Dezső Ilona Anna: A zsák

 

"Így szól az ÚR: Álljatok ki az utakra, és nézzetek szét, kérdezősködjetek az ősi ösvények után, melyik a jó út, és azon járjatok, akkor nyugalmat találtok lelketeknek! De ők ezt mondták: Nem megyünk!   " (Jer.6.16)

 

A latrina szaga belevegyül a frissen osztott étel illatába. Borzalmas kavalkád ez, néha elviselhetetlen. Mégis ki kell bírni. Aki vétett, annak bűnhődni kell, ezt Feri is jól tudja. Meg kell fizetni mindenért, csak az asszony bírja ki még ezt a három kemény hónapot. Ha újra szabad lesz, soha többet nem kerül majd ide vissza, már vele nem babrál ki többé hajtós vére. Izzhat, forrhat! Őt nem csapja be. Munkába fog állni, jön a harmadik gyerek, nem hagyhatja magára feleségét, hisz alig töltötte be a huszonnégyet, s máris várandós a harmadik gyerekkel. A négy éves lány és két éves fia olyan aranyosak, várják őt, a múltkor telefonon hallotta, amint róla beszéltek épp: – Az apukám dolgozik, majd hoz babát – mondta a nagylány, a pici fiú meg azt, hogy: – papa dolgozni.

– Istenem! De csodásak is azok az aprócska egérnyi hangok…

Többet nem fogja magára hagyni szép asszonyát. Mi mindent megtett az érte… Lehunyja szemét, s látja, amint kint hagyja a Rákóczin, szerencsétlen, még azt is megtette, csak ne kelljen neki lopni. Mégis elemelte már megint azt a pénztárcát. Hogyan állhatta volna meg, amikor olyan hívogató volt a kosár tetején?! Többet nem néz le, csak fel, határozza el magában, s máris befordul, úgy könnyebb elviselni a zárka zaját. Vékony falakon keresztül hallik a sok susmusolás. Csúf, ripacsos képű zárkatársa szájában rothadó fogakkal mételyezi hátralévő napjait. Még pontosan 90 nap, s ő már vágja a centit, akár a katonai szolgálata vége felé. Visszafelé rövidül, minden nap egy nap, csak eltelik, holnap megy munkára, az edzés unalmassá vált az elmúlt másfél évben. – 18 hónap börtön, kedvezmény nélkül – visszhangzik elméjében a könyörtelen bírói ítélet. Akkor sem fogta fel, azóta sem – zsebtolvajlás, tiltott kéjelgésre való felbujtás… Nem fellebbezett, megegyezett az ügyésszel, helybenhagyja, így ő sem kér többet. A legrosszabb az a nyavalyás lánc volt. Azt hitte arany, amikor kitépte az idős nő nyakából. Pedig nem ért semmit sem. Megmutatta egy orgazdának, de nem volt eredeti. A tárgyaláson mégis az aranyat követelte tőle, hiába mondta az igazat, nem hitték el neki. Pedig átadta a szakadt láncot magától, a nő azt hazudta, nem az övé. Az orrgazdát nem idéztethette meg tanúként, mennyi aljasság, mennyi igazságtalanság… Agytekervényei csak úgy kattognak, pörögnek álmában, s hirtelen puha ágyba gondolja magát, ott éli a gyönyörök világát. A szőke hajtincsek betakarják arcát:– Szeretlek –lihegi… majd elhalványodik az angyali arc, minden elsötétül.

– Ébresztő lajhárok!– ordítja a rekedtes, goromba hang, s hirtelen ráeszmél, csak álmában érezhette asszonya, puha ágyékának melegét. Már semmi sem meleg, a zárkában hideg van, októberi korai fagy teszi elviselhetetlenné az életét. Ledermedtek ujjai, egyetlen pokróc nem fedi rendesen hosszúra nőt lábait. Rossz annak, aki magasabb az átlagnál,

– Miért is teremtett ily nagynak a teremtő? – kérdi magától megannyiszor, de választ csak nem kap, így mindannyiszor belenyugszik a megváltozhatatlanba, túl magasra nőt, ezért bukik le folyton. Bezzeg, ha csak egy-hatvan lenne… azok az igazán jó zsebesek, senki sem észleli őket, beleolvadnak a tömegbe, nem figyel fel rájuk a senki. Ő meg hiába tornásztatja hosszúra nyúlt ujjait, ügyes, kétség kívül sokat gyakorolt, de a magassága miatt észreveszik, minden tekintet rámered a villamoson, az utcán sem tud úgy elmenni az emberek mellett, hogy ne egyből őt néznék. Ennek ellenére jól megélt különös szakmájából, ami bűvészi tudást, gyorsaságot és roppant figyelmet, önuralmat igényelt, csak ne maradt volna állapotos az a lány… Már mindegy, nem nyafog érte, megszüli a harmadik gyerekét. A ház is csak pirosban, alig tudta bevakolni azt az egy szobát, amibe betette az ablakot, már hozták is befelé a börtönbe. Most ott lakik a családja, majd ha hazamegy, nem lop, nem tesz semmi törvénybe ütközőt, a szövetkezet lakatosműhelyében alkalmazzák, megígérte a sógora. Jó iskola volt ez a másfél év. Felkel, nem tehet mást, irány a mosdó, ott áll sort, hiszen 3 perce van a reggeli fogmosásra, hideg vizes tisztálkodásra, fürdő egyszer hetente, amióta dolgozik, még kapott egy plusz lehetőséget hétközben is. A hideg víz se korlátlan, reggel, este 3-3 perc, ha kész, ha nem, legfeljebb marad a hab az arcán, ne borotválkozzék a közös vízből olyan sűrűn. Kinyílik a zárkaajtó, jön az utasítás: – Vályúra emberek! – akár a malacoknak – gondolja, de fogja csajkáját és beáll vele a sorba. Tejeskávészerűség, egy szelet kenyérrel.

– Ez van, nem hizlalda ez Urak! – üvölti a rekedt hangú nagydarab foglár, s zsíros kezén reng a rövid ujjú, mellben szűk egyenruha, csap egy hatalmasat a csajkába, fele kilöttyen egyből, rá a ruhájára,

– Na, mars megtörölközni! –, ami jel egyben arra, hogy behozta neki a cigit, rendes ember, csak nem mutathatja ki. Bent nagyon drága minden, elviselhetetlen az élet, mindenért dupla árat kérnek. Ez a nagydarab ember megteszi néha, hogy bolti áron vásárol neki, nem tesz rá semmi hasznot, a saját állását kockáztatva, hol az egyik nyomorultnak, hol a másiknak hozza be, amit kér. Köszönetet nem fogad el, egyből lebukna, azt neki nem lehet, odahaza 5 gyermek várja a mindennapi kenyeret. Hálásan tekint vissza az elítélt, majd bemegy a cellába, a párnája alá nyúl, elteszi kincsét, egy doboz Szimfóniát – Isten áldja meg érte magát őrmester Úr! – mondja halkan, s az égre néző szempárban csak megcsillan valami, olyasmi az, amit annak előtte soha sem tett volna, most kihozza a zártság belőle, jól esik néha, ránéz a falra halványan rajzolt centire, előkapja nadrágja korcából a pengét, és lehúz belőle még egy napot: – majd elfelejtettem… – méltatlankodik saját butaságán, hiszen megint eltelt egy éjszaka ebben a borzalomban. A nyár is nehéz volt, az aprócska ablakok előtt a rácson túl még bádog lemezek nehezítik a levegő útját, legalább 50 fok volt odabent, most meg nem sokkal haladja meg a tízet az átlag. Fűtésről a szezon előtt senki sem álmodik, utána sem erőltetik majd meg magukat, elvégre ők csak eltartottak, amolyan púpnak számítanak az állam hátán.  Kimegy, már fújják a sorakozót, gyorsan hörpinti fel a cukormentes cikória főzetből, vízből és némi tejből készült löttyöt, majd a kenyeret bedugja kebelébe. Beáll a sorba, számolás következik, az elégedett smasszer konstatálja mindenki a helyén, kinyílik az első emeleti ajtórács, lemasíroznak a lépcsőn, a földszintre érve kényszerűen megvárják, míg odafent is megszámlálják a maradékot. Minden rendben lehet, mert kinyílik csakhamar az alsó rács is, és bemehetnek a várakozó helyiségbe. – Hu-ha – hallja az őr méltatlankodását, – türelem emberek, máris intézkedem pufajkáért – Hamarébb jött a hideg, odakint mindent dér borít, még csak október közepe van, mégis minden megfagyott, nehéz lesz a mai napon a szüret, pedig épp a szőlőhegyre vinnék fel őket. Megborzad a sok rab, ezt amúgy soha sem tennék meg, de most nincsen más választásuk, inkább odakint mozognak, mind idebent fagyoskodnának. Várakozás, az őr nem érkezik, nem kapkodják el az öltöztetést. Még nem jár a téli öltözék, várni kell az engedélyre, a raktárosnak is ki kell számolni, kiadni, aláíratni, jó, ha délre kiérnek a szőlőskertbe. Sebaj, majd ledolgoztatják velük hétvégén a bevállalt parcellát. Minden úgy van, ahogyan az előre látható volt, ott ácsorognak délig. Akkor hirtelen visszafelé hajtják őket, elvégre ebéd nélkül nem mehetnek semerre se. Jóleső érzés a pár fokkal melegebb folyosón masírozni, majd fel a lépcsőn, ahol már nyitják is a rácsot, odabent a zárkában még melegebbnek tűnik az idő, jólesően, az állástól elfáradva veti magát a szivacsmatracára: – Istenem, de jó végre itthon – s erre el is kacagja magát – Már hogy a csodába mondhattam ekkora baromságot? – erre a rücskösképű is elneveti magát. Szellősen vannak, ritka dolog ez, Karácsonyra igyekszik mindenki kint maradni, majd utána jönnek be sorra a fagy elől. Ilyenkor nem kell sok mindenkivel osztozni. Ezt a Karácsonyt ő még itt fogja tölteni, csak január hozza el a megváltást számára. A nagy hidegben már a dobkályha melegénél ölelheti Marit. Alig várja, nehezen telnek a napok, a hideg keserűbbé, nehezebbé teszi még a vártnál is zártságát.  – Vályúra– kiabálja megint a foglár, kimennek, sorban állás, csajka jobb kézben, oda megy a leves, bal kézben a lapos bádogtányér, az univerzális kinyitható evcájg még zsebében lapul. Újra cuppan a lötty, majd a napos beledob némi főzeléket a tányérjába, egy szelet sült oldalassal. Tudta előre, érezte a rothadt káposzta illatát, itt bent semmit sem lehet letagadni, bármit egyből meg lehet érezni, hiszen vegyül minden, az emberi szellentés illata az ételével, a latrina a borotvahabbal, hiába a pedáns rend, a zártság borzalma a szagoknak kedvez.  Nehéz a szellőztetés, ritkán van rá lehetőség, fertőtlenítés is csak egyszer évente, zárkánként, amikor karbantartanak, meszelnek. Napközben minden cella ajtaja nyitva, csak azokat különítik el, akik büntetésben vannak. A foglárok együtt a fogvatartottakkal, micsoda nyomorúság az életük, ugyan olyan rabok, akár a bűnt elkövetők, semmi különleges bánásmód, csak az teszi mássá az életüket, hogy naponta hazamehetnek friss illatot szívni tüdejükbe, megölelhetik asszonyaikat, ehetik azok ízletes főztjét. Nehéz lehet elviselni ezt a sok hányatott sorsot, mindegyik életét a szívükön viselik, nincs itt olyan, aki ne mesélné el a történteket, olyan sem igen akad, aki ne épp ártatlanul ülne… Hej, ezt ők mind nagyon jól ismerik.  Végre elérkezik a szieszta, fél óra jár a rabnak ebéd utáni pihenőként, majd újra sorban állnak, kiosszák nekik a téli ruházatot, eltelik azzal is egy csomó idő, végül bejelentik, ma már nincsen munka, helyette szombaton dolgozzák le az elfecsérelt időt. Békésnek ígérkezik a délután, öt óra tájban végre megengedik a kártyázást is. Verik a blattot majd minden cellában, ahol többen maradtak egymás között, ahol csak ritkábban éldegélnek, beülnek közéjük mások. Az őrök is kényelmesre veszik a nap hátralévő részét, leülnek, beszélgetnek, megvitatják a napi politikát.

 

*

 

– Mit képzelsz te? Hallod-e? Hogyan gondolod ide állni? Ez az én nőm helye? Mentél innen! Úgy megverlek, még a lelket is kiverem belőled te! Takarodj!

Mari kelletlenül arrébb áll egy lépéssel. A férfi megint csak meglöki:

– Na, hallod ehhez már pofa kell kisanyám! Tűnj el a színről, vagy kitaposom a beled! – De Mari visszavág:

– Nekem ugyan annyi a jogom, mint neked. Megértetted? Ha nem hagysz békén szólok a fiúmnak, aztán majd nézheted magad!

– Oszt ki az a híres? Ismerem? Ha hazudsz, elvágom a torkodat, mit képzeltek, ez az én helyem, vigyen innen amerre akar!

– Nem fog! – s bár mindenre elszántan jött erre a mai napon, tudja, olyan makacs, veszélyes világba keveredett, ami könnyen az életébe is kerülhet. Őt védelmező férfit emlegetett, amikor mögötte nem is áll senki sem. Hogyan tudná megvédeni magát? Gyorsan agyal, rájön, ezt a látszatott fel kellene tartani a továbbiakban is, mert erre picit megpuhult az izomagy ember. Kiölti hát nyelvét a férfi irányába, mutatván, nem fél tőle, csak akkor nyerhet vele szemben, ha ugyan olyan erősnek tetteti magát. Olyan, akár a póker, blöffölni kell, Feri ezt oly sokszor megmutatta már neki, ő mégsem tudta igazán megtanulni. Most kell, tej kell a gyereknek, a pocakjában is fejlődik már megint egy. Bár ne jött volna haza a férje arra a pár napos szabadságra… Addig kellene ezt itt csinálni, míg nem látszik rajta állapota. Még egy jó hónapnyi ideje volna rá, számol, oszt-szoroz, se tej, se kenyér odahaza, muszáj elriasztani ezt a mocskos embert, neki kell a munka. Eszébe jutnak a magukra hagyott gyerekei, – Istenem, nehogy a kályhához menjenek, megígérte neki Marcsika, hogy nem teszi. A kis Ferike is szót fogad, ott hagyta a kiságyban, megígérte, ma nem mászik ki belőle. A szomszédok nem tudhatják meg, hogy a két gyermeket magára hagyja éjszakára. Olyan fényesek odafent a csillagok, hideg lesz, nagyon hideg lesz. Összébb húzza magán tágas kabátját, alaposan lefogyott, s most ezt nem lenne szabad, hiszen áldott állapotban van. Már csak két hónap, és Feri újra itthon lesz. Megígérte, többet nem csinál butaságot. Mit is mondhatna erre? Szereti, minden egyéb eltörpül, már nincsen benne harag, sértődés, a nyáron olyan csodás volt vele együtt lenni… Mindég erre gondol, amikor másnak árulja a testét. Becsukja szemét, elképzeli Ferit magán, csókolja, magáévá teszi. Mindegy ki jön, csak fizessen, korog a gyomra, olyan furcsa érzés keríti hatalmába, mint az űzött macskát… most kell neki valaki, most muszáj bármit bevállalni…

– Mit képzelsz magadról? – menne neki, kakaskodva vele az ismeretlen,

– Mikor jön már fiúd? Remélem tudja, hogy meg kell egyeznünk a placcon? Ez itt nem a Riviéra! Hát nem ellopná a helyemet?!

Mari fölényesen sétál le, s fel, nem törődik vele, amikor a férfi már odamerészkedik, megérintené az amúgy roppant csinos nőt, az egyből szembefordul vele és magabiztosan ráripakodik:

– El a kezeket a tiltott fa gyümölcsétől, te!

– Mán hogy kinyílt a csipa… megveszlek tőle, meg én… Az anyja úristenét, jól felvágták a nyelvét, belevaló! Megveszem, ha addig élek is…– Körbe járja a nőt, nem mer hozzáérni. Mari, nem vesz róla tudomást, de azért csak megjegyzi,

– Meg ám azt, amire gondolok. Rám egy igazi csillag vigyázz, onnan néz né! – s felmutat az égre. A férfi hallott egy emberről, akiről csak úgy beszélnek, a „nagy csillag”. Megijed, összehúzza magát:

– Ugye nem viccelsz? Nem is tudtam, hogy má’ kúrvája is van a Csillagnak, eddig csak porban volt övé a piac! Mond meg neki, hogy nem bántalak, de ha átversz… vagy átver, bizony Isten megöllek benneteket!  Meg én, ha addig élek is.

Mari felnéz, s a csillagára mosolyog, hálásan köszöni meg neki a jókor jött menedéket.

Nehéz napokat él meg, az idő egyre fagyosabb, hajnalban, mire hazaér egészen kifehéredik a táj. Az utcában csak az ő háza piroslik, minden egyéb csillog a jégkristályoktól. Kislánya jól vizsgázott, szépen aludnak, semmi rosszat nem tettek az éjjel. Örülnek a mindennapos kakaós kávénak, az apró csokinak, ami jár, amiért ilyen szépen alszanak magukban, nem sírnak, s nem mennek a kályha közelébe. Picit még lepihen, 2-3 órát tud aludni, míg a gyerkőcök is alszanak, reggel aztán megy vásárolni, akár a többi asszonytársa, aki gyermeknevelésin van otthon.

– Talán hazajött Feri? – kérdi egyik reggel a boltos.

– Nem, még nem – válaszolja neki Mari félvállról.

– Akkor valami csoda történt? – kíváncsiskodik folyama-tosan az eladó.

– Miféle csoda lenne az, hogy veszek 2 joghurtot, meg egy kenyeret?

– Nem azért, csak máskor soha nem volt effélére pénzed, nem a kenyér miatt kérdeztelek, de vettél a tegnap kolbászt is… – s folytatná, ha a tulajdonos ki nem jönne a raktárból. Egyből elhallgat, észleli annak szúrós tekintetét.

– Ne érdekeljen – vág vissza a nő – amúgy kapok állami támogatást meg egy kis segélyt. Irigyled? Ne tedd, fogalmad sincsen milyen keserves ízű ez a kenyér…

– Mit kíváncsiskodik Annuska már megint? – méltatlankodik a tulajdonos, – miért kell magának mindent tudni? Hagyja már békén a fiatalasszonyt, van annak baja a maga kérdése nélkül is elég, – s kacsint egyet Marira. Olyan furcsán nézi, a nő hirtelen eszmél, ez tud mindent… Hisz már neki is járt a kedvében, csak el ne mondja, Feri megölné.

Gyorsan megfőz, megeteti a gyerekeket az épp soros krumplistésztával, a tegnap paprikás krumpli volt, ma krumplistészta. – Ezt sajnálja tőlem? – kérdi magától még a reggeli bolti jeleneten elmélkedve. Félelem ül a mellére, a bolt tulajdonosa mindent tud róla, mi lesz, ha nem elégszik meg ennyivel, ha elárulja őt? Ha csak egy ember is megtudja a faluban, neki vége. Enni kell, a gyerekek éhesek, egészen más a tekintetük, amióta rendszeresen főz, olyan elégedettek, hálásak minden falat ételért. A tegnap kapott egy üveg Colát az egyik kuncsafttól, de megörültek neki, amikor reggel odaadta. A pici még nem ivott ilyesmit azelőtt. Olyan mulatságos volt, ahogyan a szénsav felböffent a kis orrocskájába… Hatalmasat nevettek rajta. Miért is ment oda akkor abba a boltba? Kár volt elrontani a napját efféle ostobaságokkal.

S ahogyan telnek a napok, az anyagi helyzetük napról-napra javulni kezd. Marit békén hagyják a stricik, mindenki suttog mögötte, a nők sem csipkelődnek vele, elfogadták. Szépen gyarapodik a ház, egészen bőségesnek mutatja magát a közelgő ünnep. Már megvette a lánynak a nagybabát, amit olyan alázattal nézeget az a kirakatban, amikor sétálni mennek. A fiúnak még nincsen meg az ajándékra való pénze, egy távirányítós autót szeretne, de az többe kerül, mint a baba. Egyik reggel, amint nézegeti hízó testét, megérzi magzatának első rúgását. Mozgolódik, tudatja anyjával létét. Örömében odakap, simogatni kezdi testét, de egyből el is keseredik, – sokáig már nem tagadhatom le –Oldalra fordul, mustrálgatja magát. Még szerencse, hogy ez a két ajtós szekrény megmaradt a nagymamája hagyatékából, annak belső felében van ez a szép nagytükör, legalább láthatja magát. Már hízott pár kilót, de még nem testes, még nem nő a pocakja, csak kissé megasszonyosodott alakja a nyárhoz képest. A rövid szoknya felé, most egy bővebb pulóverbe bújik, nem tudatosan, csak ösztönösen próbálja eldugni gömbölyödő idomait. Menni kell, az utolsó vonattal be kell érnie a városba. Ma is ki kell állni a placcra, reggel meg akarja venni a kisautót, meg a fát. Talán egy kilónyi szaloncukorra is fogja futni, egy zsebkendő csücskébe köti pénzét, el ne lopják tőle, a gyűrött ruhadarab talán nem szúr szemet senkinek sem. Bármi megtörténhet az utcán, látta a minap, amikor az egyik fiú meztelenre vetkőztette a nőjét, úgy rázta ki belőle az utolsó százast is. Még szerencse, hogy előjött azzal a csillaggal ott fent az égen, mosolyog rajta, az megvédi. Megalázó, csúf élet ez, egyik kocsi jön, a másik megy. A zsebkendő lassan telik, napról, napra egyre többet vállal be, muszáj, már csak egy hetet dolgozhat, tovább nem lehet. Bemegy néha a telefonfülkébe, és úgy tesz, mint aki beszél azzal a nem létező emberrel, még meg is alázza magát, jó hangosan, hadd hallják a többi lányok, ő milyen engedelmes. Ezzel van szerencséje, a nők hajlamosak a túlzásra, az egyik épp azt meséli fiújának, hogy látta a Csillagot, nagydarab szőke ember az, és úgy verte a Marit, majd megszakadt érte a szíve. A többi is szörnyülködik rajta, gyorsan terjed az utcán a hír, másnap megkérdezi az egyik rendesebb fiú nem kéri-e a védelmét? Majd ő megmutatja annak a semmirekellőnek hol a helye… Mari szerényen lerázza, pár napig ismételten nyugta lesz, szerencsére mindenki elhitte, hogy neki van védője is. Ahogy egyre közeledik a karácsony, elfogynak a lányok az utcáról, pár kivétellel. Majd mindegyiket szabadságolták, a téli ünnepek még abban a miliőben is szent dolognak számítanak. Mari kitartóan dolgozik, hajnalban megy csak haza, lepihen, majd nekifog a káposzta megtöltésének. Elvből sem vásárol abból a boltból, inkább feljebb megy a falu központjában lévőbe. Ott senki sem kérdezősködik, örülnek a vásárlónak, szívélyesen szolgálják ki reggelente. Aznapra már megvásárolta a káposztát, húst, egy csirkét. Az aprólékából zöldséglevest főz, a combjait, mellét kirántja holnapra ebédre. Micsoda fenséges lakoma lesz, töltött káposzta a Szent-este tiszteletére. A fát beleállította egy öt literes üvegbe, homokkal egyensúlyozta ki, a sufniban már ott várakozik, délután nem pihen le, amíg alszanak a gyerekek feldíszíti. Most nem megy dolgozni, a mai nap csak az övék, végre egy éjszaka, amit nem kell végig dideregnie. De jó lenne egész évben, ha ilyen szépen, ünnepélyesen élhetnének. Várja Ferit, ragyog a szeme, ha csak rágondol, mégis fél is egyben, mi lesz, ha csak nem állja a szavát, és újra eljár majd lopni… Apró remegést érez bal oldalt, megsimogatja hasát, tekintete egyből a két alvó szőkeségen pihen meg. Csendben szipog, két kezét maga mellé ejtve elalszik a széken. Hatalmas csörömpölésre ébred, kiesik a húsos tál a kezéből, a káposztának alig egynegyedét töltötte meg, gyorsan visszaszedi azt a tálba és nekilát a befejezésének. A gyerekek szépen ülnek, felébredtek, még sem költötték fel, hagyták őt pihenni.

– De tündérek vagytok! – csókolgatja őket, azok hálás kacagással veszik az anya közeledését.

Végig énekelik a délelőtti órákat, olyan boldogság költözött a házba, amilyen annak előtte még nem volt soha sem. Milyen hatalma van egy kevéske pénznek… egyből jobb a kedve a telehasú embernek. Délutánra elkészül a káposzta, jó nagy fazékkal főz belőle, a leves is készen, de most az kit érdekel?!– olyat bármikor ehetnek, no de töltött káposztát? Olyat nem főz az ilyen emberfajta csak nagy napokon, amikor a zsebe is megengedheti, mert az drága étek. A káposzta a mai világban már többe kerül, mint a hús… a mondást aki kitalálta, nem tudta milyen világ közeleg.

Délután elálmosodnak az apróságok, már maguktól mennek helyükre, nem kell altatni őket, hamar megtanulták, ebben az életben önállónak kell lenni. A szomszédok nem tudhatják meg, hogy az anyjuk nincsen éjjelenként velük. Egyből jelentenék a gyámügyre, no meg az apjuknak sem szabad azt elmondani, mert az meg bántaná az anyjukat érte. Mily hamar felnőtté tud válni a gyermekpalánta, alig négy éves ez a lányka, mégis olyan gondos anyaként tud viselkedni, hogy azt el se hinnék mások. Tökéletesen képes helyettesíteni az anyát, amíg az dolgozik.

Sikerül becipelni a fát, felkötözi ágaira a színes papírba csomagolt édességet, még egy gyertyát is vett, meg egy csomag csillagszórót. Úgy tervezi, mikor ébredeznek a gyerekek, lekapcsolja a villanyt, hamar sötétedik, öt órára éjszakai a hangulat, gyertyát gyújt, és énekkel köszönti a kis Jézust. Terve sikeres, épp mocorognak a kicsik, amikor gyorsan lekapcsolja a pislákoló égőt, csak a gyertya fénye világítja meg a fát. Csillog-villog, az épp álmukból ébredező csöppségek nagy csodálkozására:

– Anya mi az? – kérdi Ferike.

– Karácsonyfa  – válaszolja boldogan Mari, s máris tartja a gyertya lángjához a csillagszórót. Ahogy leég, jöhet a következő, a gyermekek szájukat tátva nézik a szétszóródó fényszikrákat. Piros arcocskájuk angyalian villan elő a felszálló fénycsóvák fényében. Mari hangosan énekelni kezd:„Mennyből az angyal, lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok…”– a gyerekek sírnak, hangja el-elcsuklik, de egyre bátrabban énekeli tovább, mígnem a harmadik versszak végéhez ér:- „Lássátok, lássátok”.

Eltelik kis idő, mire megmozdulnak, lebénulva állnak egymással szemben, a fa egyik oldalán Mari, a gyertya lángjánál égőn csillogó kékség cikázik szemében, a kis Marcsi vörösen izzik, Ferike szájából elcsurran a nyál, kis ujjával mélyen kotorászik benne, ilyet még soha sem látott, ez olyan feszültséget kelt benne, amit valahogyan le kell vezetnie. A sok csoda nem csökken, fokozódik, mikor anyjuk is magához tér, felkapcsolja a villanyt. A fán zöldes- sárgás-kékes színes papírok világítják tekintetüket, alatta két csomag. A gyerekek nem mozdulnak, még ilyet soha sem tapasztaltak, a kislány négy éves ugyan, de karácsonyfát még nem látott, az ajándékozás szokását sem ismeri.

 – Gyertek…- hívja őket édesanyjuk– a csomag a tiétek– S e pillanatban világosodik ki igazán a szoba, a két gyermek ráveti magát a hatalmas kincsre, teljesen véletlenszerűen kapnak egy-egy csomagot fel. Isten nem hagyja cserben az ártatlant, mindegyik a magáét tartja a kezében, a lány a babát, a fiú az autót. Amikor megpillantják azok tartalmát, ösztönösen anyjuk felé nyújtják kezeiket:

– Anyu látod? – kérdi a kislány– Margarétának fogom hívni, úgy, mint Szandika. Tudod, az a kislány az utca végében, neki is van ilyen babája…– örömében nem meri megölelni a játékot, csak előre tartja, hátha anyja megmutatná, mit lehet azzal csinálni.

– A tied – mondja röviden ki, s a gyermek azonnal behúzódik a szoba egyik sarkába, leül a földre, a babát maga elé rakva elkezd mesélni. A kisfiú is nézi az autót, meg kell neki mutatni, mit lehet tenni azzal a távirányítóval. Nem meri megérinteni, picit megijed, amikor visítva megindul, szirénája megszólal, hangosan zörögnek kerekei, csattog a távirányító, nehéz annak meghatározni merre is menjen. Egy ideig elszenvednek vele, majd a gyermek felkapja a földről, magához öleli, és beviszi a kiságyába. Ott babusgatja, ismer-kedik vele.

Mari elégedetten ül le, elfáradt, elálmosodott, elnyújtózik a keskeny heverőn, a kislány helyén, vele szemben kihúzható kanapé. Ha Feri hazajön, lesz rendes fekvőhelyük, ez is az egyik újabb szerzemény, úgy vette a vásárban abból a kevéske pénzből, amit a zsebkendőjébe kötözgetve gyűjtött össze. Még van belőle valamennyi, de sajnos nem annyi, amennyit szeretett volna, így a két ünnep között is csak ki kell menni neki az út szélére, ha enni akarnak. Sikerült linóleumot is vásárolni olcsón, így már azért sem aggódik, ha a gyerekek a földön játszanak, nem fáznak fel, a beton sem dörzsöli le a vékony, finom gyermeki bőrt. Mire felébred, már hajnalodik épp, a gyertya nem gyújtotta fel a házat, bár csonkig égett, megtartotta azt annak tartója.

– Milyen okos találmány – gondolja hálásan magában. A kislány együtt a fiúval a kiságyban, olyan édesen ölelik egymást azon a szűk helyen, mint egy kis csiga, körbefonta testével az öccsét – elnézi őket egy ideig, majd kiemeli a még alvó lánykát, maga mellé veszi, betakargatja, ahogyan az is betakarta az este, nem ébresztette fel, hagyta, hadd aludja ki magát.

 

*

 

A börtönajtó éles csikorgással nyílik ki, nehéz fából készült szerkezet. Hideg szél csapja meg arcát, még hat óra alig múlt el valahány perccel, és ő máris szabadon engedve. Olyan gyorsan adtak mi mindenét az öt órás ébresztőt követően, hogy csak úgy kapkodhatta a sok borítékot. Egyikben ruhái, másikba karórája, személyes dolgai. Aláírás, szabadító levél, azzal majd jelentkeznie kell elszámoltatás végett. Minden egyben, a szőlőszedésért kevéske pénz, a javát még bent elköltötte. Épp annyi, amivel haza juthat. A sarkon megáll, körülnéz. Ismeretlen minden, annyira megszokta a bezárt-ságot, most kissé bizonytalanul indul el, nehogy elüsse valami autó. Pedig nem is jár az utcán semmi, a hatalmas hóban hamar elakadna minden. Szaporázza lépteit, a buszváróban pár ember, biztosan munkába mennek. A köd a gyár gőzével egyesül, nehezen lehet levegőhöz jutni, hálásan gondol az ő félkész otthonára, ott semmi ehhez hasonlatos kosz nincsen. Alig várja, hogy magához ölelje gyermekeit. Szinte vibrál, ahogyan képzeletében feleségét megérinti. Jön végre a busz, felszállnak, nincsen jegye, a buszsofőr legyint:

– Látom most szabadult, na jöjjön… – s megengedi a potyautazónak a felszállást. Megmarkolja a sofőr mögött szék támláját, nem ül le, pedig volna hely bőven. Jól esik az állás, ült eleget az utóbbi másfél évben. A vonatot épp eléri, ott már nyitva a kassza, nem kell bujkálni a kalauztól, első útját rendes emberhez méltóan akarja megtenni hazafele. Alig száll fel, máris jól hátba verik:

– Te vagy az Feri! – ripakodik örömében rá egy vékonyka ember. Barna Pista az, vele együtt járt iskolába, de jó újra látni őt teljes emberi valójában… s már beszélik is a történteket, húzza az elő lapos üvegét a melle feletti zsebéből, s kínálja vele a frissen szabadultat. Eleinte tiltakozik, nem enged a kísér-tésnek, de a következő megállónál egy újabb cimbora száll fel, az egy másik, külvárosi gyárban adta le a szolgálatát épp. Táskájából hamar előkerül egy üveg finom itóka, az is kínálgatja. Mire a vonat kiér a városból, megtelik a kupé, mindenki ismeri a férfit, örülnek a szabadulásának. Mun-kásemberek, megkeményítette őket az élet, egész éjjel helytálltak, most jót tesz egy kis szív derengető ebben a hidegben. Fűtés nincsen, ingázó vonaton minek, állandóan nyitják-csukják az ajtókat. Mire beér a mozdony a faluba, igen nagy hanggal vannak a férfiak, vagy négyen együtt szállnak le Ferivel. Felajánlkoznak, hazakísérik, az hagyja, már nem ura a lépteinek, támogatni kell. Még útba ejtenek egy kocsmát, s még egyet, már azt sem tudja merre járnak, csak megy, viszik, ünnepelnek. Ismeretlen helyen ébred, mellette egy furcsa kinézetű nő,

– Úristen! – késő bánat, az nyöszörögve átfordul a másik oldalára. Hol van nem tudja, csak azt, hogy ez itt nem a Mari, s azt is tudja, ha ez kitudódik, biza nagy baj lehet belőle. Gyorsan magára kapkodja ruháit, sajog a feje, sötét van, vagyis már kétségbeesve várakozik a felesége. Most mit tegyen? Elmondja neki a történteket? Persze az ismeretlen kivé-telével… Igen, az lesz, határozza el, s már indulna is hazafelé, de az utca is ismeretlen. Fogalma sincsen hol van. Ez nem lehet az ő faluja, ott nincsenek ilyen rozoga házak. – Putrisor- jut el a tudatáig, akkor ő most…– Igen – s mint akibe belemar egy mérgeskígyó úgy kezd el futni az utca végé felé. Sehol egy lélek, nagy nehezen kikeveredik a kanyargós utcából, s legnagyobb döbbenetére, annak a végén csak a fehér nagy semmi van, se házak, se út. Vissza csak nem megy, megkerüli a házakat, úgy halad az utca másik irányába, végre egy pislákoló lámpa fényénél megpillant valami állomásféle épületet. Már tudja merre lehet, de hogyan került a sok kilométerrel arrébb lévő településre, maga sem érti, nem emlékszik semmire. Az apró fehér épület zárva. Az épületen más tábla nincsen. Kénytelen várakozni, amíg arra téved valami vonatféle. Teljesen elgémberedtek tagjai, mire végre érkezik a vonat, hajnali öt lehet, telve van az munkásokkal, viszi a városba dolgozni őket. Ahogy felszáll, újra belebotlik az egyik előző napi cimborába:

– Na hallod! – Te meg merre jársz erre? Nem mentél haza?

– Mentem volna én, – próbálja magyarázni- csak nem bírtam, vittek, de utána hogyan kerültem ide… fogalmam sincsen.

– Na ez gáz- ingatja amaz a fejét.

– Elég nagy gáz! Mit fog mondani a Mari? A tegnapra várt, milyen ideges lehet azóta?!

– Kötve hiszem, hogy az annyira várna!– vágja rá felelőtlenül amaz.

– Ezt meg hogyan érted? – húzza fel szemöldökét Feri.

– Hát csak úgy – veszi amaz észre magát egyből.

– Na, ha belekezdtél, mond végig! – s megkapja a grabancát a nyakánál fogva.

– Hát-hát-hát– hápog amaz–, amíg te bent voltál, azt mesélik, sokan megvigasztalták–.

De erre irgalmatlan haragra gerjed Feri s veri fejbe, az megszédül, nekiesik az ajtónak. Kinyílik az ócska szerkezet, s kiesik rajta. Utána ugrik, alaposan beveri magát a hegyes kövekbe a sínek mentén, de megy, keresi, segíteni akar rajta. Tudja, hatalmas nagy bajba került megint. Megtalálja, bár ne találta volna… feje felismerhetetlen sebben tátong, épp a vonat utolsó szerelvénye alá esett be. Hallja a vészféket, a mozdony visítva megáll, ugrálnak le az emberek. Megijed, most mindennek vége, elkezd szaladni a faluja irányába, ahogyan csak bír, hiába kiabálnak neki, hogy ne fusson el, jöjjön vissza. Ő biza soha többet nem akar börtönbe kerülni.

 

*

 

Lassan hajnali hatot üt a templomóra, de a férjéről semmi hír. Nyugtalanul sétál le- s föl a szobában, jó meleget csinált a tegnap, de minden hiába. Kedvencét főzte káposztás cvekedlit, gulyáslevest, pedig sokba került a marhahús, amiből készült az. Minden maradék pénzét erre a napra tartalékolta, s most hiába minden, nem jött haza. Biztosan valamiért megfenyíthették. Nem ért a fiatal nő ezekhez a férfias dolgokhoz, másra ugyan mire gondolhatna? Már dél is elmúlik, amikor jön a hír, az éjjel lelöktek egy férfit a vonatról, s az szörnyet halt. Meséli a szomszéd, hogy tőlük kétfalunyira történt. Megnyugszik, hiszen az nem lehetet az ő ura, annak amarra semmi keresnivalója nem lenne. Lassan telik el a délután, s a férfiről semmi hír. A gyerekek is érzik a feszültséget, estére mégis meg kell nyugodni, már ilyenkor nem jön vonat erre felé, már csak másnap jöhet Feri haza. Nincsen mit tenni, lefekszik, s álomba sírja magát. Kutyaugatásra ébred, valami hihetetlen recsegés, a szarufa nyikorgó hangja hallik a padlásról. Süvölt a szél, hatalmas vihar kavarja a havat, szinte azonnal jéggé dermed a vére, amint kiszalad az udvarra.

– Istenem! – kiált fel, s szalad is a feljáróhoz, de nincsen ott a létra. Valaki maga mögött felhúzta, az ingatag tetőszerkezet recseg-, ropog, hiszen egyik irányból sincsen az még bedeszkázva.

– Feri! Te vagy? Feri! Ne tedd! – ordítja önkéntelenül, érzi, a szíve azt veri, valami nagy baj van. Fény gyúl a szomszéd udvarában, szalad ki egy idős ember az udvarra:

– Valami baj van? – kérdi, s akaratlanul is felnéz a tetőre?

– Egy nagy zsák lóg a szarufán! – kiabálja, s Mari hasában jókorát rúg a gyermek. Az asszony megkövülten néz maga elé:

 – Nem zsák az… Feri! Ne! – de annak már kiabálhat.

 

*

 

– Holnap bemegyünk vásárolni – mondja, s megöleli az apró termetű kislányt.

– Nekem?– nyitja tágra szemeit.

– Igen, tudod, amiért most itt vagy vendégségben, lesz a kisdobos avatás, felajánlottam anyukádnak, megveszem az egyenruhát neked. Reggel vonattal utazunk, és az Úttörő-áruházig meg sem állunk, ott mindent megkapunk egy helyen – érzékeli a gyermek bizonytalanságát, nem érti a hallottakat, így nem is kérdez semmit. Nem volt még a városban, vonaton sem. Nem tudja milyen az. Ha látta is, csak akkor, amikor elment a vasúti sínek mentén. Amolyan: – tilos oda menni– jármű lehet számára. Kiesik egy keresetlen könnycsepp a szeméből, beszippantja, nem engedik elveszni, majd gyorsan nekilát a vacsora főzésének. Ebben a kis lakásban sokan vannak négyen, a fiú és a kislány egyidősek, jól elszórakoznak abban a félszobában, amit a konyhából alakítottak át. A kamra lett a főzőfülke, a nagyszoba az ebédlő s egy másik egérlyuknyi helyiség a háló. Ennyi az élettér 47 négyzetméteren, sem több, sem kevesebb. Lassan besötétedik, a férj is hazaér, jóízűen megvacsoráznak, majd nyugovóra térnek, a kislány is és a kisfiú is a nővel a francia ágyban, a férj az ebédlőben a heverőn. Olyanok, akár egy igazi család. Szegény család, nincs itt pénz amúgy semmire. Minden csak a látszat, a társadalmi hovatartozás osztályozza őket eggyel magasabb kategóriába, mint ahová a zsebük engedné. Reggel korán kelnek, lázas készülődés, a férjnek is szabadnapot adtak e jelentős eseményre. A kisdobos avatás még mindég annak számít, persze, hogy elengedték ruhát vásárolni. Viszik a gyerekeket kezüknél fogva, a fiú egyből felmászik a magas lépcsőkön, neki nem újdonság a vonatozás, de a kislány elkezd hangosan sírni. Rettenetesen megijedt a közvetlen mellettük elrobogó mozdonytól, hiába próbálják megvigasztalni, nem sikerül. A férfi felemeli, ölbe veszi, úgy mászik a peronról a magas lépcsőkön fel az egyik másodosztályú vagonba. Ott már otthonosabban mozog a gyermek, egyből kiválaszt egy ablak melletti ülőhelyet magának, a kisfiú is mellé ül, így a szülők csak tőlük kétülésnyire tudnak egymás mellé ülni. A mozdony, ránt a vagonokon, a kislány megkapaszkodik félelmében, a kisfiú igyekszik megnyugtatni.

– Ne fél! – szól oda türelmesen. Lassan oldódik, és már egy állómással arrébb egészen könnyen viseli az újfajta járművet. Mire befut a vonat a célállomásba, kacarászva száll le róla.  A nagy tömeg pillanatokig elsodorja, majd ösztönösen kap a nő kezéért, azt megfogva, óvatosan lépked mellette. A fiú az apa kezébe csimpaszkodva leselkedik jobbra a lányt nézve, incselkedik kicsit vele. Aranyos játéka ez máris az ellenkező nemiségnek, jó lesz vigyázni rájuk, csak nem testvérek, nem egyszerű kezelni a helyzetet. Az áruház forgatagában megszeppenve próbálgatja a részére felkínált ruhadarabokat, a bevállalt egyenruha mellé, kikerekedik egy pár cipő is, csillog a szeme a boldogságtól, büszkén viszi a nylonzacskóba csomagolt új ruhadarabokat. Nem adja át, az már az övé, végre neki is van kisdobos nyakkendője, türelmetlenül várja, hogy a nyakába tehesse. Milyen büszke is lesz rá az anyja… Az utca zsibong a sok nevetgélő gyermeki hangtól, az emberek megtöltik zsúfolásig a járdákat, nehéz haladni a nagy tumultusban.

– Jók voltatok, most kaptok érte egy fagyit– mondja a férfi, s már veszi is ki pénztárcáját a hátsó zsebéből, megy be egy útba eső cukrászdába, jelezvén, ma rendes körülmények között, ülve fognak fagyizni. Mind a négyen bemennek, a kislány egyre halkabbá válik, nem elég aprócska, még attól is jobban összezsugorodik a hatalmas színes falak látványától. Nem meri megnézni a hűtőpultot, hiába kérik, egyetlen szót se szól, csak bújik az asszony lábait fogva mögé.

– Mi a baj kicsim? – kérdi kedvesen a nő.

– Semmi – válaszol a gyermek, de látszik rajta, most nem mondott igazat, megilletődött, valami ismeretlen helyzet zavarja a kis lelkét.

A férfi kikéri az egyenként 2 gombócos kelyheket, szórnak rá csokit, tejszínnel, ostyákkal díszítik, kis zászlót raknak a tetejére, majd odaviszi a családnak.

– De érdekes ez a két gyermek – jegyzi meg egy idős asszony, megsimogatva a fiúcska fejét – A fiú barna, akár az anyja, a lány meg szőke, mint az apja – Isten éltesse őket sokáig! – s már megy is odébb. Egyetlen megjegyzés is elég, hogy tudatosodjon bennünk, ők már egy családdá forrtak össze. Milyen furcsa az élet, soha sem terveztek második gyereket, s most úgy lett az, hogy nem is kérték. A kislány megfogja a kanalat, látja a többieket, azzal eszik azt a valamit, amit a szájához érintve, kiköp.

– Rossz? – kérdi furcsállóan az asszony– nem ízlik? Pedig igazi francia fagyi.

– Fagyi? – kérdi a gyermek elképedve. S csak akkor döbbenek rá, ez a kislány nem ismeri ezt az édességet, még nem evett ilyet.

– Nem vett neked ilyet anyukád?

– Nem – válaszolja, s közben belenyomja a nyelve hegyét– nagyon furcsa, nagyon hideg, de finom – S csak belejön az evésbe, látja, mások is lassan fogyasszák, hát ösztönösen rááll a kis szája, s mire belejön, a hideg édesség elfogy az üvegkehelyből. Felveszi azt és elkezdi nyalogatni, mint egy kiskutya.

– Nem szabad – szól rá óvatosan az asszony– nem illik.

S a kislány ezt a szót érti, azonnal leteszi, összehúzza magát, hihetetlen mennyire tud alkalmazkodni, tanulékony, szinte azonnal rájön mindenre, amit elvárnak tőle.

– Magas intellektusú gyermek – mondja a férj, s látszik rajta ezt nem dicséretnek szánta – szinte azonnal alkalmazkodik. Hatalmas túlélő szegény.

– Igen azt hiszem, rákényszerítette az eddigi élete.

– Mi lett apukáddal? – kérdi a férfi, hiszen ő még nem hallott az esetről, így tapintatlanul érinti a témát.

– Megölte magát, mondja a gyermek szenvtelenül, nem érti a kimondott szót, de megszokta, sokszor halotta már a felnőttektől – nem emlékszem rá, vágja utána gyorsan rá, csak anyukám szokott mesélni róla. Ő mondta, ha kérdik nyugodtan mondjam el az igazat. Azt szokta mondani, apukám olyan volt, mint egy zsák – s azzal hirtelen csend támad, már nem beszélgetnek többet, a férfi összeszedi holmiijaikat, kivezeti családját a cukrászdából, újra villamos, vonat. A kislány, mire beérnek a faluba, már mindent ismer, és mindent tud. Hirtelen megvilágosodik előtte a könyvekben látott fénykép titka, a kalandos nap megtanította egy csomó dologra ismét. Otthon ebéd, egy kis pihenő, estére várják az anyukát, azt ígérte jön a kislányért. Nem érkezik meg sem akkor nap, sem utána, így telik el lassan egy egész év.

 

*

 

Állnak a folyóson, s a nagy csendben, csak szívük kótogása üt némi ritmikus zajt. Mennyi indulat, mennyi bánat egy helyen. A gyermek szorosan kapaszkodok nevelőanyja kezébe, rá se néz arra a másik asszonyra. Hiába potyog a könnye, hiába könyörög érte tekintete. A kislány nem felejt, átélt ő már annyi mindent emellett a labilis idegzetű asszony mellett, nem hisz neki, nem akar vele élni. A percek óráknak tűnnek, s egyszer csak kinyílik a folyosón az ajtó, szólítják Marit. Bemegy. A gyermek feszülten rándít egyet az asszony kezén:

– Ugye nem vesz el tőled? – s könnytől fátyolos szemekkel néz fel a nőre. Tekintete megégeti a nő szívét. Csodás kék szeme, lemondóan csukódik be:

– Bár csak ne hallgatnák meg…– s mondja ezt oly komolysággal, akár egy öreg. Kegyetlen az élet, nyolc éves aggastyánokat terem.

– Ne aggódj, egy éve nem nézett rád, most miért tenné?

– Nem tudom.  Félek.  Kérlek, ne engedd, hogy visszaadjanak neki! – s e szavak mélyről törnek fel, az asszony felkapja a kislányt, magához öleli, szinte egybefolynak, a folyosó rideg, hideg légkörébe besüt a nap, melegség önt el mindent.

– Jöjjenek be! – hallik a kemény hang, az árvaügyi előadó még annyira sem méltatja őket, hogy felálljon. Benyitnak, bemennek, de a gyermek bújik az asszony szoknyája mögé, még erősebben szorítja annak kezét.

– Miért nem csinál magának gyereket? Miért akarja elvenni a másét? – hangzik a kegyetlen kérdés, s a nő nem akarja érteni a hallottakat, hirtelen döbbent csend, majd megköszörüli a torkát, s alig hallhatóan szólal meg:

– Na de kérem, nekem van gyerekem…

– Akkor miért veszi el ennek az asszonynak a gyerekét?

– Ez nem igaz – s akkora a döbbenet, a haraggal párosulva megszólal belőle – ez a nő ottfelejtette a kislányát nálam. Miért nem kérdezik meg őt is? Kisdobos egyenruhát vásároltam neki, s ottragadt nálunk, nem értük el az anyját azóta sem. Szegény, Istent félő ember vagyok, így a magam módján csupán egy alkalmi jótékony cselekedetnek szántam, hogy bevigyem a kislányt magammal és felöltöztessem, megvegyem neki is az egyenruhát. Azóta eltelt egy év,az anyjának nyomát sem találtuk, nem érdeklődött a kislány után, egyszerűen rám testálta. Nem volt baj, amíg meg nem kértük a helybéli gyámügyi előadót, hogy hivatalosítsuk ezt a helyzetet valamilyen módon, mert mi van akkor, ha bármi történik? Honnan kerítették elő az anyját nem tudom, de kérdését visszautasítom asszonyom. Nekem van saját gyermekem, bűnöm esetleg annyi, hogy befogadtam egy eldobott, magára hagyott gyermeket.

– Így volt Mari? – kérdi a szigorú, idős asszony, átadva a szót a vérszerinti anyának.

– Igen, így– feli megbánó arccal – de már nem így lenne, csak még egy esélyt tessék nekem adni…– s könyörgése sűrű könnyeibe fulladva megszűnik. Némán áll, nézi a kislányt, bizony az csak bújik előle, nem akar tudomást venni róla.

– Ő a gyermek? – kérdi a tisztviselő.

– Igen, válaszolja az asszony, és egyből súg valamit a kislány fülébe:

– Ne tessék elvenni mamitól – fogja könyörgőre a kislány, még jobban belecsimpaszkodik a nő lába szárába.

– Így ellenem nevelted egy év alatt? – kérdi alázatosan, de szemtelenül Mari a jótevőjét a hivatalnok előtt.

– Nem szégyelled magadat? – kérdi a nő – a helyedben ezt nem merném megkérdezni. Két hétig pucoltam a tetűtől, olyan retkes volt a kis nyaka, hogy orvoshoz kellett fordulni, olajoztuk, kenegettük, amíg le tudtuk mosni. Hol tartottad te a három gyermekedet? Hol a másik kettő? Tudsz róluk, vagy most őket is vissza akarod venni a testvéredtől? Mit képzelsz te magadról? A gyerekek most jó helyen vannak, te meg élheted világodat úgy, ahogyan eddig is. Hol voltál mostanáig?

– Börtönben – válaszolja kurtán, s fel sem néz szégyenében.

– A fiatalasszony börtönben volt, lopott –magyarázza a hivatalnok, – de duplán csak nem lehet büntetni a tette miatt. A tegnap voltam a lakásban, bevakolta a szobát, ki van frissen meszelve, a fürdőszobába bevezettette a vizet, már minden körülmény meg van arra, hogy visszakapja anyai jogon a gyerekeit. Ideje egyesíteni újra a családot, adni kel, még egy esélyt. A törvény, az törvény, nem mondott le a kiskorúak neveléséről, anyai jogai erősebbek, mint a maga érvei. Szép volt, amit tett ezért a gyermekért, de most vissza kell adni az édesanyának a kislányt.

A kis előadás mellbe vágja ezt az egyszerű, de tiszta tekintetű teremtést–. Hogyan lehet ilyen buta a törvény? – kérdi magában, magától, Isten nem engedheti ezt meg, hiszen már ugyan úgy szereti ezt az idegen gyermeket is, akár csak a saját fiát. Nézi a züllött arcú nőt, s látja a kétségbeesett gyermeket. Ölbe veszi, csókolja, várja annak hangos válaszát, de érezhető valami hirtelen változás, amint meghallotta a börtön szót. Már nem sír, s titkon lesi anyját, elszállt a harag, maradt a lecsupaszított szeretet, semmi álca, semmi kétszínűség. A gyermek haragra volt képes, boldog volt a nevelő szülők házában, rendszeresen látogatta kisebb testvéreit, akik szintén jó helyen voltak eddig, boldognak tűnt. S most egyből átfut az asszony fején, hogy mindez csak látszat. A folyóson még annyira mellébújó aprócska teremtés, most vágyakozva nézi az anyját. Megbocsátott neki, ért valamit, amit más nem. Tud valamit, amit nem mesélt el. Milyen bölcsen megbocsátó tud lenni egy alig 8 éves gyermek…

– Menj anyukádhoz, ha akarsz – teszi le a kislányt a nő – s bár elhalványodik, amikor odaszalad az anyjához, de ellenállást nem mutat. Becsukja szemét, fájdalmában elharapja szája szélét, a hivatalnok is csak nő, lehet már nagymama, látva a jelenetet, kicsordul a könnye. A gyermek amint megérzi az anya illatát, beletemetkezik annak hosszú szőke hajába, túrja két kezecskéjével, nem szólnak, csak ölelik egymást, tekintetükkel kommunikálnak. Ilyet az a másik két asszony még életében sem látott. Kis idő múlva, megszólal Mari:

– Haza vihetem?

– Haza – válaszol a hivatalnok, mire egyből felkapja a gyermeket és kiviharzik vele a szobából. Mint aki visszalopja azt, ami az övé. Pedig ő hagyta el. A szoba kong, egyik nő sem bír megszólalni. Az állami szolga tudja, most nem túl jól döntött, de a törvény nem engedett neki rést, pedig ej de nem akarta ezt a pillanatot megérni. Nem érdemli meg Mari azt a három gyermeket, mégis oda kell neki adni őket.

– Most mi lesz? – kérdi az asszony, mit mondok otthon? Miért nem mondta el előre?

– Nem tehettem, kérem értsen meg. Nem szívesen adtam neki vissza, de a hatályos törvény értelmében meg kellett tenni, s látja a gyermek reakcióját is, az anyja, bizony az anya. Kérem, nyugodjon meg – s feláll a hatalmas karosszékből végre, odamegy a kettégörnyedt, összetört asszony mellé, s lágyan megöleli – tudja, ha tanácsot adhatnék, egyből azt mondanám, nem lehet a vállunkon hordani a világ összes árváját. Kérem felejtse el ezt a borzalmat, s bármi történjen is a jövőben, kímélje meg magát és családját ettől a nőtől meg gyermekeitől. Ezek a gyerekek sérültek, nem ismernek igaz szeretetet, addig simulékony, amíg neki jó dolga van, de ahogy meglátja az anyját, visszaesik abba az erkölcsi semmisségbe, mint amiben felnőtt.

– Tudom, látom, érzem, de akkor is fáj…

– Értem én, kérem, menjen szépen haza a maga kis családjához, az Isten, akiben maga hisz, megsegíti. Én nem vagyok vallásos ember, maga az, imádkozzon értük, helyettem is, mert én ebben nem hiszek, de azt tudom, hogy sokáig nem lesz Marinál a három gyermek. Ha így lenne se engedje magát még egyszer becsapni, nem éri meg, soha sem lesz a kislány és a maga családja között az a harmónia, mint ami most van. Védje a sajátjait, hiszen anyai, házastársi kötelességei is ezt kívánják.

A vonat csiga lassússággal érkezik be az állomásra. Az asszony megtörten, kisírt szemekkel száll fel, két órával korábban milyen vidáman ugrált lefelé a kis Marcsikával, most meg egyedül, kiszolgáltatottan. Észre sem veszi, hogy a kocsi másik ajtaján épp ők szállnak fel. Vidáman mesél az anyjának a gyermek, mondja, meséli a sok élményt, amit a nevelő szülőknél átélt. Az asszony hamar észleli őket, gyorsan leül az egyik nekik háttal lévő székre.  Végighallgatja a gyermek ömlengését, beszámolóját, s nyugodtan állapítja meg, bizony nem volt rossz hozzá, a gyermekben kellemes emlékeket hagyott ő s családja egyaránt.  Igyekszik kizárni a világot, tudomásul nem venni a környezet zajait, halkan imádkozik, sikerül csak Istenre összpontosítani, se vonat, se emberek zaja, de még a gyermek cserfes hangja se juthat már el a tudatáig. Ej, de sokat dolgozott ezen abból a könyvből, amit a férjétől kapott, s most először képes megérteni, hogyan uralja önmaga testét, hogyan tegyen agyában rendet, s hogyan kapcsolhat ki egész központokat. Sem nem hall, sem nem érzékel, csak már arra figyel fel, amikor a vonat ismételten fütyülni kezd. Rekedt hang kiabálja az állomáson faluja nevét, gyorsan felugrik, leszáll a vonatról. Nem néz vissza, szinte szaladva teszi meg a távolságot az állomás és saját lakása között. A fia iskolában, a férje munkában. Bezárkózik, ledobja magát a nagy francia ágyra és álomba ringatva magát siratja az egész elrontott évét.

 

*

 

A napok nagyon lassan telnek. Érzéketlen a világ történéseire, megölték benne legféltettebb kincsét, az együttérzést. Tudja, nagyon rosszat tett, amikor magához vette gyermekeit, de nem bír nélkülük élni. Nem akar élni úgy, hogy a három gyermek szétszakítva, egymástól elidegenülve nőjenek fel. A pillanatnyi sikoly ott bent, a lelkiismeretének felébredése, az teszi a dolgát akár akarja, akár nem, tőlünk függetlenül éli a maga világát. Mari tudja, nem tud mit kezdeni a családdal, csak önzésből vette vissza gyermekeit. Most még azt sem bánja, csak végre, valahára újra együtt lehet gyermekeivel. Míg abban a hideg zárkáéban volt, semmi másra nem tudok gondolni, csak ezekre a drága apróságokra, amikor megölelheti, karjába veheti végre őket. A lakás is lakható lehetne akár, pénz viszont a továbbiakban sincsen a törlesztő részletekre. Választása kevés, vagy árulja tovább magát, vagy éhen halnak. Ha árulja, már nem térhet vissza a régi helyre, hiszen figyelik a többiek. Rájöttek, nincsen fiúja, senki sem vigyázza, így már roppant veszélyes lenne mutatkozni. Kimehetne az út szélére is, de ott is farkastörvények uralkodnak már. Más választása nem igen akad, társulnia kell valamelyik stricihez. De akkor mi lesz a gyerekeivel? Nem mondhatja el senkinek sem, hogy három gyermekről gondoskodik, úgy nem vállalnák fel. Már másnap tudja, hatalmas butaságot tett, de állnia kell a szavát, ha elveszíti a gyerekeket, többet nem adják neki vissza egyiket sem. A testvére is megharagudott, az a rendes család is, aki pártfogásába vette a nagyobbik lányt. Több segítség nincsen, a szomszédok is tudnak már mindent, titok egy szó se, árgus szemekkel lesi mindenki mit tesz, hová megy, mikor jön, vásárol-e, vagy éhezteti a családját. Dolgozni kell. Vesz egy aprót, munkát viszont nem talál benne, épp a rendszerváltás küszöbén akar ő munkába állni, ennyi gyerekkel?! Nem ért semmihez sem. Fiatalon szökött meg Ferivel, sem iskolája, sem szakmája nincsen. A kamat egyre emelkedik, s neki csak a teste a vagyona, s ez a három szempár, korgó pocakkal tőle várja a megoldást. Marcsika sokat sír, siratja nevelőanyját. Hihetetlen milyen is a gyermek. Hiába nevelte ő, egyetlen év elég volt ahhoz, hogy megszeressen mást, egy idegen asszonyt, aki jól bánt vele. Talán vissza kellene adni legalább őt, talán még egyszer meg kellene próbálni nélküle. Lehet, azok képesek lennének valamilyen kompromisszumos megoldásra, és nem fognak egyből a gyámhatósághoz fordulni. Nem tudja eldönteni mitévő legyen. A kisfiú elég bátor már ahhoz, hogy vigyázzon a pici lányra, nem kell a Marcsika hozzá. Még csak kora reggel van, s ő úgy nézi az álmában nyújtózkodó gyermeket, mint aki végleg búcsúzkodik tőle. Vajon mit szólnának hozzá, ha beállítana vele csak így, megbeszéletlenül…

Sírva kel a kislány, nem beszél anyjával egy szót sem. Megy a kezdetleges fürdőszobába, megmaszatolja arcát a hideg vízzel, meleg víz még nincsen, bojlerre nem telik.,Üres  a kenyeres kosár, Mari félig ülő pozícióban aludt el, a gyermek megáll előtte, mustrálja a még fiatal, de máris koravén asszonyt. Milyen furcsa, az a másik sokkal idősebb, mégis fiatalabbnak néz ki. Miért ilyen öreg az ő édesanyja, nem érti. A gondolatok furcsa harca zajlik ebben a csöppnyi teremtésben, megrekedt a növésben, még mindég akkora, mint középső csoportos óvodás korában. A nevelőanyja vitte orvoshoz a gyermeket, kaptak is rá gyógyszereket, de nem használt egyik sem. Egyre komolyabb lelki sebeket kap miatta, sokat csúfolják, az anyja miatt még attól is többet. Nézi az nőt, tekintete lejjebb csúszik, az asszony combjai takaratlanul hevernek a koszos kanapén. Milyen furcsa kék foltokkal van teli mindkét combja. Olyan furcsán díszelegnek, valaki nagyon megmarkolászta azokat. S a kislány már látott ilyet, amikor a boltos gyömöszölte olyan furcsán az ágyban az asszonyt, akkor is felnyögött a kíntól, annyira megmarkolászta a szegényt, nem is értette mit tehetett vele, mert sírva könyörgött neki az asszony, hogy ne tegye, fáj neki nagyon. Kilopózott az ágyból, az ember mögé állt, és látta, amint durván lökdöste magát rajta. Vajon miért tűrte az anyukája? Olyan keservesen sikoltozott, mégis égnek tartotta a lábait, nem ellenkezett, s mikor az ember kellően kiszórakozta magát a hasára dobott néhány papírpénzt. Bebújt a kabátok mögé, onnan leste mi történik. Az ember magára cibálta nadrágját, és még fel sem öltözött, már ment is kifelé. Sem ő, sem az anyja nem vették észre a védtelen gyermeket. Még jó ideig feküdt abban a helyzetben az asszony, nem engedte le lábát, kínosan, fájdalmasan nyöszörgött, majd nagy nehezen felállt, és kiment a fürdőszobába. A kislány utána lopódzott, megleste. Összerogyott a kád előtt, úgy sírt, ahogy rávilágított a fény, vette észre a gyermek, hogy combjain vékony vörös csík csorog, és éktelen kék foltok voltlak az egész testén. Odaszaladt hozzá és megölelte, együtt sírtak reggelig. Hogy miért bántották az anyukáját, akkor még nem értette, de azóta már látott ilyen filmet, ahol azt mondták erről a dologról a felnőttek, hogy csak megszerették egymást. Neki ez nem tűnt jónak, hiszen nagyon fájhatott az anyukájának, őt senki sem fogja szeretni soha. Eldöntötte, szinte ösztönösen gyűlöli ezt a szót, mert ha ilyen fájdalmas a szerelem, hogy még vér is serken belőle, akkor az csak rossz lehet – Már megint megszerette valaki – gondolja a kislány, s erre a furcsa nézésre ébred fel Mari. Látva gyermeke kérdő tekintetét, könnyeit szeme sarkában, magához szorítja, megöleli:

– Jaj kicsim, ne félj, nem mindenki okoz fájdalmat – Eszébe jut a gyermek, amikor évekkel ezelőtt bement utána a fürdőszobába és próbálta őt megvigasztalni. Akkor kellett volna megnyugtatni, de nem bírta, csúnya sérüléseket szenvedett, a kislánynak kellett mentőt hívni. Sok időre kiesett a munkából, már akkor is majdnem elveszítette a házat. Azóta csak görgeti maga előtt a sok felgyülemlett adósságot, nem bírja időben kifizetni a részleteket. A bank egyre türelmetlenebb, nem tehet mást, árulnia kell, a nehezen helyrehozott testét.

– Ez a bácsi nem bántott úgy – ne aggódj, csak a lábaimat szorongatta közben – tudja a magyarázat nem fogja a gyermek félelmét és emlékeit elűzni. Annak minden későbbi árnyéka ott fog lebegni előtte, hatalmas bűn, amit az az ember pár százasért tett, de az időt visszaforgatni nem lehet. Ha nem engedte volna be akkor éjjel, megtudta volna az egész falú miből él. Beengedte, mit tehetett volna? Azóta is beengedte, csak a kislány ne lássa meg soha többé, nagy már, a fiú is nő, még nekimenne.

– Vissza akarsz menni? – kérdi elbizonytalanodva a lányát.

– Nem lehet, mami biztosan megharagudott, amiért nem ellenkeztem akkor ott – s még keservesebben sír, mint azelőtt.

– Ennyire szereted…– s magához húzza gyermekét.

– Téged jobban. Téged jobban… – de ott volt mit enni.

S erre nem tud mit felelni, belátja, olyan súlyosan vétett a kislány ellen, amit az már soha sem bocsát meg neki. Belefáradt ez az aprócska kislány a sok éhezésbe rég.

– Visszaviszlek – mondja ki, – öltözz fel abba a ruhába, amibe elhoztalak akkor.

– Mi lesz velük? – kérdi felnőtt mód Marcsika, a még alvó testvéreire nézve.

– Ne törődj velük, nekik jó lesz itt is, ha nem bírom fizetni a házat, akkor visszamennek Katihoz. Te azt se bírnád, már megszoktad a jót.

Nem beszélgetnek sokat, gyorsan szedik lábukat, mennek be a faluba a társasházak irányába. Már a sarkon kihúzza kezét anyja kezéből és a maradék utat futva teszi meg. Mire Mari is odaér, az ajtóban ölelkező asszonyt látja, a kislánya az ölében, sírnak örömükben, boldogok. Nem mer megmozdulni sem. Hagyja őket, hadd szeressék egymást. Kis idő után az asszony leteszi a gyermeket és bemegy, a bejárati ajtót maga mögött nyitva hagyva Marinak. Nem szól, de egyértelművé teszi, hogy bemehet azon.

– Kérlek, egyezzünk meg – kezdi beszédét nagy nehezen. A kislány már eltűnt, bement az egyik ajtón a hálóba, nehogy meggondolhassa magát az anyja.

– Mit kérsz a gyermekedért cserébe –érzi, nem ingyen adja az neki vissza, de már azt sem bánja, annyira hiányzott ez a kis cserfes a házból, sem enni, sem inni nem bírt azóta a szerencsétlen nap óta, s most végre boldog, többet nem engedi elvenni ezt a kis jót magától.

– Csak annyit, hogy ne vetesd el a családi pótlékot tőlem, nem bírom kifizetni a házam részleteit– válaszolja felbátorodva.

– Ennyi egy gyerekért? Ilyen olcsón adod? – kérdi megrökönyödve a nő.

– Nem eladó, csak nincsen más választásom – feleli, könnyeinek forrása rég kiapadt, mindezt oly közönnyel tudja kimondani, mint aki nem őszinte. Semmilyen választ nem kap, csak helyeslő bólintással veszi amaz tudomásul, hogy nem avathatják be ismét a gyámhatóságot, különben elveszíti a kislányt. Mari megnyugszik, nem búcsúzkodik, ahogy bejött, ki is megy a nyitva hagyott ajtón. Útba ejti a boltost, alkalmazottja már rég nincsen annak, kell a kenyér, anélkül nem mehet haza. Bemegy hát, s a boltos alig csukta be maga mögött az ajtót, máris kiteszi a táblát: Zárva.

Mocskos világ. Zakatol agyában a felismerés. Egy kenyér, és némi édesség, s most sántikálhat megint haza, mint egy rossz szuka. Amint beér a házba, rajta csüngenek gyerekei, s ő alig bírja felszelni a kenyeret, úgy kapkodják, tépik az üres gabonavályogot –, nem is a legjobbat adta – gondolja magában – hogy nem féli az Istent ez a gazember! – hangosan káromkodik, észre se veszi, mennyire megijed a két apróság tőle. Szidja a világot, a sorsot, Ferit, amiért magára hagyta. Az apját, hogy újranősült az anyja még alig hűlt ki a koporsóban, nem bocsátott meg neki soha sem. A testvérét, amiért hagyta, hogy visszavegye a piciket. Önmagát, amiért odaadta a nagyobbik lányát… Mindent és mindenkit, míg egyszer végre lecsillapszik. Megöleli a két gyereket, s megfogadja nekik szentül, hogy soha többet nem hagyja el őket.

Minden szépen halad a maga rendje szerint. Néha eljön a Marcsika nevelőapja, segít a ház körüli teendőkbe, megjavítja azt a használt bojlert, amit a boltos adott neki az elmúlt hetek készségéért, végre van meleg vizük is. A banktól kapott haladékot, titokba eljár házakhoz. Az utcára nem lehet kiállni, ott nem kínálhatja testét, megvernék a többi lányok, olyan ütemben nő az ebből megélni szándékozó nők száma, hogy egyre nehezebben tudja csak fenntartani magukat belőle. Van pár ferde hajlamú élvhajhász, igaz a tűzzel játszik, de nem maradt más választása, menni kell, megtenni mindent, amit kérnek, hiszen amit alaposan megtanított neki az élet, azt már kívülről tudja, etetni kell a gyerekeket, a bank nem vöröskeresztes iroda, a kamatok egyre nőnek. Ki a csodának kellett ez az újfajta demokrácia? Nem érti, de nem tehet ellene semmit sem. Küzd az életéért naponta, küzd a fennmaradásért, a gyermekeiért, harcol a szomszédokkal, akik egyre hangosabban szólnak be neki a legapróbb hibáért is. Különösen a bal oldali szomszédasszony féltékeny, mert a férje elég sűrűn keresi nála a boldogságot. Már az sem érdekli, hadd kiabáljon, amíg fizet az ember, miért ne? – Minek kiabál az ilyen asszony, ha még ennyit kicsi jót sem képes megadni az urának? – s míg így elmélkedik, megérkezik Marcsika nevelőapja is egy ételhordóval:

– A nejem küldi, kis ennivaló a gyerekeknek.

– Isten áldja meg érte – válaszolja Mari, de egyből feltör benne az ősi ösztön, hisz ez jó ember, ha elszeretné, jó fizetéssel rendelkezik, úgy visszakapná a lányt is, meg lenne, aki eltartsa őket. Kacéran közeleg hozzá, s attól fogva az ember naponta talál ürügyet a látogatásra. A szomszéd is egyre sűrűbben jár át éjszakánként, egész jól megy minden, egyre többet ad a boltos is, bár csak ritkábban szorul már rá, épp elég az olyankor is. Ha nem lenne annyira perverz, már rég összeköltözött volna vele, de nem meri, ki bírná elviselni minden nap azt a sok borzalmat, amit az képes a szenvedélyért megtenni? Most ez a két férfi épp elég lenne neki, annyi minden nap biztosított általuk, amiből etesse a gyerekeit. A szomszéd boldoggá teszi, a másik kevésnek tűnik az ágyban, de jó ember, mindenhez ért, jó állása is van, talán csak ő felelne meg társnak leginkább, a másik maradhatna arra, hogy néha a kedvére is tegyen valaki. A szomszédasszony egyre haragosabban kiabál át a kerítésen, egyre többször állítná s szégyenítené meg az utcán is, de már nem olyan buta, hogy leálljon vele veszekedni. Lassan az egész falú csak megtudja mit művel a szomszéddal meg a boltossal is, a nevelőapához fűződő viszonyáról is tud mindenki. Még olyan részleteket is beszélnek a rossz szája a boltos és közötte fennálló viszonyról, hogy miket csinál az vele egy-egy kenyérért cserében. Van, aki megborzad a jelenlétében, olyan is van, aki sajnálattal nézi, de azért a legtöbben már messzire elkerülik, alig fogadja pár ember a köszönését. Kihalt belőle a szégyenérzet, megedződött, azt mondják rá, ő a falu rihája, s még ezen sem bántódik meg, olyan hatalmas falat emelt maga köré, melyen már semmi sem hatolhat át, amit ő nem enged be annak kapuján. Érzi, igaz a jelző, s olyannyira beletörődött sorsába, hogy egyre büszkébben hordja a fejét, egyre jobban kihúzza magát, miközben van olyan asszony, az idősebbek közül a faluban, aki köp egyet mögötte. Ilyen az élet gondolja, s megy a maga terveit szövögetve egy olyan út irányába, ahonnan nincsen visszatérés.

– Nyaralni megy az asszony, viszi a két gyereket is– súgja a fülébe az ember egy délután, szeretkezés közben. A szomszédos ágyon alszik a két gyerek, épp délutáni pihenőjükre időzítették légyottjukat. A férfi olyan szerelmesen tudja nézni, csak picit tudna mást is – mereng a nő – tényleg? Mikor? – kérdi halkan, mert tudja, végre elérkezett az ő ideje is.

– Holnap indul, kikísérem őket az állomásra, ha gondolod, estére ott aludhattok, picit kizökkensz ebből a nagy

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés