Karácsony így, és úgy....

Tara Scott

                              Úton hazafelé

Misa a kocsmáros, ránézett az órára. „Pár perc múlva négy óra – gondolta – ideje zárnom.”

- Uraim, záróra! Ideje hazatérni, feldíszíteni a karácsonyfát – nézett körül, miközben mosogatta a poharakat.

Volt, aki szó nélkül felállt s volt, aki méltatlankodva morgott, s nehezen szánta rá magát, hogy felálljon az asztal mellől.

De pár perc, és bezárta az ajtót kitéve a táblát: „ZÁRVA” Megcsörrent a mobilja. Felvette, s a kijelzőre nézett. „Mamka” olvasta, s elmosolyodott. Megnyomta a zöld gombot, s még mielőtt párja megszólalhatott volna, beleszólt.

- Azonnal indulok – s ki is nyomta a hívást.

Letörölte az asztalokat, a pultot. Körülnézett, s megelégedve állapította meg, hogy minden a helyén van, nyitáskor nem lesz semmi, amit még gyorsan el kell végeznie. Áramtalanította a helységet, s kilépett az utcára. Gyalog indult haza, nem lakott messze és csak akkor járt autóval, ha intézni valója akadt. Szűk volt az utca, féltette az autót, hogy valami figyelmetlen sofőr meghúzza az oldalát. Pista, a régi osztálytárs az üveg borral, amit magával vitt a kocsmából, az út szélén kissé dülöngélve haladt hazafelé. Misa kissé dühösen érte utol. Nem volt rá lehetősége, hogy elkerülje a találkozást, pedig sietett volna.

- Hazafelé cimbora? – szólt oda a mérgéhez képest, barátságosan.

- Megyek. Ünnepelek! Elvégre… Karácsony van… vagy mi a fene! – motyogta kissé akadozó nyelvvel.

Misa gyorsan el akart köszönni, de a cimbora folytatta.

- Jönnek az unokák. Ugye? Mari biztos süt, főz… - roggyant meg a lába.

- Hát, igen… Megígértem neki, hogy a fát feldíszítem én. Ezért is zártam be olyan hamar.

Pista megállt szétterpesztett lábakkal, s remegő kézzel kihúzta a dugót az üvegből, s nagyot húzott a borból.    

- Unokák… - törölte meg koszos kabátujjába a száját – talán nekem is van valahol. De az a ribanc… - a másik kabátujját a szemén húzta végig.

Misában kezdett felmenni a pumpa, ebbe már nem akart belemenni.

- Bocsáss meg öregem, de nekem mennem kell! Vigyázz magadra, és… boldog Karácsonyt!

- Karácsony! – legyintett – menj csak! Még… lekésed a Jézuskát – s gúnyos, torz mosolyba rándult az arca.

Misa szó nélkül otthagyta, de borzasztó mérges volt. Ahogy belépett az ajtón, finom ételek, sütemények és mandarin illata lengte be a házat. A felesége épp egy tálcával igyekezett a nappali felé, de ahogy ránézett megállt.

- Valami baj van? Dühösnek látszol.

- Az is vagyok. Majd bent elmondom – tette helyére a csizmáját, s kibújva kabátjából felakasztotta a fogasra.

- Gyorsan lezuhanyozok, s jövök… - szólt be a nappaliba.

Kis idő múlva tiszta melegítőalsóban, és pólóban, kezében a fával állt meg a nappali sarkában.

Elővette a díszeket, meg az előre felkötözött szaloncukrokat, az égősorral együtt. Éppen elosztotta az égőket, mikor a felesége fáradtan leült az asztal mellé.

- Szóval, min dühítetted fel magad? – kérdezte, miközben bekapott egy pogácsát – még alig ettem ma, arra sem volt időm – nézett érdeklődve férjére.

- A Cimbivel jöttem, félútig. Megint be van állva, mint a gerely. Tudod, ilyenkor nyomja a hülyeségeit. Azon lamentált, hogy talán neki is vannak unokái. Meg a feleségét emlegette, mint ribancot. Néha olyan kedvem lenne beverni neki egy nagyot!

- Hagyd a fenébe! Az ő élete. Nem ér annyit, hogy felidegesítsd magad.

- Csak nem értem. A suliban én nem voltam jó tanuló. Ő négyes, ötössel érettségizett. Bármi lehetett volna. Most hazamegy egy üveg borral ünnepelni. A marha! Nem szóltam neki a három unokájáról. A felesége mással nevelte fel a fiait, mind a kettő diplomázott. Minek mondjam neki? Jól tette az asszony, hogy kivágta! Az ő élete… egy elfecsérelt élet.

- Te mamka! – nézett ki a majdnem kész fa mögül, s arca huncut-kedvessé vált – olyan jó, amikor megjön a csipet-csapat, és tátott szájjal állnak a fa előtt. Azt a pillanatot nem adnám semmiért! – s feltette a csúcsdíszt, amit az első közös Karácsonyra vettek.

2011. 01. 03.