőször a templomban beszéltem, egy Tarkovszkij-filmet idéztem, a Rubljovot. Ez volt az első prédikációm, a bemutatkozás. A harangöntés. Csodálatos ez a folyamat. Ez a kamaszgyerek nekiáll és csinálja. Ugyanezt érzem át én a saját életemben. Ugyanaz a munka, küzdelem. Vagy ahogy Peter Brook az Üres térben leírja - ezt mind végigélem. Mindenféleképpen lehet látni, hogy a munkában, ami a hit felé viszi őket, lehet egymásnak segíteni. Ha egymással rengeteg gondjuk és bajuk van és valaki ebben igazságosan melléjük áll, akkor ők odaállnak amellé, még ha káromkodva is. Mert volt úgy, hogy káromkodva vitték itt a vödröt és szidták egymást, mint a bokrot. De vitték és csinálták!

P.S.: Nem kívánkozol el innen?

M.Cs.: Nekem mindegy, hol vagyok. Pap vagyok és föl vagyok szentelve. Ahol vagyok, ott dolgozom. Én magamtól nem lépek. Isten malmai lassan őrölnek, de őrölnek. A mai mise végén is úgy engedtelek el benneteket, hogy "Menjetek békével, küldetéstek van!" Nekem ez a küldetésem. Azt meg nem én tudom eldönteni, Mocsáry Csaba, hogy a küldetésem meddig tart Etesen. De még a püspök sem, hanem a Szentlélek Úristen. Még ő is a Szentlélek Úristentől kapja meg a kegyelmet, hogy mikor disponáljon egy papot. Ha ezt komolyan vesszük. Tehát amíg itt vagyok, addig itt vagyok. Ha életem végéig, akkor életem végéig.

V.I.: De egy kevésbé tönkrement pappal azért jobban járna a világ, nem gondolod? Éppen ma tanultam az Anzelmtől, hogy a saját magad szeretetével is törődnöd kell, mert saját magadat is Istentől kaptad!

M.Cs.: Igen. Ezt én úgy értelmezem most erre a helyzetre, hogy ha vannak mellettem, akkor már könnyebb. Látjátok, már ketten is itt vannak velünk. (A beszélgetés alatt mellénk telepedett a kántornő és egy ifjúsági hittanos. A szerk.) Ha ők nincsenek, akkor már lehet, hogy diliházban lennék vagy elmennék nyafogni a püspöknek, hogy helyezzen el! De mivel érzem, hogy vannak mellettem, de mivel érzem, hogy fontos, amit itt csináltam, de mivel érzem, hogy mellettem áll például az ifjúsági hittan egyik mozgatója - el tudom viselni. Minden nagyon nehéz itt, még az ifjúsági hittan is! Az egyik szülő szabályosan el akarja marni tőlem a gyerekeit! "Mit kínlódik velük?! Nem változott itt öt év alatt semmi!" Magyarul hogy én nem csináltam semmit. Annyira nagy a gyűlölet ebben a nőben ...

V.I.: Mi okozza, hogy itt Etesen ilyen nagy a gyűlölet és a pénzéhség? Van ennek valami helyi oka vagy ez országos?

M.Cs.: Gondolj bele Majakovszkij: Csudajó című versébe: "A kőkemény paraszti koponyákig jutott a hír s szétömlött sebesen..." Amikor egyszer annak idején november 7-én elmondtam a Csavargyárban Angyalföldön, kérdő hangsúllyal intonáltam ezt a részt. Tapsvihar volt. Itt is "kőkemény" a paraszti koponya. Meg lehet találni persze a lelki gyökereket, amikor kiadják a szívüket-lelküket, de ez nem állandósul. Valahol a szívük mélyén nyilván ott van a szeretet és a jóság, az összefogásra törekvés, de van egy pont, amikor leblokkolnak.

P.S.: Nem vagy esetenként türelmetlen?

M.Cs.: Az tény, hogy most, mikor hangszálgyulladásom volt és nem tudtam beszélni, Matildka, az egyik egyházközségi testületi tag, jó indulattal, de azt mondta: "Na, nincs hangja a Plébános Urnak, most nem tud veszekedni!" Teilhard de Chardin fogalmazza meg a kozmikus Krisztusról: ott a cél, az Örök Élet, vonz a gyönyörű hitünk, tanításunk, de mivel az Idő és a Tér korlátja között vagyunk, nehézkesek vagyunk és hátulról is kell segíteni bennünket. Egyszerre kell vonzani meg rugdosni, bökdösni bennünket. Ez a rugdosó szerep az enyém.

V.I.: És nem lehet még ilyen ügyeket, mint a templomépítés, megtalálni, amik mentén, ha káromkodva is, de csinálják a dolgukat és együttműködnek az emberek?

M.Cs.: A jelenlegi társadalomban ...? Konrad Lorenztől most olvastam A világ nyolc halálos bűnét, a civilizáció bűneiről. Sőt, már túlléptünk azon a nyolc bűnön is. Itt akarunk most mi tovább lépni, de nem a saját erőnkből. Ez a hirtelen nagy változás, ami másfél-két év alatt itt megtörtént, ez óriási nagy dolog és nem az emberiség műve. Ez a világrész azelőtt szinte hitetlen volt. Még a II. Vatikáni Zsinat is úgy könyvelte el ezt a - ha lehet így mondani - ateista blokkot, hogy ez egy olyan óriási nagy fal, amin évtizedekig, évszázadokig nem tudunk változtatni. A Szentlélek fuvallata által mégis olyan változások történnek, amelyekhez mi kevesek vagyunk. A változtatás tehát ebben az értelemben nem csak a mi dolgunk. Ne csak magunkban bízzunk! [72-ben, mikor a CsILI-ben a Lillülit és a Gáli darabját csináltuk, Nixon meg Brezsnyev egymással csókolóztak a mi fejünk fölött! Ebből az európai gondolat annyira fejlődött, hogy már Európai Egyesült Államokat emlegetnek, de még ennél is tovább fog ez a folyamat menni! Nekünk a helyünkön - akárhol is vagyunk - mi a feladatunk? Továbbra is megvédeni, amennyire lehet, az erkölcsi tisztaságot és erre nevelni a gyerekeket. Ez borzasztó nehéz, de korábban is az volt. Annak idején, diákként, az én korosztályom volt a nagy ellenzéki korosztály. A történelemtanárnő felé tornazsákot dobtunk - órán! Ideggörcsöt kapott. Pedig gyönyörűen tudott mesélni! Amikor a saját hitét, kultúráját adta át, tátott szájjal figyeltük, de mikor a történelemről beszélt, rögtön rákezdtük, hogy mit hallottunk a Szabad Európa Rádióban! Olyan kísérteties, hogy visszakapom én is ezt a sorstól, mert ezekkel a hittanos gyerekekkel úgy kell veszekedni néha, mint a vadállatokkal. Nincs már semmiféle tartásuk, semmiféle formájuk, semmiféle gátlásuk. Nekem kell egyénileg megküzdeni a tekintélyért, mert mit érne, ha a szülő otthon megfenyegetné a gyerekét: hogy viselkedsz a pappal? A szerzett tekintély is nagyon fontos, nem csak az egyház tekintélye. A régieknél van tekintélye az egyháznak, azokkal ilyen értelemben nem kell foglalkozni, de a fiataloknál ezt meg kell szerezni. És az erkölcsöt továbbadni. Nem könnyű.

Most vasárnap pl. a Demokrata Fórum bemutatkozása után még elmentem a kocsmába az emberekkel és ott beszélgettem velük. Nem vagyok képmutató, hogy nem iszom meg egy pohár bort. Ezt értékeli is a falu. De utána ki vagyok téve annak, hogy az az 5-6 alkoholista utánam jön a plébániára és itt órákig dumál! Nagyon szívesen beszélgetek, bármikor, mindenkinek megpróbálok ott lenni, de amikor azt látom, hogy valaki már csak inni akar és azért akar folytatást, mert ő most bratyizik az Atyával - ezt nem lehet megengedni. És jön a kérdés: hogyan tudunk segíteni? Akár szegényen, akár lelki nyomorulton?

P.S.: Nagyon fontos nekem, amiről most beszélsz: hogyan lenni jelen, hogyan segíteni? Benne is lenni, de ki is válni belőle? Melyik az a lépés, amelyik kivisz belőle? Az Anzelm úgy látja, mert az egy jobbágy falu, hogy neki ott gazdálkodni kell - biztos, hogy ezt a szemlélete is hozza, meg ő is egy falusi gyerek és így el tudott ezen az úton indulni. Én még ebben is küldetést látok, hogy te egyáltalán be mersz menni a kocsmába és meg mersz ott inni egy pohár bort, mert ez sem egy természetes papi viselkedés! Még énbennem sem, hát még a 70 éves nénikben!

M.Cs.: Ugy érzem, hogy ott van az isteni gondviselés - vagy szerencse, mert az ugyanaz -, hogy ha nem "kiemelt" papként kerülök ide - színész-pap, rádióműsor-botrány stb. -, akkor már régen nem vagyok itt. Igy is mindent megpróbáltak ellenem, de azt érzik, hogy hatalom van mögöttem. Valami misztikus köd még mindig körülvesz ... Azért mutattam a Lékai-levelet, hogy elmondjam: ezt én kétféle képen foghatom föl. Vagy az állam nyomása az ez esetben szegény Lékaira, hogy ezt a papot (mármint engem) Balassagyarmatról el kell pucolni, mert akkor már én a Bulgakov: Mester és Margarita darabjának betanításával majdnem készen voltam, mint ahogy ez a Dévényi Robi rádióműsorában el is hangzott, azzal együtt, hogy én mennyire össze akartam fogni az ifjúságot Gyarmaton. Ezt nem akarta a pártállam. Ezért csinálta meg a Robi a műsort, hogy megvédjen. Én azután kerültem ide, hogy ez a műsor elhangzott. Már védett állatként. Én meg rögtön lejátszottam a műsort a híveknek itt és az önálló előadóestemet, az Istár pokoljárás-át bemutattam a templomban. Előtte elmagyaráztam mindent. Húsvéti gyertyafény. Óriási hatással volt rájuk a megjelenítés ...

V.I.: És nem gondolsz arra - nem biztos, hogy így van, csak felmerül bennem -, hogy egy ilyen lelkileg és szellemileg is megnyomorított faluban, ahol még az egymás iránti szolidaritás is kiveszett, nem hogy a művészet iránti érzékenység - ezzel te távolítottad magad tőlük? Mert maga a hit is egy misztikum - bár az emberek nagyonis hajlamosak arra, hogy begyúrják a hétköznapokba -, s egy kommunista faluban mindenképpen egy másik pólus, s ráadásul még szavalsz is és Tarkovszkij-filmről beszélsz nekik ...

M.Cs.: Ez fogta meg őket!

V.I.: Akkor nagy reményeink lehetnek ... Akkor nagy baj nincsen.

M.Cs.: Azt mondták, hogy megizzadt a lábuk. Amikor előadtam a Tarkovszkij-jelenetet: hogyan történik a harangöntés, milyen összefogás van benne, az egyik elmegy, a másik nem és készül, óriási munka van benne - ez volt a bemutatkozás. Tele volt a templom, mindenki kíváncsi volt rám. Elmondtam, hogy nekem ez a küldetésem, a feladatom, és azt a féltéglányi repedést, ami a templom falán volt és egy galamb ki-bejárkált rajta, én azt rendbehozom. Meglátjuk - ez volt a szemekben.

V.I.: Akkor te most tulajdonképpen egy fejlődési folyamatban vagy. Hat év nem sok egy lelkész életében...

M.Cs.: Jajj... Hat év...? Hatszáz év! Hogy itt napról napra mit kellett küzdeni ...!

V.I.: Jobb lesz most már, könnyebb lesz ...

M.Cs.: Igen, talán az ifjúsági hittan miatt... Bár a szülők... Elfordította ez a szülő például a fejét...

P.S.: Az egyetlen egy szülő csak! Azért nem ilyenek a szülők ...!

V.I.: A kor, az idő is neked segít, nem csak a Jóisten! (nevetés)

M.Cs.: Szóval nem igaz ... itt nap mint nap veszekedni kellett.

V.I.: Te Csaba! Szereted te ezeket az embereket?

M.Cs.: Hogyne! Másképp nem tudnék itt lenni.

V.I.: Mit jelent számodra a szeretet?

M.Cs.: Feltétlenül egy belső nyitottság és erő. Szeretetre vagyunk teremtve. Ez az alapállás, hiába romlott meg az emberi természetünk, a szeretet-engergia megvan bennünk. Hogy ez az energia azután hogyan mosódik el, hogyan nem ... de mindig újra és újra, a hitemből kapom az erőt. A jelmondatom: "Ne félj, mert megváltalak, neveden szólítlak, az enyém vagy!" Tehát bármilyen csalódás, tragédia ér, akkor is bennem van mindig ez a belső hang és ez mindig újra és újra ad nekem erőt.

A szeretet nyilvánvalóan a boldogsággal is összefügg. A boldogság nem csak az örömet jelenti. Nálam hogy fejlődött? Emlékszem, volt olyan időszakom, hogy bárkit megkívántam, mindenkihez oda szerettem volna menni megsimogatni az utcán. Embert. De nem lehet megtenni. Ott a fal. A lelki falak ott vannak. Nem lehet megtenni, hogy odamenj és bárkit nyugodtan megsimogass, hogy kimutasd a te boldogságodat, hogy tetszik neked a másik ... Nem csak szexuálisan, nem csak ösztön szintjén, hanem egyszerűen jó látni a másik embert. Utána Pilinszky csodálatos gondolata fogott meg, amit föl kell nekünk dolgozni: "Csak az Isten az, aki el tudja viselni mindenkinek a szeretetét." Mi emberek nem tudjuk elviselni. Konrad Lorenz is írja, mikor bejönnek hozzá: "Most mit zavartok engem?!" Mert neki ilyen vagy olyan gondja van. Isten az egyetlenegy létező, aki mindenféle nyavalyánkat el tudja fogadni. Konrad Lorenz leírja, hogy a madár hogyan mutatja ki a maga módján az ő szeretetét! A rigója állandóan gilisztát vitt bele a fülébe! Ilyen értelemben viseli Isten is el a mi szeretetünket. Szent Ágoston gyönyörűen leírja ezt a példát is. A kisgyerek egy homokvárat épít a tengerparton. Csinál egy medencét és a medencébe egy kagylóhéjjal hordja a tengerből a vizet. Ágoston megkérdi tőle: "Mit csinálsz, kisfiam?" "Áthordom a tengert ide." Mi hordjuk a tengert ide, de a végtelen kimeríthetetlen.

A szeretet az Isten. Nyugodtan válaszolhatom tehát a kérdésedre, hogy szeretem az etesi embereket, még ha szenvedek is tőlük. Mint már mondtam, ha nem szeretném őket, nem tudnék itt lenni.

Sokszor mondják nekem a segítségeim, hogy nem is itt élek ezen a földön. Kezdetben például én vásároltam magamnak. Aljas pletykák kezdtek el terjengeni rólam, mert egy üveg bort meg mertem venni. Akkor helyettem másokat küldök. Ilyen primitív szinten kell még ezzel is foglalkozni. Itt azt szokták meg, hogy mise után bezárja a pap a plébániát és oda aztán senki nem teheti be a lábát. Mert aki beteszi ... arra semmi jót nem mondanak.

V.I.: Sose láttak arra mintát, hogy egy pap közösségi életet is élhet?

M.Cs.: Az egyik hívő úgy fogalmazott, és erről én most is nagyon sokat gondolkodom: "Plébános Úr! A pappal jóban kell lenni, a tanácselnökkel jóban kell lenni!" De emögött nincs személy! Nincs emberi tartás! Ez a stílus! Ezt a stílust akarom én kezdettől fogva felrúgni. Velem nem jóban kell lenni! Nekem nem kell nyalizni! Én értetek akarok dolgozni és szolgálni.

V.I.: És most milyen sors vár az itteni emberekre? Van-e megélhetési kilátásuk?

M.Cs.: Nincs megművelhető föld. Etes és környéke olyan vidéke Nógrád megyének, ahol semmiféle gazdasági alap nincs. Tsz tulajdonképpen nincs, a Karancsmente Tsz négy vagy öt községé, Karancslapujtőn van a központja, de Etesnek alig van benne része. Trianon után elvették a szlovák Felvidéket. A környékbeli bányák akkor még működtek, bár itt már 30-ban bezárták. 3 bányatelep van és maga Etes, mint település. Tehát az infrastruktúrát annak idején kiépítették. Trianon óta odaát van az az anyagi utánpótlás, a fedezet, ami által ezt a környéket gazdaságilag el lehetett volna látni. Ehelyett mesterségesen létrehoztak egy kis Moszkvát - Salgótarjánt, ugye -, állásokkal, amire nincs fedezet. Mi történt itt? Elkezdtek ingázni - különféle bányákba, gyárakba -, kétlakiak. Munkából hazajövet odahaza folytatja az etesi polgár a munkát. És ehhez hogy jövök én? Más a biológiai ritmusom, az életritmusom. Legszívesebben 14 órát aludnék - persze nem alszom annyit -, azt szoktam mondani...
Itt olyan bérharcok vannak piti kis összegekért, ami egy városinak föl sem tűnik, hogy az nem igaz! Csak arra tudok utalni, amiről Mocsáry Antal Nógrád megyéről elsőként írt monográfiája szól. Ö írta le, hogy miért ilyen ez a nép. Azért, mert Pest megye körül Nógrád megye adta mindig a testőrséget és a honvédséget az államnak. Mindig. Palotás, Örhalom - ilyenek a helységnevek. Ez a nép volt a harcos nép. Aki nem enged. A védőgyűrű Budapest körül. Szent Istvántól Nógrádi Sándorig, a legújabb korig, ez végigment a megye történelmén.

V.I.: Tényleg érdekes, hogy a rendszernek is bástyája lett rögtön ...Úgy látszik, tényleg vannak itt kormánypárti hagyományok...

M.Cs.: Pontosan! És én pedig mindig is egy ellenzéki beállítódottságú ember voltam... Mocsáry Antal elemzi, hogy a palóc viselkedés miért ilyen. A gyűrű-szerep, a védőbástya miatt. Állandóan zaklatott életet élnek, állandóan kiszolgáltatottak, itt mindenféle vérzivatar keresztül ment, hitviták - huszitizmus - minden itt csapódott le. Állandóan gyilkolták ezt a népet, de mégis, ők megmutatják! Megmutatni kifelé, hogy vagyunk! élünk! Nem tudtok legyőzni! És ennek vannak torzulásai ...

V.I.: Na de miért lett volna itt több baj meg több harc, mint az országban másutt?

M.Cs.: Itt nem volt soha pihenés, mint másutt. Soha! Nézd meg a történelmet! Mindenféle irányzat, harc itt csapódott le. Pécs például résztvett a II. világháborúban? Nem.

V.I.: Budapest közelsége ...? Ha ez igaz, akkor ez igaz lehet Komárom megyére is.

M.Cs.: Igen. Mocsáry gyönyörűen fogalmazza meg, hogy a néplélektan és a viselkedéstan is felfedezte: az állandó háborúk megviselték ezt a gyűrűt és egyfajta harcias szemléletet alakult ki ebben a népben, ami mind a mai napig megvan. Nem tudott nyugodni és most sem tud nyugodni ez a nép. Nógrádi Sándor, partizánmozgalom, 56. december 8-a. Az tény, hogy én Etesen puhány embert nem láttam.

V.I.: Milyen értelemben? Büszkék, kevélyek? Vagy kemények, dolgosak?

M.Cs.: Jó és rossz értelemben egyaránt. Nagyon megnézik, hogy az elvégzett munkának mi az értéke - pont emiatt tudják becsülni, hogy ők mit kínlódnak érte! Ezért olyan nagyhangúak! Ez a jó oldal. Aztán ... pl. nekem 4000 Ft a fizetésem. És fel voltak háborodva, mikor a képviselőtestületben emelést javasoltak. Egymás között is föl vannak háborodva, ha a másiknak jut valami. Nem tehetnek mást, viszonyítanak.

P.S.: Tényleg nagyon sújtja őket Trianon: legalsó csücsök, földművelő terület nincs, a bányák megszűntek. Egyfelől beszippantja őket a Karancs völgye, másfelől Kishartyán, Sóshartyán. Maradtak a csücsökben, maradtak senki földje. Tényleg elvadultak itt az emberek. Etes az a település, ahol eljutottak oda az emberek, hogy fakírok és teljesen közönyösek egymás bajai-gondjai iránt. Ez már végső állapot, én is úgy gondolom, Csaba, és ebbe te berobbansz és egy kicsit elkezded ezt az egész dolgot másképpen kezelni. Farmernadrágot viselsz, színjátszol és persze, hogy ez más ...!

M.Cs.: Igen. Még azért is megszólnak, hogy miért fehér cipőt viselek? De azért elfogadtak, megszerettek. Ha nem szeretnek meg, már elgyűlöltek volna. Ez a döbbenet, ez a kettősség, ezt nem tudtam én mindig feloldani magamban. A hiten túl. Mert ugyanazok, akik egymás ellen acsarkodnak, mikor fölléptem és a Tarkovszkij harangöntését mondtam, nagyon figyelmesen hallgattak. A templomépítést örömmel csináltuk és mindvégig kitartottak, még ha káromkodtak is! És nem hagyták, hogy a tanácselnök elvigye őket társadalmi munkára, mikor idejött és hívta őket! Mert azok mindent elkövettek, hogy ne sikerüljön a munka.

V.I.: És van egy győzelem-érzés az emberekben, hogy ezt megcsinálták?

M.Cs.: Hogyne, borzasztó büszkék.

V.I.: Igen? Lehetnek is, mert ritkán látni ilyen szép, régi, tiszta és gondozott falusi templomot.

M.Cs.: Igen. Megint nem győzött a Kántor Marika. Ez az az asszony, akiről már beszéltem, három gyereke van. Az édesapjáért, édesanyjáért volt a mai szentmise. Öt éves évfordulójuk van. Olyan furcsaság történt a minap, amit megint csak nem tudok földolgozni. A Kántor Marika a három gyerekét állandóan csak a munkára nevelte. Pénz - semmi lélek! Három éve az egyik gyereke bejött a plébániára, megnézte ezt a festményt és azt mondta: "Minek ez a porfogó?" Gazdag család, sok állatot tartanak. A gyerekek már szinte gyűlölik az állatokat. Az egész életük a család terrorja alatt történik. Az anyja még ide sem akarja őket elengedni, hittanra. "Mit törődik velük? Ne izgassa magát, plébános úr! Ne kínlódjon velük!" Hallom, ahogy hangoskodik lefelé a Kender utcán: "Minek tart ifjúsági hittanórát, csak az én három fiam jár?" Mert akkor a vezetőjük délutános volt és csak az ő gyerekei voltak itt. De nekem egyetlen emberért is kell kínlódnom, nem hogy háromért!

V.I.: Gondolom, azért csinálja ezt, mert a gyerekei már tudnak dolgozni otthon és a hittanóra idejére kimaradnak a munkából...

M.Cs.: Igen. És a saját gyerekei már lázadnak ellene. Ők szerveztek be másokat is, mert most már tízen voltak megint, új arcok is, akikkel már nem is számoltam. Többször is próbáltam már az ifjúsági hittant, most sikerült. De 6 év alatt csak ennyit lehet elérni?

P.S.: Ez nem kevés, Csaba!

V.I.: A templom újjáépítése is nagy dolog ...

M.Cs.: Az csak külső ...

V.I.: Nem, nem! Ezek belső tartalékokból jönnek elő.

M.Cs.: Nekem az egyházközségi testületet is meg kellett újítani. Csupa idős ember volt a tagja, nő egy sem. Azóta a kántornő is tagja. Mikor idejöttem: repedt templom, verik az asztalt - "hova került a márványlap?" - tőlem kérdezik, hát honnan tudnám én? - majdnem egymást ölik. Ezzel kezdeni...! Herczeg István volt az első fiatal, akit beválasztottunk a testületbe. A tanácsiak meg nem akarta engedni, hogy egyházi esküvője legyen. Na, aztán én beindultam! Lett egyházi esküvő. Beat-mise volt, Budapestről, a Szent Család Kápolna gitárosai jöttek játszani. Nem győztek. Neki mondták, hogy éljen le még 30 évet és aztán lehet testületi tag! Hát nem vártuk meg azt a 30 évet... Őellene beszélt a legtöbbet a Kántor Mari: "Ez falu! Értse meg, plébános úr, ez falu!" "Jól van, tudom, hogy ez falu. Én meg hiszek a keresztény dinamizmusban!" "Mi az, hogy dinamizmus?" "Az, hogy mindig meg lehet bocsátani és mindig lehet előre menni!" "Ez falu, ez falu!".

A kántornő jelentette ki először, hogy a templomba csak hozni lehet, vinni nem. Nem lehet, hogy mégjobban tönkremenjen a templom, ezt építeni kell. Itt nincs állami dotáció, itt a két kezünk munkája van. Ide mostantól csak hozni lehet. Az előző egyházközségi tagok ugyanis többet vittek, mint hoztak. Volt itt pl. elektromos harang, villanymotorok - eltűntek. De sokminden más is. Például volt a szentély előtt egy nagyon szép díszrács, kovácsoltvas, ahogy mesélik. Most egy volt egyházközségi tag erkélyén van beépítve. A paptól kapta meg. Az kénytelen volt odaadni, hogy csináljon már valamit a templomért, mert ingyen nem volt hajlandó! És mi ezt a helyzetet változtattuk meg, mióta itt vagyok: ingyen is dolgozhatsz! Lassan kicserélődött a testület, a régiek mind kihullottak, mire az építkezésnek végére értünk.

P.S.: Meg van határozva, hogy hány fő lehet a testületi tagok száma?

M.Cs.: Ez a mindenkori plébánostól függ. Értelmi és hitbeli belátásán belül próbálja eldönteni, hogyan lehet előbbre jutni. Bizonyos értelemben - állítom, és erről a konferencián is beszéltünk -, az államapparátus még így is beleszólt a háttérből, hogy az egyháztestületi tagok vigyék a hírt. Erre döbbentett rá a Mester Jenő, a CsILI művészeti vezetője. Ciszter, diakónus volt, pálos. Rengeteg segítséget kaptam tőle és a CsILI-n, a régi barátaimon keresztül. Állandóan előadóesteket csináltunk például itt a templomban. És érdemes módon, ha én kijelentettem valamit a szószéken, az rögtön nem sikerült. Budapesten elkapott a rendőrrazzia. Éppen a Mester Jenőhöz mentem egyszer kérni, hogy jöjjön orgonálni, mikor hirtelen elém állt egy rendőrautó. Reggel fél ötkor. Hogy ne sikerüljön a munkám.

V.I.: A templomban csináltál előadóesteket?

M.Cs.: Igen.

V.I.: Meséld el!

M.Cs.: A CsILI-s társaimat hívtam elsősorban. Énekeltek, szavaltak, gitároztak. Advent, Anyák Napja - nagyon sok alkalommal. Bereznay Éva, Szőke Pali, Spitkó Viki, Csaba Péter. Mindig nagyon színvonalas műsort adtak.

V.I.: És hogy fogadták ezt az emberek?

M.Cs.: Örültek.

V.I.: Mise előtt, után vagy külön alkalommal?

M.Cs.: Vagy közben. Attól függ... Az advent mise közben volt. Külön sosem volt, nem csináltam színházat a templomból. Mindig a témához és a liturgiához kapcsolódott a műsor, az egyházi évhez. És akkor persze rögtön kaptam a pofonokat. Mindent megpróbáltak a háttérben. Nem sikerült nekik. Egy idő után rájöttem arra, hogy ha én kihirdetem a szószékről, mit tervezek, akkor Budapesten rögtön utánam nyúlnak. Elkezdtem nem kihirdetni. Ehelyett a kommandó-technikát alkalmaztuk a keszi plébánossal együtt. Hozzá is három falu tartozik, hozzánk is és egyszercsak 6 faluban egymás után végigment a műsor. Mire lépett volna az apparátus, már lezajlott az esemény. Egyszer vendégség (azaz búcsú. A szerk.) volt Kesziben és a barátaim ott adták elő a műsorukat. Meghívták őket a plébániára és a Spitkó Viktória pont az Esperes Kanonok Úr mellé ült. Egyszer csak kijelentette: "Én szeretem a Kanonok Urat!" A Kanonok Úr persze zavarba jött, de nem sértődött meg. Ilyen a Viki stílusa. Egy a lényeg: a szeretet. Mikor a műsorokat megcsináltuk, a falvak hálásak voltak és fejlődtek, kulturálisan is. Szeretetet, érzelmet kaptak ebben a sivárságban. A többi csak sztori.

V.I.: Fantasztikus elgondolni is azt a bátorságot, amivel te ezeket a különböző világokat összehozod. Ezek szerint te egy teljes egységben látod az életedet és a te színjátszó múltad és papi jelened eggyé vált benned. Ez az, ami a magyar közgondolkodásból szinte teljesen hiányzik: csövekben, ágazatokban, szereprendszerekben gondolkodunk és egyikből a másikba nincs átjárás. Nincs átjárás a kultúrák, a társadalmi rétegek, a falu és város között és a végén már valóban ott tartunk, hogy egyik szomszédtól a másikig sincs. Óriási, amit csinálsz! És a nép jóra való hajlandósága is mennyire megmutatkozik....

M.Cs.: Ez úgy keletkezett, hogy amikor a teológiára jártam, a teológus barátaimat összehoztam a színész barátaimmal. De először ott is mi volt? Viktória megjelent félig részegen, félrecsapta a haját és azt mondta: "Akit nem ismerek, az teológus!" Végül mégiscsak összejöttek és egymás emberi értékeit is megismerték a hülyeségei mellett. Megismerték, hogy kinek milyen baja van. Összejött a brancs. Ebből alakultak ki aztán a továbbiak. A Viktória jelentkezett a református teológiára, járt is, igaz, nem végig, de az a lényeg, hogy megindult a folyamat.

V.I.: A konferenciánkon megfogalmazódott bennem, hogy mi, közösségfejlesztők, milyen sokat tudnánk tanulni a hittudományi kurzusokból. Vagy abból az emberkép-tárgyból, amiről a Kamarás Pista beszélt. Vagy pl. a Református Akadémián folyó szabadegyetemekből ifjúsági hittanközösségek részére, amiről a Riskó János beszélt.

M.Cs.: Én viszont soha nem titkoltam és ezután sem fogom titkolni, hogy az, amit én a CsILI-ben fölszedtem, az az alapom. Tehát a népművelés. A ti munkátok. Temetésen pl. szoktam Palesztrinát énekelni: "Már búcsúmat veszem". Azt is a CsILI-ben tanultam. A Kürie eleiszont, a gregoriánokat, mind. És mind alkalmazom, és mind keresztény. És az emberek érzik, hogy ez az ő életük.

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés