Hideg volt. Nagyon hideg. Gyenge lehelete látszott a piszkos ablakokon beszűrődő halván fényben. Fogai vacogtak, teste remegett. Esetlenül, összezavarodottan szegezte tekintetét a nyúlánk, vékony karjai között heverő nőre. Tanácstalanul pislogott rá, az arcához hajolt, gyengéden megpuszilta, hozzádörgölte orrát a puha bőrhöz. Az is hideg volt. Halkan nyüszögött, mint egy kiskutya. Még jobban magához ölelte a törékeny testet, minden sejtjével melengetni próbálta. Ajkát végighúzta a gyönyörű nyakon, finoman, némán könyörögve böködte az állát. De a nő meg sem moccant.

Sötét szeme aggódóan csillogott. Kezei görcsösen markolták a másik ruháját, olyannyira, hogy körmei belevájódtak tenyerébe. Tanácstalan volt, teljesen tanácstalan, nem tudta, mit tegyen. Egyre csak bámulta az arcot, azt a hőn szeretett arcot, a csukott szempillákat, melyek alatt gyönyörű, zöld szemek voltak, amik az ő minden lépését, szükségét figyelték, a formás, egyenes orrot, ami mindig az arcához ért, ha puszit kapott Tőle, a szép ívű, egykor vérvörös ajkakat, amik annyiszor mosolyogtak rá. Nem tudott betelni a látványukkal. Ez jelentette neki az életet. Az élet értelmét. Az okot, amiért reggel felkel, amiért eszik, amiért mosolyog.

Hallania kellett a szuszogását, az mindig megnyugtatta. Feszülten hegyezte a fülét most is, de nem hallotta a levegő ritmusos ki-be áramlását, csak a palatetőn kopogó esőcseppek hangját. Kint már nagy pocsolyákban állt a víz, régóta esett.  A kicsi, fehér falú, málladozó vakolatú romos házuk szinte dülöngélt a viharos szélben. Ősz volt. Hideg és nedves ősz. Ilyenkor mindig begyújtottak a kandallójukba, ami ott állt a sarokban. De idén nem tudtak tüzelni való fát venni. Hát szorosan összebújtak esténként, ami neki mindennél jobban esett, mindennél többet jelentett, néha még örült is, hogy nem volt tüzelőjük. A nő meleg testéhez simulva teljes nyugalmat érzett, és olyankor semmi sem számított, egész lényét átjárta a szeretet, minden izmát ellazította, vérét felforrósította.

Így teltek az éjszakáik, egészen néhány nappal ezelőttig. Akkor ugyanis, mikor kinyitotta kusza, sötét szempilláit, hiába puszilgatta mosolyogva a nő arcát, az nem reagált erre, nem nézett rá az álmos, zöld szemeivel, nem simogatta meg, nem mosolygott és nem puszilt vissza. Mozdulatlan maradt.

Ekkor ő nagyon megrémült, pánikba esett. A félelem még mindig vasököllel fojtogatta, az igazság pedig gejzírként próbált előtörni szíve mélyéről. De ő ott tartotta, nem akarta tudatába engedni.

Hangosan felsóhajtott, és belefúrta kissé pattanásos arcát a jó illatú, puha hajba. Nagyon éhes volt, és szomjas. Teste teljesen átfagyott. Érezte, ahogy minden porcikáját betölti a gyengeség. Ráfektette fejét a nőére, és reszkető, elkékült ajakkal suttogta: 

– Nem hagylak itt, ne félj!