A történelem állandóan „jelen van” életünkben, s az a tapasztalat, amit egy sorsfordító eseménysorozat közben átélünk, kihat későbbi gondolkodásunkra. Főleg, hogy az idő múlásával átrendeződhet értékrendünk, de a memória hiányosságait, kisebb-nagyobb kihagyásait is igyekszünk leplezni a tények és feltételezések egymás mellé helyezésével. A kötetnyitó Kocsiút éjjel című novella egy jól behatárolható történelmi korszakba vezet vissza minket. 1949 ősze van, a rádióban még nem lehet idegen nyelvű adásokat hallgatni. Rajk neve árulóként tűnik fel, ahogy a „spanyolosok” is rejtélyes csoportként vannak jelen. Az ötvenkilenc év múltán visszaemlékező én-elbeszélő próbálja felidézni a három és fél éves egykori gyermek-önmaga által éppen akkor gondoltakat. A rádióban közvetített Rajk-perről például ezt: „Nem lehet jó, ha valaki áruló, olyan lehet, mint a rosszalkodás meg az árulkodás, csak még rosszabb. (…) Csodálkozom, hogy egy áruló úgy beszél, mint a többi ember. De ha maga vallja be, akkor tényleg áruló” (8.). Egyre több megválaszolatlan kérdés merül fel a felnőttben a múlttal kapcsolatosan, de mire eljut a tisztázásukig, nincs, akitől választ kaphatna. Már ebben a novellában is megjelenik a határátlépés problémája, ami a kötetben gyakran visszatérő motívum.

 

A szimferopoli kórházba kerülvén a Szovjetunióban újra és újra feléledő nemzetiségi konfliktusokba nyerhetünk röpke bepillantást (Lodku unyeszlo). Igaz, hogy az ukrajnai egészségügyi helyzet korántsem nevezhető kielégítőnek, viszont az NSZK-ba látogatva még ennél is furcsább dolgok kerülnek terítékre. A palikat itató asztalozó lányok, a bizarr showműsorok és a házas német férfiak perverzitása ironikussá teszi az országról szerzett első benyomást: „Ilyen hát az a bizonyos Nyugat, állapítom meg: csöndes, békés, tiszta, civilizált” (Tischdamen, 23.). Jellemző, hogy a Párizsban és Londonban beszerzett Ahmatovát, Cvetajevát, Mandelstamot stb. a Hegyeshalomnál lévő határátkelőn mindenféle komolyabb indok nélkül elkobozzák a vámosok. Az értelmiség-ellenesség tüntető bizonyítéka a következő megfigyelés: „Gúnyosan csóválták fejüket, és kajánul közölték, hogy ezeket bizony egytől egyig el fogják kobozni. Boldognak látszottak: lefüleltek két értelmiségit” (Hetvenkilenc augusztusa, 40.).

 

A Kémjelentés – a kötet címadó novellája – a rágalom és a diktatórikus rendszer természetét járja körül: a külföldi konferenciára meghívott előadót az egyik „magyar ajkú helybéli illető” feljelentette, miszerint ő egy kém. A hatóság mindenféle komolyabb alátámasztás nélkül elhitte a vádat, ezért az elbeszélőnek megalázó körülmények között el kellett hagynia az országot. A rágalom ellen nem lehetett védekezni, mert nem bírta el a rendszer. Viszont a hatalom mindenkor élvezi azt, ha meghajlásra és feltétlen odaadásra kényszeríthet egy zseniális filmrendezőt, aki még evés közben sem lehet nyugodt (Hajbók).

 

A „jelentések” persze a magyar társadalom visszásságait is górcső alá veszik. A bürokrácia útvesztőit nem egyszerű elkerülni: elég, ha a pályázati anyagból eltűnik valamilyen dokumentum, s az máris érvénytelenné válik. Nem marad más választás: egy sajátos Szabadságharcot kell vívni. Az ember vagy maga jár utána mindennek, és viszi el az anyagot a kijelölt intézménybe, vagy be sem hívják a felvételi vizsgára. A hatalmi pozícióval szintén meg kell tanulni bánni. A tiszta erkölcs és a felelősségérzet nem elég: be kell illeszkedni egy korrupt közösségbe. „Balek nem hajlott a jó szóra, meg sem értette, mit beszélnek, ők pedig félni kezdtek tőle. Ez az ember nem lop. Életveszélyes az ilyen puritán” (A két igazgatók, 129.)

 

Az identitás-probléma és a xenofóbia általános jelenség (A síromnál, Temetői járat, Amit a tanár mondott), ahogy a bevásárló központok polcain lévő minősíthetetlenül rossz (és mennyiségéhez képest feltűnően olcsó) bor is gazdára talál előbb-utóbb (EU-lőre). S egyáltalán nem meglepő, hogy a gyereket megalázó tanár díszpolgár lehet ebben a környezetben (Díszpolgárok).

 

Különféle történelmi léthelyzetek, töredékes családi legendárium, társadalomkritika, szenvedélyes vallomások. Talán ezekkel a kifejezésekkel jellemezhető a Kémjelentés, melyet – mint novellagyűjteményt – leginkább az alkalmi írások sokasága, illetve a túlzottan leegyszerűsített bírálat gyengít. Mert következtetésnek azért mégiscsak kevés az, hogy: „ez ököljog-ország; aki gyilkol, megmarad” (Ország, 188.) Túl sok ehhez hasonlóval találkozhatunk, és hiányérzetünk támad: hol marad ilyenkor a kevésbé didaktikus, árnyalt kép, valamint a (fülszövegben előre felvázolt) bonyolult emberi viszonyok visszafogott ábrázolása? A hosszabb, művészileg hitelesen kidolgozott novellákban mindez megvan. Ezekért az írásokért érdemes kézbe venni a kötetet.

1

1