A kanca nyugodtan állt a bokszában, türelmesen várta a reggelijét. Jól ismerte már a napi rutint: kora reggel először a kutyák, kecskék, ökrök kaptak enni, aztán összeszedte a gazda a tojásokat, és a csirkéknek is adott eleséget. Csak eztán következett ő. Amikor végzett, a gazda kivitte a szűkös, gazos legelőre. Régebben, hónapokkal ezelőtt még dolgozhatott is, segíthetett gazdájának; szántott, kocsit húzott, gyerekeket vitt a hátán. De ez már elmúlt. Már nem lehetett őt ilyesféle munkára használni. Az este közeledtével visszavezették az állásába, újra etetés következett, és most is ő volt az utolsó. Ám nem bánta ezt a kanca. Szerette figyelni az ismerős mozdulatokat, érezni a különféle takarmányok illatát. Szerette nézni, ahogyan az állatok mohón falni kezdtek.

Ma reggel is minden eszerint zajlott; miután minden állat jóllakott, és a tojásokat begyűjtötte, a gazda az ő etetővödrével tűnt fel az istálló hosszú folyosójának végén. Halkan fújtatott a ló, nyakát nyújtogatta, hogy minél erősebben érezze a zab illatát. Amikor gazdája hozzá ért, durván félretolta az ajtótól, és ledobta elé a vödröt.

A kanca meghökkent; hónapok óta nem volt vele túlságosan kedves az ember, de ennyire mogorva sem! És a vödör is csak félig volt, hol marad a többi zab?

­­­­­­­– Egyé' na! Ez lesz az utolsó reggelid, te hasznavehetetlen! – szólt hozzá a gazda, s magára hagyta.

A ló egykedvűen kezdett falni. Nem értette, miért más ma az ember. A szavai jelentését sem értette, de a hanghordozásból semmi jót nem olvasott ki. Mi lehet a baj?

Egyre több furcsaság történt aznap. Miután megreggelizett, sorra jöttek hozzá a ház lakói. Először az ikrek, a két rosszcsont fiú, akikkel annyit játszott csikókorában, amikor idekerült, aztán a kamaszlány, akinek – úgy érezte – ő a szíve csücske. Sokszor sírt a sörényébe temetkezve, panaszolta neki gondjait, örömeit. Most is szipogott, érthetetlen, zavaros hanglejtésű szavakat suttogott neki, ajkát a homlokához nyomta, majd elszaladt. Még az asszony is eljött ezen a reggelen meglátogatni őt, pedig ez igen szokatlan, a ló még a szagát sem ismerte igazán a nőnek, alig látta néhányszor, habár évek óta itt lakott. Megpaskolta a nyakát és adott neki egy répát, amit boldogan ropogtatott a kanca a kevéske reggeli után.

De közben egyre csak gondolkozott, járt az agya. Valami nagyon nincs rendben ezen a harmatos, hűvös és borongós reggelen! Az összes emberből mélységes lehangoltság áradt feléje, ami nagyon megrémítette. Fürkészve bámulta a tágas udvart, pont rálátott a bokszából, mely középen, az oldalsó ajtóval szemben volt. Dobogott patáival, s idegesen csapdosott a farkával. Miért közvetít felé mindenki gyenge, szomorú energiát? Miért nem vezetik már ki a legelőre? Nem akar változást! A régi napirendjét akarja, az megfelelt neki!

Mire kora délelőtt megérkezett az ember a furgonján, a kanca már teljesen felizgatta magát. Körbe-körbe járt a bokszban, fújtatott s prüszkölt. De hirtelen lecövekelt; a furgonhoz egy utánfutó volt csatlakoztatva… egy lószállító utánfutó, amelybe betuszkolták kiscsikóként, miután elszakították az anyjától!

A gazda felé tartott, szájában az az orrfacsaró bűzű, égő valami füstölgött, kezében vezetőszárat himbált. Igen! Talán végre kivezeti a legelőjére, és minden olyan lesz, mint eddig! Készségesen nyújtotta fejét az ember felé, mikor az odaért, hogy rákapcsolhassa a karabinert foszlott kötőfékére.  Sietősen kopogtak végig patái a folyosón, csillogó szemmel nézte a közelben lévő kis karámját, és afelé kanyarodott.

De a vezetőszár megfékezte. A gazda a lószállító felé akarta vezetni. Mi? De hát miért? Nem! A legelőre kell menni, hát elfelejtette a gazdája? Újabb kísérletet tett, ám most sem engedte a kötél. Az ember egyre türelmetlenebb lett, nagyot rántott a vezetőszáron, mire a kötőfék orrszíja élesen belevágott az orrába.

A kanca teljesen összezavarodott, ide-oda lépkedett, nem akart újra abban a himbálózó dobozban kikötni. Ellenkezett, megvetette a lábát, pedig tudta jól, rossz vége lesz, ha nem engedelmeskedik. De annyira félt! Hát senki sem érti őt meg?! Mit akarnak tenni vele? Gazdája egyre közelebb vonszolta az utánfutóhoz, s ő egyre jobban pánikba esett. Élesen nyerítve felágaskodott, dobálta a farát, teljes erejével ellenállt. Az ember végre megállt, nem rángatta őt tovább. Lassan a nyakára tette a kezét, és beszélni kezdett hozzá: – Én nem akartam ezt kislány. De a gyerekeimnek is alig tudok enni adni, nem tarthatlak meg, ha nem hozol hasznot. Márpedig nem hozol. Tudom, nem önszántadból… És ilyen sérüléssel senki sem venne meg téged. Menjünk, gyere!

A ló ráfújt a gazda arcára, nagyon megörült, mert az úgy viselkedett vele, olyan kedvesen, mint mikor még együtt dolgoztak. Így már bizalommal, fülét hegyezve követte, hogy a kedvében járjon. Felügetett a rámpán, bent az ember kikötötte. Hiába nézett rá nagy, reményteli szemekkel, ezután elment, otthagyta őt. Nem szólt hozzá, s nem is simogatta. Hamarosan rázkódni kezdett a lószállító, ami újra megrémítette. Felnyerített. Semmi válasz. Egyedül van! Küzdött, hogy kiszabadítsa fejét a kötőfékből, kapált a lábával, idegesen horkantott. Mivel nem engedett a kötél még nagy sokára sem, meg kellett nyugodnia, remegve, fejét leeresztve, terpeszben állva várta sorsát.

Végül lefékezett az autó, hátrajött hozzá az ember, és eloldozta. A kanca kirontott a szállítóból, megperdült, reszketve nézett körül, forgatta füleit, magába itta az ismeretlen szagokat. Rossz szagok voltak…

A közelben hatalmas épület állt, mellette kicsi, fakerítéses karámok, melyekben fajtársai tolongtak, láthatóan nagyon idegesen.

Egy férfi lépett ki a kapun, és feléjük sietett. Kezet rázott a gazdájával, aztán őt kezdte vizslatni. Semmi érdekeset nem talált; sötétsárga szőr, fehér keselyes láb és piszra. A kanca feszülten, kitágult szemmel bámult.

– És miért is adja vágóhídra, ha megtudhatom?

– Nem jó a lába. Semmire sem lehet használni.

– Értem. Itt a pénz, amiben megegyeztünk.

– Vigyázzon… vigyázzon rá!

– Vigyázzak rá? Haver, itt megöljük őket, nem vigyázunk rájuk!

– Persze… Persze.

A ló újra rettegett. Miért ennyire zavart a gazdája? És miért adja oda a vezetőszárát annak a másiknak?

– Bocsáss meg! – a gazda végigsimította reszkető izmait, majd hátat fordított és elment.

Elmegy?! Nem! Nem hagyhatja őt itt! Indult volna utána, de az ismeretlen erősen tartotta. Nem, nem, nem, nem marad itt! Rángatta a fejét, ágaskodott, rúgott. Keservesen nyerített az ember után, egyre csak szólongatta.

A gazda beült a furgonba, beindította a motort és elindult. Olyan gyorsan hajtott, ahogy a kátyús út engedte. Aztán meghallotta a segélykérő, szívig hatoló nyerítést, melyet hosszan visszhangzott a puszta.

Letörölte borostás arcán lefolyó könnyét, s bekapcsolta a rádiót.