…Udvarháznak majori udvarábul akkor disznók visítva széjjelfutostak volt. Ha csak kettőt-háromat is mocsáron átal terelhetek, lészen étek. De nagyon megijettek a tűztül, s szaladtak mezzőbe.

    Nehezen kettőt béfogok, szoréttom őköt nádas fele, akkor meg elhevernek annak langyos-pocsolyás széliben, mozdúni nem akarnak. Üttöm-vágom pofájokat, ostoba állattyai, hát nem jobb-é néktek keresztyén gyomorba lenni, mintsem török hajkurásszon, mint nem ehetőt, sőt semmire valót? Nem akartak úszni.

    Mán meg indulnak hinár iránt, kibe gabalyodvák fognak püffedt hassal lenni a vízenn. Nagyon sajnáltam.

    Nézek hátra akkor, s látom, mezzőn futnak udvarban vót cselédek. Kiket naccságos úr rendelt ottan, hogy biztonságban lészen a ház. S nem lett. Hát, futnak mocsáras víznek, gázolják erőssen, kapodnak egymáshoz. S disznók meg visítva. Együtt menekülünk. Én is.

    Mezzőben vidámon lovakon futtatnak a törökök. Nevetve disznókot zavargatják. Láncsával, mint célba, dobájják nyakszirton. Vót is, ki elterült.

    S vették üldözőbe elfutókot. Én a disznókkal mán nem is törődtem. Csak nyüstöllöm embereimet, hogy mennyenek má.

    Rettenetben ügyekeznek is, mikor üdősebbnek láccó török – kinek kaftánja nagyon megvillog az alkonyatban – már szinte sarkukba hág. Franc egye meg, de szépenn lovagol!

    Akkor nagyhirtelen közéjök kétlovas cigánykordéj béfut. Török, mintha mosolyogva, lovát csitittya. Figyelme fordul hajtójok eránt.

    Ő vót az. S török sújt leán felé korbácsával, derekára hogy csavarodnék, s mellyel aztán magának odaránthatyja, de lán keziben kés cikkanik, s hull le a korbács. Mint gyíknak farka, hol ember rálép, csak véletlen.

    Terek neveti őtet. Beszéll is valamit hozzája. Leán meg ottan áll bátoran. Sikerült nádasba futtatni embereket. Nagyon egy büszke tartással állt ottan. Török, melléje léptetvén kezivel nyúl a lány haja után, akarja megfogni. Ustorral leánytul kap nyaka közé, de sebesen, hogy nyakát kapkodja is. Dühötten kiáltoz. Akkor odaérnek még lovakon.

    Nád mögött többijekvel lebukva, de szinte vízbe beleveszve bámuljuk, mi történik. Beszédet nem értyük, csak hallatik, hogy többször váltonak szót egymás közt. Jó ebbül má nem lehet. Akarok kiugrani, lökve félre mindeneket, ragadjam kézen a leánt, s menekítsem, ezek meg fognak éngemet, nem engednek, hol ordíttanék, még a szájamot is bétapasszák. Féltenek, s magukot, véllem. Kellene mi lovasainknak előtörni nádasbul, magam is kapnám lovamot, megszorongatnánk őköt, lánt meg kimenteném. De nem jőnek.

    Akkor a fehéres szakállú török száll le lovárul, látom, meghajol, mézes szavakot mondani illenkor szoktak, jól tudom, leán meg fehér foga hegyirül csak lök valamit. Aztán méltósággal lejön kocsirul leán, s ő is hajol meg mélyen. Egészen megdermedek, amint nézem. Másik disznó meg, kit elébben fordítottam el a mocsaras résztül, most mellettem bukkanik föl a sárbul, oszt röfög erősen. Rúgom jól oldalba, menjen má, akkor gyün, amikor nem köll.

    Cseszheted a disznóidot, Damó! – sóhajtok nehezen magamban, míg azok ottan kezükkel terjegetnek, mintha selymet végszám kínálgatnának egymásnak eladásra. Én meg nagyon megmérgettem szívemben. Ostoba disznaja – kit ugyan hálával dícsértem később! – akkor kiugrott a partra. Rohan, visít, hogy lovak a kordéjval megijednek, támad kavarodás, gyorsan ugrok ki én is, leánnak csuklóját jól elkapom, vonszolom magammal a nádasba. Ümgöm ujját kard érte, s még a vállamon is lett egy hasíttás, dűlt belülle a vér. De mit bántam én aztán, amikor jól benn a sűrűben, sáros-csatakosan, ámde a kezit el nem engedve, kifulladva megállunk.

    Azon pillanatban esik nékem, arcomba karmait hasítja, kijabál nagyon:

    „Gondolod, bánhatsz véllem, mint tiédvel?” „S hát te nem menekítettél minket?” – ordítok vissza. „Az más!” – mondja nagy gőggel, s elfordul onnan.

    Monhatom, jól néztem ki csupa sár orcával, ő, a hajával, én is, hajamban vízicsigákkal, szakállomban meg tán potyka tátogat, vagy mi.