Eregetileg >>itt<< olvasható!

Gyakorló önboncnok vagyok, így számomra soha nem okozott nehézséget szembenézni korábbi, húsz-huszonöt vagy akár harminc-harmincöt évvel ezelőtti önmagammal. Mindig is igyekeztem tudatosítani kicsi és súlyos hibáimat, apróbb és nagyobb tévedéseimet, piszlicsáré vagy „végzetes” mulasztásaimat egyaránt. Magamat elemezve így nagyjából tudom, ballépéseim, netán bűneim közül melyek azok, amelyeken

a)

: leginkább csak mosolyogni lehet; amelyekkel

b)

: érdemes komolyan szembenézni, okulni, tanulságokat levonni belőlük; illetve

c)

: mi az, ami fájdalmas tényként, lelkiismereti problémaként elevenen él bennem úgy, hogy valószínűleg soha nem vethetem ki magamból. E között a három kategória között én elég jól érzem a különbséget, és bizony nem vagyok hajlandó álmatlanul forgolódni amiatt, ami megmosolyogni való; és ellenkezőleg, nem intézem el egy legyintéssel azt, ami erkölcsi teherként nehezedik rám.

Bármennyire is fontos lehetett annak idején, én a Komszomol (a szovjet kommunista ifjúsági szövetség) keretében történt működésemet például nem tudom komolyan venni (tehát ez a) kategóriájú vétség). Iskolatitkár-helyettesi rangig vittem, ott ültem minden kedden a bizottságban, részt vettem a mozgalmi életben, faliújságot szerkesztettem, vörös nyomolvasó voltam, és jó mozgalmárhoz méltóan buzgó pártos cikkeket és dolgozatokat írtam – gyermeteg komolykodással és léha könnyelműséggel. Később, bár másutt dolgoztam, mint a megyei magyar lap mellett működő irodalmi stúdió akkor már oszlopos tagja, a Kárpáti Igaz Szó Komszomol-szervezetéhez tartoztam, s a szerkesztőség égisze alatt folyó kulturális élet szervezésében részt véve, majd a fiatal tollforgatók irodalmi mellékletét szerkesztve szépen kiöregedtem a kommunista ifjak sorából (talán 26 év volt a korhatár), és pártlap-főszerkesztő apám kifejezett kívánsága és nyomása ellenére a Szovjet Kommunista Pártba nem léptem be.

Holott (és ez már súlyosabb dolog) én elég sokáig komolyan hittem a szocializmus eszméiben, sőt szovjet hazafinak éreztem magam – bár egyre több fenntartással. Úgy gondoltam, az eszmék helyesek, az elvek jók, követendők, csak érvényt kellene szerezni nekik. A társadalmi egyenlőség és igazságosság, a lenini nemzetiségi politika (ebben a nemzetiségek önrendelkezési joga), az állam elhalása, a pénz megszűnése, a „mindenkitől képessége és mindenkinek szükséglete szerint” elve, a nemzetközi szolidaritás, az internacionalizmus és a világbéke gondolata – mind-mind csupa olyasmi, amiben tudtam hinni. Csak lassan, fokozatosan ébredtem rá, hogy annak a társadalomnak a keretein belül, amelyben élek, mindezek teljességgel megvalósíthatatlanok.

Mai szemmel belátom, túl sokáig voltam naiv, és azzal, hogy naivitásomban elfogadtam egy alapvetően igazságtalan és hazug rendszer létezését, elkövettem a b) kategóriájú vétséget. Ugyanakkor a rendszer visszásságainak és a hatalom természetének a felismerése tett azzá, aki ma vagyok, így váltam előbb gyanakvóvá, később elutasítóvá mindenféle hatalmi struktúrával és ideologikus felépítménnyel szemben. A kiábrándulás évei során levont tapasztalatok óvtak meg attól, hogy átessem a ló túlsó oldalára, bedőljek a rendszerváltás után oly gyorsan kialakuló és terjeszkedő nemzeti-keresztény kurzusnak, s az új struktúrákat szolgálva építsem karrieremet. Bár beléptem és bizonyos munkát is végeztem a frissen alakuló magyarságszervezetekben, egyre súlyosabb fenntartásaim miatt idejekorán ki is faroltam belőlük. (Az elsőből, ma is legnagyobból, például azért léptem ki, mert 1994-ben elnöksége hivatalos nyilatkozatban elhatárolódott egy korábban gyűjtött, de akkoriban publikált eredeti népi mondától (!) csak azért, mert abban Perényi-korabeli ugocsai szerzetesek parázna tetteiről esett szó.) Hitetlen létemre elmentem ugyan az ungvári református templom újraavatására, de a „megtérésemen” fellelkesültek invitálását, hogy legyek a húszas tanács tagja, köszönettel elhárítottam. Lelkesen üdvözöltem, hogy a rendszerváltás utáni hivatalos Magyarország a kormánypolitika szintjére emeli a határon túli magyarok ügyét, de szinte Antall József első miniszterelnöki megszólalása pillanatában megéreztem-megértettem: ha elkötelezném magam a tizenötmilliómagyarozó politikának, az ugyanúgy béklyója lenne szabad gondolkodásomnak, kritikus szemlélődésemnek és a szellemi szuverenitásnak, mint a korábbi szovjetségem.

Innen persze még nem vezetett egyenes út tényleges függetlenségemig: több kötöttségbe is belebonyolódtam, de egyikbe sem olyan mértékben, hogy fokozatosan le ne tudtam volna fejteni magamról valamennyit. Ez nyilván nem sikerült volna, ha nincs ott tanulságul a saját múltam, a hetvenes-nyolcvanas évek tapasztalata, például költői indulásom egy fájó pontja.

1979-es első kötetem megjelenéséig én az irodalmat egyáltalán nem vettem komolyan: nem véletlenül akartam (a szülői kívánalommal szembeszállva) mindenáron fizikus lenni: valahogy ösztönösen ódzkodtam attól, hogy kisebbségi helyzetű magyarsággyakorlóként lépjek ki az életbe (az apai példa sem volt vonzó), a tudományok univerzalitása szebb távlatokkal kecsegtetett. A versírást hobbinak, mulatságnak, kedvtelésnek tartottam, és húszéves koromra összeírtam két vastag mappányi borzalmas zengeményt. Hogy megírtam őket, az megmosolyogni való, ám hogy sok közülük, leginkább a „tematikusak” (béke, forradalom, munka…) meg is jelentek, az már komolyabb dolog, érdemes rajta elgondolkozni: miként és miért történt, mire figyelmeztet; okulhatok-e belőle; minek kellett volna ellenállnom, mivel szegülhettem volna szembe… Nos, ezek felett a b) kategóriájú vétségek felett az önvizsgálatokat én elvégeztem, és arra jutottam, hogy semmiképpen nem lett volna szabad a zsengéimet publikálni. Hogy mégis hagytam magam (visszatérő motívum: apai ösztönzésre) belesodródni a pártos szovjet költő szerepébe, az kétségkívül nagy hiba volt. Miután azonban ezt a tanulságot levontam, újra inkább a dolog humoros részét látom, és öniróniával kezelem akkori írásaimat. Húsz évvel későbbi válogatott verseskötetem budapesti bemutatóján például azzal szórakoztattam hallgatóságomat, hogy felolvastam azokból a darabokból, amelyek garantáltan nem tartoznak válogatottjaim közé, meg sem lett volna szabad írnom őket. Felolvastam például az első kötetemben szereplő Lenin-versemet is (a közönség nem igazán vette a poént), de keletkezésének a történetét nem meséltem el. Talán mert nem akartam magyarázkodni, mentő körülményeket felhozni.

1977-ben történt, az akkor még a magyar helyesírás szabályzata szerint nagy kezdőbetűkkel írandó nagy októberi szocialista forradalom 60. évfordulója évében. Bár a rendszernek akkor még szinte feltétlen híve voltam, a hatalmas felhajtás megfeküdte a gyomromat. A brezsnyevi létező szocializmus nyakig ült a pangásban, az üzletek kongtak, és eközben minden korábbinál nagyobb ünneplés folyt. Az egészben számomra a Leninre való állandó hivatkozás volt a legvisszatetszőbb, tudtam, hogy amit megélek, az nem az ő eszméinek a megvalósulása. A lenini ideák akkor, húszévesen, számomra még tiszták és sérthetetlenek voltak, és ez az egész csinnadratta, úgy éreztem, mérhetetlen ellentmondásban van a forradalom vezérének személyével és valódi szellemi hagyatékával. A november hetediki felvonuláson torkig lettem az egésszel, és pár napra rá megírtam Lenin című, Ünneprontás alcímű versemet: őszintén azt, amit akkor gondoltam. Így kezdődött: Nem akkor jutsz eszembe, / ha vitorlányi plakátokról / vigyorogtatnak le / vagy ha megafonokkal / ugattatják neved…

Az persze meg sem fordult a fejemben, hogy publikáljam. De levélben elküldtem két kedves magyarországi partneremnek (történetesen az egyik apám nyíregyházi, a másik szegedi főszerkesztő-kollégájának volt a leánya – mindkettejükkel közeli, bizalmi barátságban álltam).

Elég hosszú idő telt el, talán hónapok. Mígnem apám egyszer tombolva jött haza. Micsoda őrültséget csináltam, hogy tehettem ilyet: tönkre akarom tenni magamat meg őt is? Ha Szemenyuk akarná, most kitörhetné a nyakunkat. Még hogy ünneprontás, meg vigyorogtatják, meg ugattatják!!?

A nevezett ideológiai titkár aznap behívatta apámat, és az orra alá dugott egy hajtogatatlan papírra készített tiszta, szép gépeletet, s magyarázatot követelt. Apám megígérte, beszél velem. Itthon aztán emelt hangon számon kérte, miféle vers ez, és minként kerülhetett a pártbizottság birtokába. Megmutattam az eredeti kéziratot, és csak gondolkozás után jutott eszembe, hogyan kerülhetett ki a házból: másolatát elküldtem két levelezőtársamnak. (Mindketten meg is kapták, ezt utólag tisztáztam velük, és persze tőlük nem került máshová…)

Mai fejjel persze azt gondolom, fel lehetett volna háborodnom a levéltitok ilyen otromba megsértése miatt, vagy mentegetőzve érvelhettem volna azzal, hogy a verset ugyan nem a nyilvánosságnak szántam, ám lényegében mégis a lenini eszmék melletti hitvallásom… Ehelyett megszeppentem, mert apám azt mondta, ez akár az állásába is kerülhet, de ha csak pártfegyelmit kap, az is nagyon hátravetné nemcsak az ő karrierjét, hanem a magyar lap ügyét is. Jóvá kell tennem a dolgot. Mondjuk, egy „valódi” Lenin-verssel. Ha ezzel az ígérettel állhat Szemenyuk elé, akkor talán megússzuk…

És én átírtam Lenint: plakátról mosolygóra, megafonokból zengő nevűre (és persze az ünneprontó alcímet is elhagytam). Meg is jelent jó párszor, első kötetemben ez lett a húzóvers, amely miatt lektorok és szerkesztők elnézték a néhány szerelmes zsengét. Elkövettem a c) típusú vétséget…

…Apám a halálos ágyán sok régi történetet felelevenített, többek között ezt is. Elfogódott hangon, szinte párás szemmel ecsetelte, milyen jó ember volt az akkori megyei ideológiai párttitkár: eltussolta a dolgot. Nekem meg eszembe jutott a közismert Lenin-anekdota: a Vezér sétált a parkban, amikor focizó gyerekek eltalálták a lasztijukkal. A jóságos Iljics pedig visszarúgta nekik a labdát. Holott közéjük is lövethetett volna.