„Arra figyelj, amire városod,

az örök város máig is figyel:

tornyaival, tetőivel,

élő és halott polgáraival.

 

Akkor talán még napjaidban

hírül adhatod azt, miről

hírt adnod itt egyedül érdemes.

 

Írnok,

akkor talán nem jártál itt hiába.”

 

Pilinszky János Intelem című versének ez a néhány sora kivételesen fajsúlyos üzenetként volt és maradt jelen Rózsa Endrével való váci szeretet-közösségünkben, a „Fiesta” Színháza szellemi műhelyében, a „korcsmázgató gyönyörűek” emlékezetében,  és a soha meg nem jelent, ma is csak kéziratban olvasható Főbe(n)járók... című antológia költőinek (Fabó Kinga, Kepes Károly,  Németh Péter Mikola, Onagy Zoltán, Vámos György) teremtő képzeletében.

 

Ez az üzenet „fogyó életünk növekvő lázában”, ebben a lassú körénk feketedésben,  amiben élni kényszerülünk, egyre fajsúlyosabbá vált, s reményeink szerint, a „kilátástalanság hevében” még inkább azzá válik majd, az itt felnövekvő író nemzedékek számára is. Az intelmet időről-időre akkor lényeges fel- és megidéznünk, amikor múltunk mélyére szállva emlékezünk, mindenszentek és halottak napján gyertyagyújtáskor a szeretteinkre gondolunk, a hozzátartozóinkért fohászkodunk, örökkévalóságukért imádkozunk a temetőinkben. És akkor, amikor a feltámadás reménységével, arra teszünk kísérletet, mint most is, hogy megidézzük egy szeretetre méltó embertársunk égre virágzó, poéta doctus-i szellemét, drámai lényét. Azé a Rózsa Endréét, aki itt élt közöttünk a püspöki urbsban, a Gombás-patak melletti „panelkripta rengetegben”, amit, ma már láthatóan, egykoron a lelkeinkkel együtt belepett és megkötött, mint a guanó,  – ez akár a 20. század második fele szimbóluma is lehetne –  a DCM három füstölgő kéményének Földváry-térre szitáló okádéka, a  reménytelenség mindegy-szürke cementpora. Rózsa Endre maga írja 1986. októberében az ELÉRHETETLEN FÖLD című antológia reprint kiadását dedikálva, oldásképp  – –  idézem: „a „váci pác” 7 és fél évére való emlékezéssel, amiről kiderült, hogy nem is volt annyira – pác”. Így tehetjük meg ma hitelt érdemlőn, az Intelem összefüggésében is, hogy 25 esztendővel később, a költő születése 70. évfordulóján emléktáblát avatunk Vácott, a Vám utca 14-es számú, tíz emeletes toronyház falán, ott, ahol barátunk, pályatársunk 1978–85 között családjával élt, és alkotott.

 

Elöljáróban azonban meg kell vallanunk, hogy nem könnyű szívvel tesszük ezt

 

egy olyan városban, ahol, mind a mai napig, eléggé el nem ítélhető módon, szembesülnünk kell, azzal a közelmúltban megtörtént tragikus esemény-sorral,  aminek következtében „vezényszóra”, a szó szoros értelmében  lebuldózerezték, a földdel tették egyelővé Vác, korábban kegyeleti parknak szánt középvárosi temetőjét. S abban, a város történelmi személyiségeinek, többek között történetírójának, Tragor Ignácnak (1869-1941) a családi kriptáját, valamint Landerer Lajosnak (1800-1854) a sírját, azét a Landererét, aki 1848. március 15-én a cenzúra ellenében engedélyezte kinyomtatni a 12 pontot, és Petőfi Nemzeti dalát.

 

Kedves jelenlévők, Kilencek költői, barátaim, hogyan is írja Rózsa Endre PETŐFI '73 című versében? Idézem:                                                                                   

 

                                        „Ha sírni tudsz – itt sírni: kell!

                                        Saját fájdalmad sírd csak el.                                          

                                      

                                          Népesítsd be az örömöt

                                         magaddal: máshoz nincs közöd.

                                 

                                         Akárkivel is: egyedül.

                                         Állítsd önmagad seregül

 

                                         magad mögé – így győzni fogsz,

                                         s ha vesztesz – csakis te lakolsz!”

 

 Bandi, köszönöm, köszönjük Neked ezt a földön túli biztatást. Így most engedelmeddel, igazságkereső körútjainkon, ha „meglakolnánk” érte, akkor is folytatom, vállalva, akár a megvetést is, mert nem hagyható szó nélkül az sem, ahogyan 1994-ben, emberi irgalmat nem ismerő módon „kivermelték”a múlt század hajlékából a Domonkos rendiek, a váci Fehérek temploma lefalazott kriptarendszeréből azokat a XVIII. században elhunyt váci polgárokat, akik már legalább 250 éve örök álomra hajtva fejüket, a transzcendens létben, 262 átlényegített festett koporsóban végső nyugodalmukat remélték. Kegyeletsértő, hogy mindezek után kiállítási tárgyakként, un. múmia-projektként járják a világot. Először „szívnagyobbodásos országunk” fővárosában, Budapesten, a Természettudományi Múzeumban, majd 2010. júliusától, mint „világszenzációt” Los Angelesben, a kaliforniai tudományközpontban tették közszemlére a TBC-ben elhunyt váci Orlovits család lelet-együttesét: a matuzsálemi kort megélt nagymamától, a középkoros szülőkön át, a kiskorú unokákig. Bandikám, hát ki érti ezt !?  Itt mi már „Meghalni se tudunk nyugodtan”, hogy Ady Endrét a legtávolabbinak képzelt, mégis a legközelebbivé lett rokonodat idézzem. Ez itt még mindig, és azóta is a SENKI IDEJE, ahogy megírtad a múlt század '70-es éveiről, azonos című versed végkifejleteként:

 

                                            „Kerengő madárral kopár

                                             az ég: üres daráló.

                                             Előrölt mindent. Lisztje: csönd.

                                             Dérkorpa hull a fákról.”

 

 Szomorú kép, szomorú játék ez, kedves Barátom, miként írod is „ az elsüllyedt csatatér ez összes kellékével és figuráival /a kiszámítatlan álmok a jövendő légszomjában élők helye / az elevenek köztemetője a holtak nyüzsgő tartománya / s ama álbölcsek hona akik kavicsot ültetnek szívünk alá”. S milyen igaz, mindezek után, ama városi „bölcsek”  arcul csapása következett, a „maradék” kriptaleleteket Memento Mori !  –  Emlékezz a halálra ! –  címen testálták ránk, Váciakra, a Március 15 téren egy dohosodó pince fenekén, hogy időközönként szembesüljünk azzal a 20. századvégi botránnyal, amit, meg kell vallani, hogy egész egyszerűen tehetetlenül hagytunk, hogy megtörténjen velünk. Akik még érdemben protestálhattak volna, mert talán volt szavuk, azok a lokálpatrióták, európerek:

 

Szentesi Miklós, Maklári József, dr. Rusvay Tibor, Berta László, Galbács János tanár urak és mások, oly hirtelen elmentek, más tájakra költöztek az életből a rendszerváltoztatás viharában, hogy se erejük, se idejük nem maradt a tiltakozásra. Hát persze, Adyval folytatva: „Mi mindig mindenről elkésünk, / Késő az álmunk, a sikerünk, / Révünk, nyugalmunk, ölelésünk./ Mi mindig mindenről elkésünk”. Görög tragédiába illő veszteségeinket látva,  lelkiismeretünk szerint mélyen átérezve, mi, a túlélők se tiltakoztunk időben. Nem kiáltottuk az égre, az ártó szellemekkel feleselve, a feltámadás hitével: hagyjátok békében nyugodni a halottainkat! Úgy viselkedtünk mintha hallgatólagosan elfogadtuk volna azoknak az érdekelteknek az „észérveit”, az offshore-t cégek logikáját, akik a gazdaságosságra, hova tovább, a tudományos gondolkodásra,  meg más egyéb látszólagosan pragmatikus körülményekre hivatkozva a halál legyőzésére, az öröklétre tették fel az életüket. Pedig azok a kevesek idejekorán beláthatnák, hogy örökké élni, azon túl, hogy abszurd helyzet teremtődne, talán még nehezebb, még elviselhetetlenebb, mint eltűrni, végső fokon elfogadni a „halálig tartó agóniát”. Miként is vall erről a Pascal-i életérzésről SZÉCHENYI  ŐSZE című opusában Rózsa Endre ? Idézem a verset:

 

                                    „Tar ágon alma; árnyak nagyhatalma

                                     szállja meg a kertet, némulva retteg

                                     csend mérőónja: piciny kukac vonja

                                              fonalát inogva

                                                  lejjebb.

 

                                      Gyümölcsbe fojtott, magnevelő bojkott.

                                     Terebély, ha zizzen, tüntet szelíden –

                                      lomb-homokóra...S nézz csak a fasorra:

                                               nyárfák metronómja

                                                    ing-leng.

 

                                       Páncélmosolyban túl soká ragyogtam!

                                      Magházam pokolgép, szerte csapódnék –

                                      örökkévalóság: elbocsátó ág,

                                               miért markolod hát?

                                                  Volt s vélt

 

                                      Idők árvái – van-e mire várni?

                                      Lopótökharanggal ébreszt a hajnal!

                                      Magunk megóvni – mennyit ér e holmi,

                                               lenni helyett – volni,

                                                  holott a halál se marasztal?”

 

                                

        Ezen a mélyponton az volna hagyományosan a helyes, ha gondolkodásunk homlokterébe újra, és újra  az élet, a teremtő akarat, a művészetek kerülnének, de legfőképp a poézis e tárgykörben ihletetten megvallott „kisigényűsége”, ahogy  a múlt század hajlékán, a „Gerince-tört Naszály” alatt, Ispinyérben, Bandi  hétvégi „menedékhelyén”, futóakác irtás közben, arra a felismerésre jutottunk, –  „költők egymás között” –   hogy nem a halált, mint olyat kell meg nem történtté tennünk, eltörölnünk, hanem a keresztényi alapállást visszaállítva, egész egyszerűen életre szólóan, az örökkéva(l)lóság költői hitével fel kell tudnunk készülni, földi halandóságunk értelmére. Fát kell tudnunk ültetni az elmúlás ellen. Ispinyérben: –   Diófát! Csontváry szépbe-szőtt reménységét mindenkor szem előtt tartva: magyar akác helyett a libanoni cédrust  termővé gondozni, ott legbelül, a szívünk mélyén, azzal a kikezdhetetlen, jövőbe vetett bizalommal, amiről, akkoriban Bandinak tetszőn, verseimben, platóni alapokon, romantikusan képzelegtem, hogy ti.:

 

                                               „Csonkolt Cédrusom!

                                               Egyetlenem! Árván!

                                               Meglásd,

                                                              erdő lesz belőled”.

 

 Rózsa Endre ferences lelkülettel most megszentelendő emléktáblája is erről a felismerésről, ideáról, hitbéli meggyőződésről hivatott tanúskodni. Ahogy Ő maga írja az emléktáblájára választott FÉRFIKORBAN című költeménye utolsó két sorában –  a vers harmadik és negyedik versszakát idézem, itt és most, záró gondolatként:

                                               „Születést vég őrizzen;

                                   mint kezdet a halált, csontketrecben a húst e

                                               semmivel összezárva!

                                   Moroghatna a fenevad, s ledőlhet

                                               sejtjeim köztársasága.

 

                                               Mert én leszek szabaddá:

                                   absztrakt személy, aki jelenvalóbb a csontnál,

                                               s bármilyen kövületnél.

                                     Vagyok trilliomod emberiség-történet,

                                         aki akár egy sejtben újraeszmél!”

 

Úgy legyen. Ámen

 

Saját és kezelt blogjaim

Közösségi blogok

Irodalmi Expressz

Irodalmi Quadriga

Online Lapozható Téka

Lapozható Könyvek Tára

Szabad Szalon

A Szabad Szalon  bejegyzései

Vízjel Online Kiadó

Ex(ksz)panziók

Ipoly Eurorégió

Barátaim kezelt blogjai

Csárádi Edit

Farmosi László

Németh Péter Mikola

Csedy videói

Konczek József  könyvei

Konczek József

Fabó Kinga

Szólítlak, Tavasz!

Egy idegenvezető magánélete

’Netala’ versek

Önismeret és kis filozófia

Saját blogok

Antike Möbel

Kepes videói

Hatvani kárpitos asztalos

Kepeskedések

Kepes zene és szöveglejátszói

Wordpress blogok

Szabad Szalon

Kepesweb

Irodalmi Quadriga