" Mindenkinek meg kellene tanulnia, mi az a kegyelem, és mi az alázat. És mindenkinek el kellene sírnia szörnyű tévedéseit. Térdre rogyva, büszkeségét elhajítva, megtörve és megalázkodva. Szégyenkezve és bűnbánón. Meg kellene állnia egy percre, ott a szabad ég alatt, ott, ahol nem vagyunk a minden, hanem mi csak a felesleges és zavaró tényezők vagyunk. És leguggolva, fejet hajtva az erdő előtt, el kellene sírnunk a bocsánatkérésünket. " / Tomán Edina/

Az ősz tűnődőn simított hajamba, játszin, könnyeden, fázós ködöt szitált rám, színes falevelekkel szórt tele, közel hajolt, egészen, szív-mélyig, súgva kérdezett....a válasz könnycseppjeit fejcsóválva itatta le...az íráskényszer szétfeszít, a változás a szívemben lüktet, Krisztinaváros sóhajt bennem, körülöttem....félek, suttogom a Vérmező fáinak, az utakat borító levélkupacoknak, a minden hajnalban felém intő Magdolna toronynak, az ismerősként befogadó budai utcácskáknak, az Alagútnak, Dérynének...nem felelnek, megvan nekik a saját gondjuk, bajuk, az Ősz még egyszer felteszi a kérdést, mosolyt csal arcomra, szívembe, csapongó gondolataimba, vakon vágyódó szívembe...Carriere gondoltam, a soha el nem érhető boldogságra, nyugtalan szívemre, örökös belső bizonytalanságomra...talán, hogy senkinek hinni nem tudok már, a szív kelepcéit próbálom kikerülni, Szindbádra gondolok, a perzsa királyfira, az Ezeregyéjre, amit olyan sokat olvastam...az utcák magabiztosan hajolnak fölém, otthon érzem magam, minden bizonytalanságom ellenére. A Város lényem lett, az útra hívó nyugati szél dobogása a szívemig nem ér már...szeretem a körúti nyüzsgést, az állandó lüktetést, és mégis megérit az soha be nem teljesülő vágyakozás, és rámtör, hogy hiába adok, kevés, mindenkor kevés is volt, jó szeretnék lenni és nem tudok...