Néhányan a Szalon munkatársai közül (infó: egérrávitel a képre)

 
 

 

 

 

 

 

 

 
 
Bejelentkezés:
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 


 

 

Kedves Látogatónk! Hálásak vagyunk a bejegyzések olvasására szánt idejéért!


Bookmark and Share

 
Látogatottság:
Indulás: 2010-07-05
 
Online

 

Katt a képekre!

 

 
Bloggereink

 

 

 

Munkatársaink honlapjai, blogjai

 

 

 

 Baráti blogok:

 
Finom sütemények blogja!

 
Szalonunk a Facebookon

 


Jépont honlapja,

blogjai


Irodalmi portálok


Dudás Sándor képei





 

Váczy J. Tamás est 1992. Hatvan

 

 
Pályázati hírdoboz

 

 

 
hatvaniszalon
 
Linkajánló:
 
Felíratkozás hírlevélre
E-mail cím:

Feliratkozás
Leiratkozás
SúgóSúgó
 
Blogajánló

 

 

 

A nap vicce

 

 

Üzenőfal
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
 
Blogoldal: ide lehet tartalmat feltölteni, írni!

Hősök nélkültől az Elnémulásig

2012.03.26. 13:35, Németh Péter Mikola
Címkék: mikola
In memoriam Hubay Miklós
In memoriam Hubay Miklós
(1918 – 2011)
„Aztán mi végre az egész teremtés?”

hubay.jpg

„Mennybemenetel”

 

 „Zarándoklás ez, minden ősz kezdetén megtesszük, a kettévágott – a történelmiNeogradiensis, a Palócföld girbe-gurba tájain – Nógrád megyében, hogy előbb – még magyar részen – a csesztvei udvarház körüli pusztuló park csendjében tűnődjünk el a Teremtés bizarr kalandján és a vele járó sete-suta világtörténelmen. Mert talán épp egy ilyen kidőlő fára leülve – a krími hársról van szó – tűnődött el Madách Imre is azon, hogy hogyan lehet egyetlen képletben kifejezni ezt a végtelen térben és időben terjengő „izét”, amit történelemnek nevez az emberiség.

Aztán folyatjuk a zarándok utat tovább, még a megyehatáron belül, de már az ország határon túl, Alsó-Sztregovára, – ma Dolná Strehovának nevezik a falut ugyanott, a Felföldön, az Ipoly-táji hazában, de már a Szlovák Köztársaságban, – ahol a várkastély gyűjteményében láthatjuk egy magyar író családi képmásait. Az ivadékokat és az ősöket. (A feliratok megértéséhez nélkülözhetetlen a zsebszótár használata.)

De most – a Benes'-dekrétumok újra éledése idején? – nem engedik be a Magyarországról érkezőket, akik itt ez évben is megtartanák előadásaikat szűk körben, csak úgy egymásnak Alsó-Sztregova szülöttjéről. /…/ Átballagtunk – kisded zarándok csoport – a falu másik végébe, a katolikus templomhoz. S ez lett az előadótermem. Itt talán jobban is kiéleződött a létkérdések transzcendenciája.”

S valóban, így történt ez az Ipoly Eurorégió Szabadegyetem Madách Tanulmányi Napjain 2004–2008 között. A váci Madách-Kör rendezésében, a Madách Irodalmi Társaság tagjai, valamint magyarországi és szlovákiai középiskolások, főiskolások és egyetemisták évről-évre hittel érkeztek az „északi géniuszba”, Madách szülőföldjére, hogy lelkiekben erősítsék a szellemiekben egységesülni vágyó Európánkat, és azzal a reménységgel, hogy a klasszikusoknak nem árthat már semmiféle politikai fondorlat, még a szlovákiai nyelvtörvény sem. Tévedtek, tévedtünk volna? Nagy baj volna, ha igen. Ám bárhogy is legyen a magyar-magyar, a szlovák-magyar határokon átnyúló emberi kapcsolatok továbbépülnek, ahogyan Hubay Miklós is sejtetni engedi az itt idézettek értelmében, a Napkút Kiadónál 2010-ben megjelent „Aztán mi végre az egész teremtés” – Jegyzetek az Úr és Madách Imre műveinek margójára – című vallomásos könyvében. Szegeden, a XIX. Madách Szimpóziumon, most rá emlékezünk:

 

(Ikarosz requiem)

        Pilinszky-palimszeszt(usz)

 

Milyen lesz az a VisszaSejtesedés,

amiről csak hasonlatok beszélnek,

olyanfélék, mint oltár, szentély,

kézfogás, megtérés, áldozás, ölelés;

Fűben, fák alatt megterített asztal,

ahol, nincsen első és utolsó vendég.

Végül is milyen lesz, milyen lesz

az a nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,

VisszaHáramlás a világ közös fészkébe

lángoló szívébe? – Nem tudom,

és mégis, hogyha valamit ismerek,

hát ezt igen, e forró folyosót,

a nyílegyenes labirintust, melyben

mind tömöttebb és mind tömöttebb

és egyre szabadabb a tény, hogy repülünk.

 

„Szemben velem, otthon, a József Attila utcai szobám falán, – mesélte Hubay Miklós 2007 januárjában az Írók Boltjában Mysterium Carnale / Hommage 'a Pilinszky című kötetbemutatóm felvezetőjében – az egyik nagy magyar grafikusnak, a ma már klasszikusnak számító Kéri Imrének egy fametszete függ”. Ha valaki átléphette egyszer is a Hubay-szentély küszöbét, meggyőződhetett róla, hogy az előbb említett grafika Michelangelónak a Sixtus kápolna mennyezet freskóján, „A Nap, a Hold és a növények teremtése” című részén látható figurájával állítható párhuzamba. Ott az Istennek csak a feneke látszik, ahogy egy hatalmas köpenyben átsuhan a levegőégen, s kifelé repül a képből, a fenekét mutatva felénk, mint akinek elege van a világból, amit Ő maga teremtett, elege van az emberből, akit saját orcájára formált. Ezzel a michelangelói látomással szembesült tudatosan, nap mint nap, kilencvenen túl is, Hubay Miklós, a drámaíró. Mert Ő jól tudta – amióta valóban elhittük Nietzschének azt a közhellyé lett kijelentését, hogy: „...az Isten meghalt”; Babitsnak modern próféciáját, hogy ”Az emberek elhagyták Istent, / Most Isten hagyja el a világot.”; Pilinszkynek jelenkorunkra hatványán igaz állítását, hogy ti. „ez az a föld, amit Isten elhagyott” – azóta senki sem kerülheti meg ezt a kérdést, valamennyiünknek valamilyen formában, újra és újra át kell gondolnunk a fent idézett megállapításokat. Jelen pillanatban ennek legfőbb akadálya, hogy mindennapjainkban eljutottunk, arra a mélypontra, ahol már gyakran a tényeket sem vagyunk képesek megkülönböztetni a valóságtól, hova tovább, a virtuális valóság egyre inkább összekeveredik a realitással. Vajon miért lett ez így, mi lehet ennek az oka? Valószínűsíthetően Rilkének az a felismerése adhat választ erre az életre szóló kérdésre, ami egész földi létünk ellentmondásosságára képes rávilágítani, s amire úgyszintén Pilinszky hívta fel a figyelmünket, hogy ti. „Rettenetes, hogy a tényektől sose ismerhetjük meg a valóságot!” Igen. Pilinszky János erről a könyörtelen igazságról tovább elmélkedve megállapítja azt is, hogy a tények, emberi világunk tényei mindenkori részei a valóságnak, de sohasem azonosak egészen vele. A tények az emberéi. A valóság Istené. Földeríthetjük a tényeket, s igyekezhetünk egyeztetni azokat a valósággal – ez minden. Ez minden!? Kérdezek rá kétségek között vergődve, miközben újabb kérdéseket hívok elő tudatom mélyrétegeiből menekvésként a drámaíróval folytatott dialógusban. Akkor mire való a színház?A színház csak játék? És az élet csak valóság? Nem, – állítja határozottan Hubay Miklós a Napló nélkülem jegyzeteiben – a színház mindkettő: játék és valóság is – csak máshol és másképpen. Ha a színházat csak játéknak vagy csak megjelenítésnek tekintem, – írja a továbbiakban – legfőbb erejétől fosztom meg. Mert egy drámaíró nem csak az életében, de a művében, a színpadon is bűnbe eshet és megtérhet. A színház morális intézmény. Az új színháznak el kell felednie, nem azt, hogy játék, hanem azt, hogy elmeszülemény, fikció. Amikor a függöny fölmegy, „itt és most”, valóságosan megtörténik valami, semmivel se kevesebb súllyal, mint amikor az életünkben kétségbeesésbe kergetünk, vagy épp megvigasztalunk valakit. Az egyetlen különbség az, hogy a színház „mesterséges” síkján a valóság másképp történik meg, mint egyebütt. De mégis, hogyan? Talán olyasformán, ahogy Az ember tragédiájában, ahol már az első szín második megszólalásában azt halljuk az Úr hangján Madáchtól, hogy „Be van fejezve a nagy mű, igen / A gép forog, az alkotó pihen”. Á, dehogy van befejezve, kiált fel határozottan Hubay, a dramaturg. Isten itt nagyot tévedett, hiszen az egész Tragédia arról szól majd, hogy valami hiba történt, homok került a gépezetbe. Ettől az újra, meg újra felforrósodik, begerjed…” Ráadásul mindezek után a Teremtő eltűnik a történelmi színekből. De mitévő lesz aközben, amíg a világtörténelem kereke recsegve-ropogva ugyan, de körbejár? – kérdez rá Hubay. Majd így válaszol: – Pascal szerint elbújik; Szkhárosi Horváth szerint: elalszik, így nem lát; Nietzsche szerint: meghal; Vörösmarty szerint: megőszül; Kosztolányi szerint: álmatlanul ül aranyágon. A Biblia szerint a Mindenható bánkódik, megbánja, hogy embert teremtett. De mégis miért? Meglehet azért, mert Ádám, mikor a bűnt elkövette, nem érzett semmiféle megrázkódtatást, bűnbánatot. A „Bűn és bűnhődés” erkölcsi parancsa számára ismeretlen, mert meggyőződése szerint, ő nem bűnt követett el, hanem természetes emberi módon lázadt az isteni tiltás ellen. Ahogy az első emberpár a Tudás fájának gyümölcsét megízlelte, a Halhatatlanság fája közelébe se férkőzhetett, mert az Arkangyal útjukat állta, s tüzes pallosával kitessékelte őket a Paradicsomból. Madách szerint, ez sem egészen így történt, hiszen Ádámot így beszélteti: „El innen, hölgyem bárhová, el, el! / Idegen már ez a hely”. Vagyis Ádám és Éva önszántukból hagyják el a Paradicsomot, ha valaki tartóztatná őket, akkor se maradnának. Itt válik érzékelhetővé, olvashatjuk Pilinszkynél, hogy „a modern világ többek közt két rendkívül fontos dolog jelentését mosta el bennünk. Az egyik a bűné, a másik a vezeklésé”. Valójában ugyanerről, pontosabban a „Bűn és bűnhődés”, a „Bűn és vezeklés”, a „Bűn és bűnbocsánat” ok és okozati összefüggéseiről elmélkedik Hubay Miklós is, aki azt írja Jegyzetek az Úr és Madách Imre műveinek margójára, idézem: „A bűnbeeséssel és a kiűzetéssel mintha a színét veszítette volna minden… Szürke lett a föld. Értelmetlen. A teremtett világ, amely nem régen még az Erő, az Értelem és a Jóság fényében ragyogott, működik azért tovább, csak éppen azt nem lehet tudni, hogy minek. Kérdés az, nem volna-e jobb leállni az egésszel. Mert minél nagyobb szabású az univerzum, s minél olajozottabban funkcionál, s minél tökéletesebbnek látszanak törvényei, – voltaképpen annál szembeszökőbb a botrány, hogy mire való ez a felhajtás?” Úgy érzékelni tehát, hogy a harmadig évezred küszöbén átbukdácsolva, a huszonegyedik század előterében téblábolva, ugyanez a dilemma még inkább felerősödik, elhatalmasodik rajtunk. Lucifer provokatív kérdése így talál totálisan célba, így talál el ismét bennünket: „Aztán mi végre az egész teremtés?” . Ádám se tudja, de a Mindenható se képes egyértelmű isten-emberi választ adni erre a gyötrő kérdésre, állapítja meg Hubay. Mindettől függetlenül, vagy mindezzel együtt Ádám útját minden nemzedéknek újra és ismét végig kell járnia. Nincsen változtatásra mód, minden időkre szóló parancsolat ez. De mindazonáltal, mégis, mi legyen ennek a Planétának a sorsa, a jövője, ahol sorsunk szerint a Teremtő szabta Úton, a születéstől a halálig „kötelező gyakorlatként” végig kell haladnunk?Ha Isten nem képes választ adni erre a sarkalatos kérdésre, úgy valóban nincsen értelme a földi létnek, így a teremtésnek se sok. És mégis, ennek ellenére „Szegény Ádám, – sajnálkozik Hubay – ő fogja majd kiizzadni és kiverekedni, korszakról korszakra, a teremtés művének értelmét. A magányos Ádám. De magányos maga a Mindenható is. Most válik rejtőzködő Istenné. Nem is fogjuk Őt többé látni a történelem folyamán. Beteljesedett Isten büntetése. Ez a kifejezés színére és visszájára is forgatható. (A büntetést elszenvedő Istent is jelenti, és a minket büntetőt is.) Így is, úgy is megvan az értelme Az ember tragédiájában. Figyeljük csak milyen szöveget ad Madách Ádám szájába:

 

„Érzem Isten, amint elhagyott,

Üres kézzel taszítván a magányba,

Elhagytam én is.”

 

Ez a világban való kivetettségünk, teljes elmagányosodásunk kulcsmondata. Hubay Miklós olvasatában: „Nem csak Isten bünteti Ádámot kiűzetvén őt a Paradicsomból – Ádám is az Istent. Mondhatni egymást taszítják a magányba”.

Ó, jaj, mi lesz veled árvaságra jutott emberiség!?

 

(„Hősök nélkül”)

 

Mi lesz velünk hősök nélkül? Hubay Miklós 1940-ben, azonos című drámájában, erre a lelkeken átviharzó és elhatalmasodó nemzeti sorskérdésre keresi a választ, s akkor a mohácsi csatavesztés és a Buda eleste utáni időket idézi, azt a korszakot, amikor az ország tragikus módon hosszabb időre elveszti függetlenségét. De miért pont azt, a magyar történelemnek miért nem valamelyik dicsőséges hőskorszakát eleveníti meg tanú- és tanulságként? Minden bizonnyal azért nem, mert szinte testközelből érzékeli Nagyvárad szülöttjeként Ady intelmét: – „Nekünk Mohács kell” – az ő üzenetének végzetre hangolt aktualitását: „Ne legyen egy félpercnyi békességünk, / Mert akkor végünk, végünk”. Ugyanolyan szorongatóak voltak a körülmények már akkor is, mint manapság. A kérdés továbbra is az maradt, hogy az ország mindenkori vezetői képesek lesznek-e a kialakult drámai helyzetben a tragédiát, személyes tragédiaként vállalni, megélni, vagy megszöknek a hamis tudatba és árulásba? A nemzethalál gondolata, „az elfogyni, mint a gyertyaszál” félelme azóta is, és most is kísért. Ugyanígy van ez a kortársak: Németh László, Márai Sándor, Sarkadi Imre, Illyés Gyula drámáiban is, s a rá következő nemzedékek már egy elesésre méltó csatateret se találnak maguknak, ami a „senki földjén”, a „senki idején” heroikus küzdelmeik színtere lehetne. Arany János kétségbeesett bölcseletéig jutnak el ők mindahányan, ahogy Hubay is megírja: a rosszat tovább rontani – „No, lássuk Úristen, mire megyünk ketten”. Ebből, a majd félezredes életérzésből, tapasztalásból, tragikus hagyományból tör elő, fel a magasba, a csillagos égre Madách Imre – vélekedik a drámaíró. Az emberiség lét-nemlét kérdésének megragadásában kétségtelen, hogy egy olyan egyedülálló drámai koncepcióval, amiben megadatik, hogy eljusson a leg-lényegig, megfogalmazva a legfontosabb létkérdéseket, amelyeket minden élőlény végigél itt, ezen a Földön: a VerőKöltő Bodobácstól, a tudós Baglyon át Shakespeare Vilmosig. Az egyik sarkalatos madáchi kérdés így hangzik: „Miért, miért e percnyi öntudat, hogy lássuk a nemlét borzalmait?” Igen, földi halandóságunkkal kell szembesülnünk mindenek előtt, avval a felismeréssel, hogy ittlétünk születésünk pillanatától feltartóztathatatlanul vezet a megsemmisülés felé, a nemlétbe, a semmibe. Ez a felismerés életünknek olyan paradoxona az utódok szempontjából is, amelybe csoda, hogy már a felismerés pillanatában bele nem pusztulunk. S ez az az ellentmondás, ami csakis a hit által, üdvözülésünk reménységével kezelhető. De hogyan, milyen formában, ha a tudományok racionalizmusa felszámolta Isten fogalmát? És vajon mi okból? Hiszen így az emberbe olytott haláltudat még inkább félelmessé, fel- és megoldhatatlan gonddá válik a lélek hullámhosszán. Ha nincsen odaát, transzcendencia, akkor, Madách szavával a „végetlenbe” plántált jövőkép is megsemmisül. De mi van helyette? Csak a jelen van! De miért is? Ádám erre így válaszol: „Segítség, Lucifer! El innen, el, / Vezess a jövőmből a jelenbe vissza, / Ne lássam többé ádáz sorsomat...”. A jelen múlásában élünk ma is, se múltunk, se jövőképünk. Miért nem vesszük hát észre végzetünk? Vagy egész egyszerűen önvédő reflexként az ész csele érvényesül itt is? Ha nincsen jövő és csak jelen van, akkor halál sincsen? Pillanatnyilag azt hihetnők, hogy ez így még igaz is. Ám az élet biológiai törvényei szerint, a végkifejletet tekintve nincsen menekvés, ezért „egészséges” haláltudat nélkül teljes életet élni, képtelenség. De mi van a tudat mélyén, a tudatunk rejtett bugyraiban? Mi tévők lehetünk ma, ha az „Isten halálával a spirituális harmónia helyébe a spirituális rettegés lépett” megsemmisítve aranykori álmainkat? Valószínű, hogy nem tehetünk másként, minthogy emlékezünk, a drámaíró ajánlása szerint, a halottainkat tovább szerepeltetjük az élők sorában.

 

(„Az álomfejtő álma”)

 

„Madách nagy leleménye volt, – írja Hubay Miklós – hogy álomlátásként dramatizálva egybeállított egy a priori fikciójú („Ádám látta”) képsort a történelemről. S hogy ez a művészetben – így, csak így – el is hihető.” Ettől a pillanattól a drámaköltőn nincs miért, és nem is lehet számon kérni a tények szintjén a történelmi hűséget, valóságot, mert különben sincs lehetőség arra, hogy a tapasztalatoktól függetlenül, vagy azt megelőzően, bárki is hitelesen rekonstruálhassa az emberiség történelmét. Egyébként meg csak azt fogjuk fel, ami már realizálódott, megtörtént velünk, megvalósult, ezt már Hegeltől is megtanulhattuk. Hubay ilyetén Freud: az álomfejtő álma című drámájában az első világháború kitörésének érthetetlen körülményeit vizsgálja, elemzi. Valójában, azt a megmagyarázhatatlan talányt szeretné megfejteni, hogy a „boldog békeidőkben” mi késztethette az európai embert arra, hogy szinte dalolva háborúba kezdjen. A szerző tétovaságát mi sem jellemzi jobban, minthogy darabja címét több rendben is megváltoztatta, így Álomfejtés, Analízis, Mintha már megtörtént volna, Különös nyáreste volt, Utolsó császárkeringő, avagy Ausztria a világvége laboratóriuma címeken jelentette meg Európa színpadain is előszeretettel játszott opusát. Ez utóbbi címadás korszakolja leginkább a tartalmi lényeget, hiszen az Osztrák-Magyar Monarchiában játszódik a darab, akkor, amikor a pszichoanalízis megalapítója, az ideg- és elmegyógyász Sigmund Freud (1856–1939), az álomfejtő, és a magyar királyi fenség, I. Ferenc József (1830–1916) osztrák császár, „egy doktor senki, s egy apostoli valaki” hírében, egy légtérben, kibékíthetetlen ellentétben élnek a korabeli császárvárosban. Időnként együtt kávézgatnak – ez persze fikció – a király barátnéjánál, Schratt Katalinnál Bécsben. Konfliktusuk ok és okozati összefüggéseit nem elsősorban a társadalomban betöltött szerepkörük, pozíciójuk motiválja, hanem sokkal inkább a jellembeli különbségek, a homlok egyenest ellentétes személyiségük, életszemléletük, életvitelük, illetve a korszellem. Továbbá egymásnak feszülésük, abból az időszámítás előtti 6. századi tapasztalásból eredeztethető, ami a 20. századra teljesen elhalványuló hérakleitoszi felismerésből vezethető le, hogy ti. mi, emberek álmainkban különbözünk a leginkább egymástól. Ugyanakkor, mint tudni lehet, a pszichoanalízis egy olyan orvosi módszer, „via regia, azaz királyi út, amely a tudatalattihoz vezet”, s amelynek segítségével az individuum működése bizonyos vonatkozásaiban jól elemezhető, racionálisan értékelhető. Freud kutatásai szerint az Ego (én) – „az éber állapot és a hatékony tevékenység szíve” – a Szuper-ego (felettes-én) és az Ösztön-én között „liftezik”, s amikor az Ösztön-én túl nagy konfliktusba keveredik a Felettes-énnel, akkor az Én és a Felettes-én eltávolítják az Ösztön-ént, olyasformán, hogy annak tartalmát a lélek tudattalanjába gyömöszöli. Ezt az elfojtó folyamatot nevezi Freud Cenzúrának. S ezek az elfojtott tartalmak rejtetten hatnak aztán idegrendszerünkre. A tudós elme megállapításai a művészi, alkotói tevékenységre vonatkoztatva lényegi következtetéseket tartalmaznak, tekintettel arra is, hogy a kreativitás forrását minden esetben az elfojtott érzelmek nemesítésével, szublimációjával magyarázza. Freud iskolája gondolkodásában nem volt ugyan képes megváltoztatni Európát, hiszen „Ausztria a világvége laboratóriuma” volt és maradt a XX. században, – ezt Hubay Miklós is megtapasztalhatta a második világháború idején – ám a valóságról alkotott világképet árnyalta, azon a szinten mindenképp, hogy ebben a globális Karneválban, ami azóta körénk keveredett, s amelyben élni kényszerülünk, legalább hellyel-közzel képesek legyünk különbséget tenni: Arc, Maszk és Álarc között.

 

(„Római karnevál”)

 

Karneváli állapotok uralkodnak ma a világban. A „kettősségben-lét szindrómája” elhatalmasodott a lelkeken. De mit jelent ez?„Dupla sorsunk lett, egy macbethi és egy hamleti, illetve egy Don Quijote-i és egy Sancho Panza-i, vagyis egy hivatalos/nyilvános és egy privát „szélmalom-történet”, ez vált Európában „természetessé”. S ez arra figyelmeztet mindannyiunkat, hogy a harmadik évezred küszöbén átbukdácsolva a „tökéletes személy”, a „tökéletes szabadság” ideája még inkább viszonylagossá vált, és a tökéletességre való törekvés önmagában is egyre elhalványulni látszik, mint a korábbi évszázadainkban. De mit is értsünk ma tökéletesen, ráadásul a szabadságvágyaink – „...a szabadság: az emberiség fejlődésének Abszolút Nulla Foka” – összefüggésében mit ? És egyáltalán, ki lehet ma közülünk „tökéletes személy”, személyiség, akkor, amikor az „európai személyesség” már a kezdetek kezdetén „tudathasadásos” kettősséget teremtett, nem tudva, hogy Maszkot, vagy Álarcot visel e? Az Álarc és Maszk ősi jelképek, rituális kellékek, amíg a helyükön voltak, vannak, nincs is velük semmi baj. Jézus az Emberfia, Isten maszkját viseli földi létében, a Veronikon is ennek bizonyossága, olvasom a minap a Vigíliában. S valóban, a baj akkor kezdődött, amikor Arcunkon, a megismételhetetlenen, bemocskoltuk Teremtőnk képmását. Amikor Arc, Maszk és Álarc funkciójukban összekeveredtek. Pedig egyik a másikával föl nem cserélhető, hiszen a Maszk az olyan Arc-lenyomat, amely a személy felismerhetőségét az örökkévalóságba emeli. Ilyen Ady, Babits, Pilinszky, Szabó Lőrinc, Németh László és Szentkuthy Miklós, vagy épp Liszt és Beethoven, Nietzsche és Hegel halotti maszkja. A Maszk tehát szakralizál. Az Álarc ugyanakkor: a karneváli, a farsangi, a maskarázó egy olyan, az emberi Arc elé helyezett műtárgy, ami nem föltétlenül emberre emlékeztető, dezantropomorfizál tehát, s amely az illető személy alakoskodását, eltakarását, felismerhetetlenségét szolgálja, így tehát profanizál. A kettő ilyen értelemben annak ellenére, hogy vannak közös vonásaik, lényegileg különbözik egymástól, a közgondolkodásban funkciójuk mégis összekeveredik. A XX. század emberének a külvilággal való egyre kilátástalanabb és zavarodottabb kapcsolata szinte már csak mitikus alapokon, a csodavárással kezelhető. Hubay Miklós Római karnevál – Katarzis két felvonásban, prológussal és közjátékkal – című drámája is erről beszél. A darabot Itáliában többször is színre vitték. Genovában például, a híres Aldo Trionfo rendezte meg. De én most szívem szerint a váci előadás körülményeit idézném, hiszen ott élek, ott láttam a bemutatót az 1980-as évek elején. Huszárik Zoltán kezdte el, az A piacere című film rendezője, majd betegsége miatt végül is Ruszt József rendezte meg, Ruttkai Évával a főszerepben Vácott a Római karnevált. A dráma magyarországi fogadtatása több volt, mint rendhagyó, arról a tragikus sorsú színésznőről, Lánczy Margitról szólt, akinek akkorra már az Arca is a feledés homályába merült, de akinek Widmar, a Tragédia olasz fordítója, mint „A legszebb Évának” ajánlotta fordítását. Magyarországon a '70-es években szinte minden sztár, amikor már eljött annak az ideje, hogy a rivalda fényből a háttérbe vonuljon, szerepkört váltson – ezt, magától a szerzőtől tudom – önként kérte színi igazgatójától a Római karnevál női főszerepét. Így tett Mezey Mária, Dayka Margit, Tolnay Klári és Ruttkai Éva is – mondanom se kell: egyikük sem kapta meg az öregedő, az elmúlással szembesülő színésznő hősi szerepét. Ám, Ruttkai nem nyugodott. Őt, a „színészkirály” korai, tragikus halála miatt érzett fájdalma, Latinovits Zoltán iránt érzett sírig tartó szerelme – „Sírj vagy nevess, zokogó víz Balatonszemes” – hatására talán, elfogta valamiféle profetikus asszonyi hevület. Akkoriban a legnépszerűbbnek ismert színésznő ki-kiszökött a budapesti nagy kőszínházak zárt világából, s ott volt szinte minden pinceszínházi premieren, mint aki lázasan az ideális társulatát, a szeretet-közösségét, az otthonát keresi… Éva kész tervvel érkezett hozzám... – így emlékezett vissza a bemutatót megelőző történésekre Hubay. Előre megegyezett a váci Madách Imre Művelődési Központ akkori igazgatójával, Végh Károllyal, hogy a város befogadó színházában fogja eljátszani a főszerepet, és csodák-csodája, halálos betegsége ellenére el is játszotta. Igen, a Római karnevál már önmagában is azt sugallja, arról beszél, hogy megtörténhet mindenkivel a csoda, az, amit az ókori krónikák is följegyeztek, hogy ti., a karneválok idején a Via del Corson versenyfutást rendeztek a nyomorékoknak, a féllábúaknak, a bénáknak, sántáknak, csonkáknak-bonkáknak, és mert ők az életükért futottak, elszántságukban időnként legyőzték az olimpikonokat, a profi atlétákat is. Hubay Miklós írja minderről a váci előadás felvezetőjében, hogy, amikor először meghallotta a történetet, úgy érezte, hogy az mindenképpen drámába kívánkozik. S mindennél jobban kifejezi ez a karneváli helyzet és hangulat az akkori, a hetvenes évekbeli szocialista országokban elhatalmasodó abszurd létállapotokat. Valójában azt, hogy „odafent” az „elit” köreiben egyre kevésbé hisznek már a forradalmi eszmékben, de működik a bürokrácia, és működik a protokoll. És paradox módon – csodaszerűen – mégis fellobog az eszme – „egy-eszme, aranyeszme, rögeszme” – a pályáról leszorítottak világában. Ők futottak versenyt a római Corsón is, ők voltak a szocializmus sztahanovistái, „hősei”, és most ők adják bele utolsó leheletükig mindenüket abba a színpadi próbába, mint egyetlen lehetőségbe, amiből meg lehet, hogy sohasem lesz előadás. És, így van ez most is. Ha mások már nem is, ám ők, a társadalomból kiszorítottak, a hajléktalanok, a jogfosztott „tisztátalanok” még mindig hisznek. Egyes egyedül lassan már csak ők hisznek a fordulatban, a gyökeres változásokban. Esélyük van az esélytelenségben! Az analógia az antik drámák történetéből való, ezt maga Hubay Miklós többször is megvallja, hiszen elleste a kontamináció technikáját a klasszikusoktól. Ami azt jelenti, hogy az igazi drámai helyzet csakis ott és akkor születhet meg, ha két, vagy több élmény metszik egymást. Továbbá Madáchtól megtanulhatta, hogy „A színpadon az Idő és Tér nem szab határokat. Mindkettő átjárható. Együtt lehetnek ugyanazon a színpadon a világtörténelem főszereplői a Big Bang pillanatától a Föld kihűltéig”. S így is van ez Hubay legtöbb művében, köztük az Egy magyar nyár, az Egyik Európa, a Nero játszik, az Antipygmalion, a Tüzet viszek, a Párkák, avagy: Isten szeme mindent lát, a Te Imre, itt valami ketyeg, a Zsenik iskolája („27 rövid dráma”), a Színház a Cethal hátán, az Ők tudják, mi a szerelem, a Késdobálók, a Mennyből egy angyal, Hova lett a Rózsa lelke?, a Pünkösd, A bál után, az Elnémulás címűekben, és más műveiben.

 

(„Néró, a legszebb fiú”)

 

1968 – a francia diáklázadások, a prágai tavasz, a terrorizmus első nagy hullámai Itáliában – új fejezetet nyitott Európa történetében, miközben Magyarországon az '56 utáni megtorlások, a diktatúra konszolidációjának, az új gazdasági mechanizmus kezdetének és ellehetetlenítésének időszakát éljük. A zsarnok megszilárdítva hatalmát közöttünk él, folytatja „kisded játékait”, amiről az időközközben felnövekvő nemzedékek érdemben szinte semmit sem tudnak, vagy ha igen, akkor sem az igazságot.

Hubay Miklós Kegyelmes Néró isten, avagy a császár jól érzi magát című drámáját, miként ő maga nyilatkozta, tanítványa, Márkus László „hisztérikus, kaján és kéjenckedő, fölényesen ironikus, effeminált, agresszív, magamutogató, mindig ambivalens” játékára komponálta, több éves kényszerű hallgatás után, felkérésre, 1968-ban. A nérói személyiség nyolc etűdjét Nero játszik címmel a hatalom és a színjátszás témájára mutatták be a Madách Színházban, Kerényi Imre rendezésében, Almási Évával Poppea, Tolnay Klárival Agrippina szerepében. Nero a „szürrealista császár” „a véres költő” története jól ismert Kosztolányi Dezső regényéből, akit anyja, Agrippina is megátkoz, tudva, hogy „Ő szülte az átok-sarját”, azt a fiút, aki szülőanyja gyilkosává lesz. De, hogy a császár embertelenségében, beteges anyagyűlöletében még arra is képes lett volna, hogy élő varangyos békát nyeljen csak azért, hogy testiekben „átélhesse” az anyaság gyönyörűségét, ezt már csak kevesek tudhatták róla. Mint, ahogy Néró császár és Szent Pál „apokrif találkozásáról” is csak kevesen tudhattak, hiszen az nem szerepelt az Evangéliumokban. A Nerone e morto színháztörténeti eseménynek számító bemutatója nevet szerzett szerzőjének Itáliában, a torinói Teatro Stabile társulata játékával, majd Rómában, a Teatro Argentinában történt vendégjátékával. A Nero a későbbiekben az európai színházi fesztiválok „iskola drámájává” lett. Így mutatták be Arezzóban, Olaszország nagyobb városaiban, és '93-ban eljutott a darab a franciaországi Avignonba is.

2005 augusztusában, a Ferragosto idején, amikor családommal Szőnyi Zsuzsa római vendégszeretetét élvezhettük, nem először, a „Triznya-kocsma” teraszán lóbálva lábunkat az esti langymelegben, valahogy a színházakról folytatott diskurzusunkban szóba kerültek Hubay olaszországi bemutatói is. Hiszen Miklós annak idején, ahhoz képest, hogy útlevelet csak kevesen kaphattak Magyarországról Nyugatra, s akkor is csak rövid, meghatározott időre, ahhoz képest ő viszonylag sűrűn járt Itáliában, s így gyakran megfordult a Római Magyar Akadémia hallgatóival együtt az Aventinuson, a Via Annia Faustina 19. legfelső emeleti lakásában, a híres és nevezetes „Triznya-kocsmában” is. A Triznya házaspár, Mátyás és Zsuzsa Miklóssal való kapcsolata az úgy alakult, hogy volt nekik egy kedves tudós ismerősük, a Michelangelo Múzeum igazgatója személyében, a Charles de Tolnay professzor. Triznyáék gyakran ellátogattak hozzá Firenzébe, vagy éppen ő utazott át Rómába, hogy magyarul elmélkedhessen valakikkel a világ folyásáról. Szőnyi Zsuzsa mesélte, hogy Tolnay, egy olyan személyiség volt, aki különösen szerette a társasági életet, szeretett hosszasan elbeszélgetni, szeretett elmélyedni gondolataiban, a történelmi múltban, a magyar- és világirodalomban, a művészetekben. Egyszer egy ilyen maratoni beszélgetés alkalmával, Hubay Miklós nevét is megemlítette, akinek műveit, köztük az ikertestvér Ferenczyekről írt vallomásait, Noémiről írt monográfiáját, valamint a fentiekben említett Hősök nélkül, Nero játszik című drámáját már korábbról ismerte, s jó véleménnyel volt a könyvekről. S ezért is kérdezett rá Triznyáéknál, hogy szerintük a firenzei egyetem megüresedett magyar tanszékére meg lehetne-e hívni vendégtanárnak Hubayt? Erre Mátyás és Zsuzsa derűsen válaszolták: – miért ne!? Hiszen Hubay Miklós nem csak kiváló magyar író, de jól beszéli az olasz nyelvet, remek társaságbeli ember, s még annál is tehetségesebb előadó, akit Szőnyi István háború utáni genfi tanulmány útjának köszönhetően, amit Hubay a magyar szellemi elitnek szervezett, ők már régóta ismernek. Azt persze, hogy van-e egyetemi előmenetele, azt nem tudták megmondani, de Olaszországban az egyetemi hierarchia soha sem volt olyan szigorú, mint épp akkoriban Magyarországon. Így történhetett meg az, hogy nem sokkal később örömmel hallották, meséli Szőnyi Zsuzsa, hogy Hubay Miklós katedrát kapott Firenzében. A „Professore” szeretett ott élni, és hál’ istennek őt is megszerették olasz kollégái. Megbecsülés és tisztelet övezte pedagógiai munkásságát, személyét, 1997-ben Róma város díjával, 2005-ben az Olasz Szolidaritás Csillag-rendjével tüntették ki. És ami a legfontosabb, imádták a tanítványai, akik olykor, saját bevallásuk szerint, többet tudtak Hubay professzor előadásainak köszönhetően a magyar klasszikus költőkről, írókról, így Janus Pannoniusról, Balassiról, Berzsenyiről, Vörösmartyról, Petőfiről, Aranyról, Madáchról, Komjáthyról, Adyról, Babitsról, Kosztolányiról, Kassákról, József Attiláról, Pilinszky Jánosról, Weöres Sándorról és folytathatnánk még a sort, akiknek életművét fejből idézte Hubay, mint az itáliai klasszikusokról. Ő maga mesélte, hogy amikor megkérdezte firenzei tanítványait, hogy melyik verset tartják a legszebb magyar költeménynek, akkor kórusban válaszolták, hogy az Anyám tyúkját, amiről talán még ő sem tudta, hogy Petőfi ezt a versét épp Vácott átutazóban költötte, szüleinél, 1848 februárjában tett látogatásakor, mint ama „tyúkanyó, kend” a kiscsibéit. Ám a költő mindenségen átvirágzó szabadságszeretete mintha, itt a Duna-tájon már nem éreztetné oly lelkesültséggel hatását a felnövekvő nemzedékek lelkében, mint az Appeninek dombjai között az Arnó folyó völgyében, pedig, még emléktábla is tudatosítja a vers keletkezésének színhelyét. Hubay Miklós 1974-től tizenöt esztendőn át tanult és tanított a művészetek nagy mecénásainak hírében álló Mediciek, Botticelli és Michelangelo, Dante és Petrarca, és persze a máglyára küldött, majd a közel múltban szentté avatott Savonarola városában, nem mindennapi módon. És hogy mégis hogyan? Arról Csillaghy András filológussal és nyelv-pszichológussal írt Két kuruc beszélget című közös könyvükből értesülhettünk 2009-ben, a Napkút Kiadó gondozásában. Hubay meséli Csillaghynak, hogy ellentétben olasz professzor kollégáival, akik Dante Divina Commediáját is úgy tanították, hogy minden pillanatban belenéztek a kötetbe, ő memoriterként, sorról-sorra táblára írta a kiválasztott magyar verset, úgy, hogy nyersfordításban – annyira már kezdet-kezdetén is bírta a nyelvet – minden szónak megadta az olasz megfelelőjét. Maga az a tény, hogy Hubay Miklós betéve tudta az előadott költeményeket, az hitelesítette a lelkekben és a fejekben az elhangzottak értelmét, tartalmi súlyát, belső logikáját, asszociációs hátterét, zenéjét. Így a diákok sajátos módon megnyíltak, felszabadultak előadásain, hiszen úgy érezték, mintha épp, ott és akkor születne meg egy-egy műremek. S így a szemináriumok végén a hallgatóság hatványán érezhette a motivációt, azt, hogy egy olyan poézissel találkozott, amit lehetősége szerint meg kell tanulnia. Ez a tapasztalás nem csak abból adódott, hogy a tanítványok megértették a vers mondanivalóját, hanem, hogy megsejtették a mélyebb asszociációs összefüggéseket, a rejtett szövegbeli kapcsolatokat is. Valójában arra az egészséges szellemi világra csodálkoztak rá, ami egy-egy költemény mélyrétegeiből a felszínre kerülhetett, egy számukra teljesen ismeretlen nyelv, a magyar nyelv gazdag világából. Európai kultúrmisszió volt ez Hubay Miklós részéről a magyar irodalom szolgálatában, amit felejthetetlenül termékenynek, örömtelinek értékelt drámapedagógusként ő maga is, ezért tartom fontosnak végezetül felidézni a Napút című folyóirat kortárs drámairodalmat tematizáló, Színre szín című, 2010-es számából, élete utolsó éveinek vallomásos összegzését. Íme: „… én se mulaszthatom el „hogy búcsúzáskor kalapot ne emeljek a fiatalok előtt” – írja. S ugyanott maliciózusan állapítja meg, hogy – Idézem: „Valóban: láttam, végig lelkesedtem, végigszenvedtem a XX. században nagyszerű magyar drámaírók nemzedékeinek együttes jelenlétét és legjobb szándékainak elpangását.” Ma már kimondható, hogy megsemmisülését! „Akik még élünk e nagyra hivatott nemzedékből, emelt fővel állíthatjuk, hogy nem egy olyan drámát gondoltunk el, amely versenyezhetett (volna) a Nagyvilágban olvasható külföldi szenzációkkal”.

Majd később így folytatja: „…személyesen ismertem a Nemzeti Színháznak azokat az igazgatóit, akik számára halálosan fontos volt, amit ez a plejád (az az iskola) teremteni tudott – egy új aranykort…Még jártam Hevesi Sándor emeletes könyvtárszobájában, a neki dedikált Bernard Show-arcképek között. A zöldfülű senkinek, nekem, premiert rendezett Németh Antal. Az ezerarcú Major Tamástól kaptam felmondólevelet, s utána új darabomnak nagyszerű rendezését (Ez volt Színház a cethal hátán). Ebben a megvalósult aranykori évtizedben a nagy prózaíró, Márai Sándor is drámaírásra adta a fejét. És a legnagyobb költő: Weöres Sándor is. A magam sorsán mérve, húszéves koromban úgy érezhettem, hogy a nemzeti színházi kispadon ülve, a művészbejárónál reám várnak azok a félistenek: Csortos Gyula, Tőkés Anna, Bajor Gizi, Szörényi, Jávor Pál, Maklári… és ma pedig, az ötvenedik dráma megírása után, a tizedik X-et taposva, nincs Pesten színház, amelybe bemerészkedhetnék a művész-bejárón. Kiöregedtem? Meglehet.

Ám az is lehet, hogy ez az egész civilizáció öregedett ki, valamilyen falanszter utáni állapotra… Így aztán, ha valamikor, most volna igazán szükség a dolgok lényegéig ható drámaírói pillantásra”. Erre az ihletett pillantásra várva, az eszkimó-szín témájára született, – a „lidérces messze fény”, a „legelviselhetetlenebb idegenség” világa ez, ahol az sem segíthet, hogy Istennek nézik Ádámot az eszkimók – A bál után címmel Hubay Miklós utolsó egyfelvonásos variációinak egyike. Ami túl a világtörténelem utolsó katasztrófáján, túl a természeti környezet pusztulásán, egy túlszaporodási hullámon is túl, a kihalásról, a teljes megsemmisülés idejéről beszél, Madách mottójára építve: „Ez óra / Csodálatos átvizsgálása ám / A gazda nélkül készült számvetésnek”. Az utolsó földi emberpár, A Nő és A Férfi dialógusában a végső számvetés így hangzik: „Az emberiség egyszer úgy is elpusztul – mondtam magamban. Ha most pusztul el, legalább látom a világtörténelem legnagyobb eseményét... Világvége. Megszólalnak a harsonák… De ki gondolta volna, hogy ilyen lesz? Ilyen semmilyen. Csak, mint egy gyermektelen házaspár élete”, amiben A Nő nem mondhatja ki, bármennyire kilátástalan és tragikus is az élethelyzet, azt a reményt keltő és jövőt igenlő mondatát, hogy: „Anyának érzem, oh, Ádám magam”. Igen, Hubay a drámaíró legfontosabb felismeréseinek egyike a Tragédia összefüggésében, hogy „Madách áttörte az Idő falát, s amelyben megközelítette a XX. század utolsó harmadának három nagy szorongató élményét: a falansztert, az űrutazást és az élettelen földgolyót. Egy az emberiség. Ennek valóságát csak most kezdjük igazában felfogni.” … Csak nehogy későn vegyük észre: egyetlen emberiség van és volt. Megismételhetetlenül.

 

„Elnémulás”

 

Hubay Miklós Kossuth- és József Attila-díjas drámaíró, műfordító, esszéista, a magyar kultúra nemzetközi elismertségű nagy alakja, a Magyar PEN Club tiszteletbeli elnöke, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia alapító tagja, életének 94. évében, 2011. május 7-én elhunyt. Amikor a gyászhírt olvastam, abban a tavaszi lassú körém feketedésben, szorongva, R

 

 <-Kezdő old.  Utolsó old.->

 
Feltöltés: Bejelentkezés után középen az Új blogbejegyzésre kell kattintani
 
 
Navigáció
 

 

 Vendégírók blogja  

  English blog  

  Bejegyzések  

  Galériák  

  Vendégkönyv  

 Regisek fotói  

  Levélküldő

 Rekámoldal

 Fórum (Itt lehet véleményezni a bejegyzéseket!)


 

 
 
Menü
 

 


Feltöltési minitanfolyam


A cimkézésről


 Cimkézettek:

(Bármelyik névre kattintva az illető szerző minden bejegyzése megjelenik!)

abububerczy

Áron Attila

Balla D. Károly

Bátai Tibor

 Boér Péter Pál

Bogdán József

Csárádi Edit 

Császár László

 Csordás László

Dudás Sándor

Fabó Kinga

Faludi Éva

Faludy György

Farmosi László 

 Kepes Károly

Kodrán Erzsébet

Konczek József 

Kun Éva   

Láng Judit

Németh Péter Mikola

Petrozsényi Nagy Pál

Polgár Julianna

Radmila Marković 

S. Szabó István

Szalay' Netala' László 

Szmolka Sándor

Stolmár Aladár

T. K. Faber

Tóth János Janus

 Turcsány Péter

Urbán-Szabó Béla

Varga Árpád

Vasi Ferenc Zoltán allen

Váczy Jépont Tamás

* * *

közzétettek'

'csángó 'építészet 'erdélyi

'földrajz 'internet 'interjú

'irodalom 'képzőművészet

'kritika  'közlemény

'műfordítás 'politika

'riport 'társadalom

'természet  'történelem

'tudomány 'vendégíró

'vers 'vicc



 

 

 

 
 
Szerkesztői üzenetek
/

A webhely firefox alatt működik optimálisan, és flash player is szükséges!


Kérem szerzőinket, hogy - akinek nem esik nehezére - bejegyzését ossza meg közösségi.oldalakon (facebook, stb.) a látogatottságunk növelése érdekében. Köszönöm!


Észrevettem, hogy néhányatoknak apróbb nehézsége van a feltöltéssel, azok írását javítom, persze tiszteletben tartva az eredeti tartalmat, betűtípust.


Üzenem minden kedves regisztráltnak, hogy  törvénybe ütköző bejegyzéseken kívül más tartalmat, hozzászólást nem moderálok!


Továbbá: ez nem íróóriások, zsenik kizárólagos portálja, szívesen látok amatőr szerzőket is, kérem ezt figyelembe venni.


Tisztelettel, barátsággal hívom azokat az amerikai, erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki olvasóinkat, akik bármely profilunkba vágó műfajban jeleskednek, hogy legyenek munkatársaink, regisztráljanak portálunkon.


Ha valaki az oldalsávokon, a fejlécen, vagy a láblécen szeretne elhelyezni valamit, kérem, hogy levél-csatolmányként küldje el

kkepes@gmail.com

címre.


 

 

 

 
Bagoly mondja...

 Az a regisztrált, aki nem tudja visszatartani az agymenését, a képre kattintva írjon egy mondatot.


 

 

 
BlogPlusz:
Friss bejegyzések
2018.02.15. 10:19
2018.01.31. 10:53
2018.01.31. 10:13
2018.01.27. 15:35
2018.01.22. 17:38
2017.12.16. 19:34
2017.11.17. 21:43
2017.11.13. 16:39
2017.11.10. 17:36
2017.11.04. 21:08
2017.10.26. 06:46
2017.10.18. 10:44
2017.10.09. 19:41
2017.10.06. 20:36
2017.10.02. 08:39
2017.09.16. 16:01
2017.09.13. 19:29
2017.09.13. 17:22
2017.09.10. 18:05
2017.09.10. 17:58
 
Live Traffic Feed
 


 


Farmasi - Antiallergén szépségápolás, babaápolás, háztartási szerek, bio kozmetikumok    *****    Mit gondolsz a Valentin napról? Ünnepled? Felháborodsz? Ajándékozol? Posztoltál már róla? Mutasd meg!    *****    Versenyeznél? Építenél új portált? Milyen témában? Milyen nyeremény motiválna? A TE ötleteidre is kíváncsiak vagyunk!    *****    A karma megnyilvánulásai    *****    MARGOT ROBBIE HUNGARY! MARGOT ROBBIE AUSZTRÁL OSCAR JELÖLT SZÍNÉSZNÕ MAGYAR RAJONGÓI HONLAPJA! MARGOT ROBBIE HUNGARY!    *****    Lovak szerelmeseinket itt a helye! Tartozz te is közénk! KATT!KATT!KATT!MEGÉRI!KATT!KATT!KATT!    *****    Részletes személyiség és sors analízis,ajándék 3 év elõrejelzés,ingyenes konzultáció,ahol megbeszéljük a kérdéseid Katt!    *****    Születési horoszkóp + 3 éves elõrejelzés + biotérkép, 3000 Ft.Az ajándék,teljesen ingyenes konzultáció,rendeld meg KATT!    *****    Aktív videojáték honlap! Ingyen G-portál kreditek csak a készlet erejéig! Ne maradj ki te se belõle! Kattints ide! <3    *****    Kapható a VÖRÖS HÓ címû regény. Kaland és rejtély az örök fagy birodalmában. VÖRÖS HÓ. Részletek a weboldalon!    *****    Új letölthetõ olvasmányok:28 nap varázslatban A fénytest A kulcs A titok A tizedik felismerés A lélek anatómiája A csend    *****    Még nagyon az év elején járunk, most rendelj születési horoszkópot az ajándék 3 év elõrejelzés és ingyenes konzultáció!!    *****    Pánikenyhítõ poszt a Histórián. Superuser jelen. És TE merre jársz? Kattints!    *****    SIMONA | az Isten áldjon, Esperanza! Lolájának fõszereplésével | SIMONA | a jelenleg futó legsikeresebb argentin sorozat    *****    Marculábi cica tíz éves lett! Ünnepeljétek meg a születésnapját a Mesetárban Marculábis ujjbábokkal! Boldog szülinapot!    *****    ***Munkalehetõség! Magyarországról, Szlovákiából, Csehországból keresünk, MLM vezetõket és tanácsadókat! ***    *****    LÉGY A MAGAD ASZTROLÓGUSA! A tanulásod nálam az ASZTRO-suliban teljesen INGYENES! Fordulj hozzám bizalommal!    *****    Aktív Videojáték honlap!! Friss újdonság: Call of Duty: WWII és WoW: Battle for Azeroth!    *****    Legyél te is Farmasi tanácsadó! Antiallergén, természetes kozmetikumok, tisztítószerek. Keress vele pénzt otthonról!    *****    kattkattkattkattkattkattkattkattkattkattkattkattkattkattkattkattkattkattkattkattkattkattkattkattkattkattkattkattkattkatt