" Egyetlen gondolat is képes átfesteni szemünkben a világot." / Theodore Dreiser/

" A városnak is megvannak a ravasz cselfogásai, éppen úgy, mint a végtelenül kisebb és sokkalta emberibb csábítónak. Hatalmas erők működnek, melyek a művelt ember megindító kifejezőképességével egyenértékűen csábítanak. Ezernyi lámpa ragyogása sokszor éppen úgy hat, akár egy hízelgő szempár vonzó csillogása. Az egyszerű, egészséges lélek vesztét felerészben az emberfeletti erők okozzák. " / Theodore Dreiser/

Az a fajta mámoros ujjongás, ami a nagy baj elmúltával szakad ki a szívből, a nagyon nagy baj, és nagyon nagy öröm kísérői...

Az éjszaka, a narancs telihold zsongott a szívemben, a boldogság örömcseppjei szétáradtak a lelkemben, úgy öleltelek, éreztem szíved, magamba szívtam illatod, az ölelés meghittsége megérintett...A város lüktetése, éjszakai fénye elnyomta a csillag-pettyes nyári éjboltot, innen nem látszik a Tejút, csak a narancsvérszín telihold szórta szét varázsát... a szédület nem múlt, varázs-felhőt borított rám, a zajos forgatagban otthon éreztem magam, néztem a szégyenlős kisfiús mosolyt, hagytam az érzéshullámokat a lelkemben szétáradni, a szív-varázst, a boldogság felhőjét...Mindenütt a könnyed életérzés, a pillanat varázsa, a most, a perc lüktetése, a Király utca meghökkentő kettőssége: az elegáns házak, a magabízó templom a tömör, fejfájós estéli harangzúgásával, a mindenen átható vizeletszag, a szmog, a pizzaszelet illata, a fiatalok önhittsége, a lakatlanok nyomora egy képpé állt, a templom lépcsőjén ülve, majszolva, falva a friss meleg tésztát, arra gondotam, soha ne múljon el és mindenkor legyenek ilyen boldog, cseppfolyós öröm-pillanatok: a szívemben zene, a lelkemben ujjongás, szemedben a bűvölet, belebújtam ölelésedbe, a karod erejére bíztam magam...majd egy másik kép a Citadella tetején, az éji Budapest a lélekszép fényeivel, a csillogó bájával, a szívemig ható nyughatatlanságával- az a fajta nyughatatlanság, ami a szívmélyen lapul, átadva magam a városnak a lényemmé vált, a pesti forgatag zsongása, a Gödör fényei, a megható igyekezeted, hogy jól érezzem magam..hiszen Te is tudod, milyen kevés kell a ritka és boldog pillanatokhoz, a kezem a tenyeredbe simul, és megsimogatod ujjaim, az álmos-meghitt budai kis utcán az átfogó csönddel, lábujjhegyen suhanva ne zavarjuk a békés polgár csöndet...ide nem hat át a vagány pesti nyüzsgés, itt a komoly, összehúzott szemű házak között suttogva sétál a béke és a csönd, karonfogva a családi idillt, és a derűs jólétet sugárzó ablakokbólkiszűrődő hegedű hangját...a kép a múltból. És ugyanúgy érzem magam mostan is...a gyerekkor álmos bűvöletéből felbukkanó kép, a hovatartozás képe, ahogy a nagyszüleim között alszom kislányként, a boldog derű, az otthon illata, a patikatisztaságú bányászlakás ragyogón, mindig frissen mosott függönyeivel, ablakaival, minden évben újramázolt zöld és fehér keretével..a kisszobába beszűrődő autólámpák villanásával, ahogy egyik faltól a másikig vándorolt a fénysugár, felébresztett, nem bántott, odébb állt...hazaértem, suttogják az összehajló budai házak a csöndes álmos valójukkal, az ásító pincéikkel, a lakóik mosolyával, hazaértél susogja a pest éj-varázs, befogadtalak, magadra találtál....