Számadás erről az évről.

    Igaz, még nem múlt el az én „Július idusom”, de azért mint Cézár, aki a napot zárta le, én az évnek járok a vége felé , hát számadást teszek. Remélem nem járok úgy, mint Cézár.
    Nem nehéz a dolgom. Összegezésem nagyon egyszerű, nem volt annyira élménydús, mint az előző év. Egy kis bibi azért belecsúszott az életembe, vagy inkább beleköpött a levesembe.  Tökéletesen el tudom rontani az ünnepnapjainkat.
   Csak egy picit kell visszalépnem az időben,  ugyanis tavaly december 12-én kis unokám születésnapi ebédjét elhagytam időben, akkor kezdődött minden. Az egészségház előtt akartam lefeküdni a betonra anélkül, hogy magam alá terítettek  volna legalább egy paplant, ha a legidősebb unokám fiúja nem kap el, mint a kukoricával teli zsákot. Kezem, lábam állítólag lógott, pedig a lábam nem szoktam lógatni. Lélekemelő látvány lehettem.
   Azért szerencsés vagyok ám, mert a legjobb orvos volt az ügyeletes, aki megmentette az életemet.
Jött a beutaló a kórházba, ami persze eltévedt valahol az egészségház  folyosóján. Most mi lesz? Hát ezért jó a technika vívmánya: a komputer. Abból lemásolták a diagnózist, a beutalót.
Nehogy azt higgye valaki, hogy olyan könnyű megfelelő helyre, megfelelő orvos markába kerülni. A lányom tudásának köszönve jutottam a kórházba.
  Ott azután napjaim élménydúsak lettek. Már az első este megfagytam tusolás közben a fürdőszobában, mert az ablakok tárva nyitva álltak januárban, közben rosszul lettem. „Visszarobogtam” az ágyamba. Másnap panaszkodtam a főorvosnak. Mit gondolnak mi volt a válasz? Ne tusoljak ezen túl abban a hideg fürdőszobában.  Bamba pofát vághattam, mert az orvos mosolyogva megfázásra hivatkozva otthagyott.
  Gyorsan rájöttem a tilalom titkára. Oda tolták nagy robajjal a halottakat.
  Nincs itt mese, tisztálkodni kell. Vizes, illatos zsebkendő, a lábam a mosótálba kényszerítettem, persze nem egyszerre mind a kettőt, de szerencsések, mert tisztábbak lettek mint  a testem többi része, kivéve derékig. Ami kimaradt, az illatozott, mint tavasszal az ibolya.
Infúzió, vérvétel, EKG, vérnyomásmérés nélkül már nem is volt érdekes a napom. Csak még kétszer veszítettem el az eszméletem, egy hónap alatt ez semmi. Mások, illetve sokan a fürdőszobában kötöttek ki, persze nem önszántukból, és nem is kiabáltak utolsó csepp erejüket összeszedve, mint én.
Korán reggel rosszul lettem, forgott velem a világ, nyögve szólok a szobatársaknak: rosszul vagyok, orvost. Erre mi a válasz?
-    Mi történ? Mi a baja. Mit akar?
-    Hetven éves fejemmel, utolsó csöpp erőmmel elkiáltottam magam: f   szt, és elveszítettem az eszméletem. Ugyan mi mást kívánhattam volna?!
Utána napokig  képtelen voltam elhagyni az ágyat, legalább lustálkodhattam. Amikor felkelhettem versenyezhettem az alkoholista ismerősömmel, melyikünk tud jobban imbolyogva járni, hasonlóan, mint a lipántos csirke.
Száz szónak is egy a vége, egy hónapi kivizsgálás után elhagytam a kardiológiai osztályt dolgom végezetlen.
Nagy tévedésben éltem. Nem volt vége a tortúrának. Jött a neurológus, a méreg drága Mágneses Rezonancia. Ki állítja, hogy abban az alagútban rossz, ahova bepréselik az embert? Egy fenét! Ott kalapáltak, csak vasból eredő zörgésviharban feküdtem, de engem ugyan nem zavart, ám  amikor kihúztak a vasvilágból, ismét rámjött a fene ette szédelgés, pedig alkoholt nem ittam, ez biztos. Jött az EEG, meg a franc tudja még mi, és kaptam szép színes sok faja dilibogyókat garmadával. Nem baj, gondoltam, kevesebb fogy a méregdrága ételből, csak akkor még nem tudtam, inkább ettem volna normálisan, mert az orvosság drága, mint a patika.
   Utasítás betartva. Egészség jobb. Amikor viszont melléfogtam az adagolásnak, csoda történt! Nekem jött a fal. Nem mindenki dicsekedhet ilyen élménnyel. Úgy mentem az utcán, mint aki bent ment ki. Kerékpárom is csodálkozott: miért tolom, amikor hajthatnám.
Bánatomra megtudtam, én mentem a falnak, nem az jött nekem, amint az előírás szerint szedtem az orvosságot. Azóta csak ritkán ránt az ágy magához, tudom: szeret engem.
   Ki ne hagyjam! Van nekem aranyam is, csak ebből az érből az aranyásók nem aranyat bányásznának ki.
 Kérdezem Önöket: mikor fogtak el ismét a fájdalmak?  Decemberben, lányom születésnapja előtt. Persze! Jön a családi ünnep. De nem oda Buda, most nem hagyom magam!
Talpra álltam, és sütöttem olyan tortát, amit nem kell sütni: homoktorta a neve, hívtam segítséget, és még finom is lett.
  Azért azt is elárulom, hogy veszélyes egy nagymama lakozik szelíd külsőmben. Kaptam a fiamtól egy éles nagy kést, mert szerinte az enyémek olyanok, hogy furkósbottal is szebben lehet szeletelni. Na kérem. Felfegyverkeztem az éles nagy késsel, és bebizonyítottam gyorsan milyen veszélyt jelenthetek másokra, mert a bal kezemen kisujjam pörcét csontig átvágtam. Boldog voltam: tényleg éles a kés, és jobb a kisujjamon kipróbálni, mint a nyakamon.
  Ja, el ne felejtsem, egy kis vakarcs kutya megharapott, még a kerékpáromról is leszedett. Nekem ez a boldogságomhoz nagyon hiányzott, csak akkor ment el a kedvem, amikor tisztították a sebemet.
 Megnézette velem a lányom, és valóban. A hajtási engedélyem hosszabbításra szorult.  Elmentem orvosi kivizsgálásra, persze máshova, mint ahol kezelnek. Majd bolond leszek bevallani, hogy a szédülés a legkedvesebb hobbim a
neuropszichiáternek. Megszólal az orvos.
-    Nyújtsa ki a kezét! Csukja be a szemét!
-    Jól van no, becsukom.
-    Álljon a jobb lábára! Álljon a bal lábára!
( Mindezt gyakorolgattam odahaza.)
-     Álljon a sarkára!
Na most megbukok, gondoltam, mert inogni fogok, min az ingaóra.  Megszólaltam.
-    Doktor úr, én nem szoktam a sarkamon járni. Kérem szépen várjon egy kicsit , majd beigazítom a lábaim.
       Az orvos elmosolyodott, és azt monda: elmehet. Akkorát sóhajtottam, hogy a papírok ha lettek volna az asztalon, kiröpülnek az ablakon.
Többek között a kardiológus akarta megvizsgálni a szívemet, de én úgy bebatyuláltam magam, hogy elállt a vizsgálattól, mert mindenhonnan jó eredménnyel értem hozzá. Pár szót váltottunk, és megadta a hajtási engedélyem három évre. Ez a maximum 65 éven felülieknek.
     A legérdekesebb az egészben mégis az, hogy a makk egészséges fogaim elbúcsúztak tőlem, igaz belesegített a fogorvos is.  Ínysorvadásom csak azért lett, mert az ínyemmel nem dicsekedtem. Fogaimra mondtam szépeket. Ebből lett azután sértődés, sorvadás. Megtanultam: máskor nem jár a szám, vagy minden testrészemet halálra dicsérem.
    Most már a tollam is leteszem, a számadást befejezem, mert még valaki azt hiszi rólam: ebben az évben nyavalyás voltam.