2012.11.03. 05:54, Fabó Kinga
Térből metszett tért határol.
Kisebb egységekben tárol.
Egyszerre külön és együtt.
Mi kint, ugyanaz mint bennük.
Kongás tölti be a teret.
Ürességét visszhangozza
a nagy űr, e kies terep,
- csupa és csak test tagolja -
üresjáratban vakmenet.
Bár a szerelésük nomád
- vándorol rajtuk a küllem -
viszonyában mind endogám
- párcsere csak adott körben -
járatják maguk egymáson
kerengve - önmagukon át –
szálon, mely maga alá von
- füzérben önjáró monád -.
Partner? Dervistánc láncszeme?
Körön belüli párcsere.
(Csupa vakmenet színtere.)
Bárkin a sor: nekiesnek.
Ám hiába, e kiesnek
számító térben a semmi-
re zárul, semmije tárul
- kínálkozik fel szememnek -.
Mi az ami tudja bennem
hogy ez az én, aki itt most
két fal közt végtelen pingpong (játszma?
végtelenített vaklárma?)
kongok; tényleg én vagyok e testnek
összefércelt alak?
(Légüres tér. Légből
kapott diribdarab.)
Próbálom: mely részben enyém?
Keresgélem: mely féltekén?
Nem szól. Sunyítva félrelép.
Miközben nagyokat kussol,
hol várja ki - milyen jusson,
hogy létéhez hozzájusson?
Potenciálisan szunnyad.
Potenciális viszonyban.
Megkoccan; a tudatomnak.
- Koccanó falak körkörös
hangok, elszabott öltönyök -
elnyel e szemcsés forgatag.
Kongok: immár ledőlt oszlop.
Most nem más ürességétől.
Most a magamévá foszlom.
Osztom-e, hogyha mégsem osztozom
- benne - bizonytalanban otthonos.
Provokálom: ez most tuti?
(Felfújt hólyag, kifújt lufi.)
Testem során - szúrópróba -
kultusztest vagy kidőlt pózna
türemkedem tagolni ez
üres teret. Aprózódva,
minden határtól szabadon
röppennek lepke-alakok, szerte.
Csupa illó, egykor anyag-
talan, különleges szemcse.
Bár milyen formában keressük magunkat, csak emberek vagyunk! Ma még. Hogy "azután" mi lessz ? Majd meglátjuk, ha meglátjuk!