Pilinszky János születésének kilencvenedik évfordulóján mi sem természetesebb, mint hogy elővesszük a köteteit, felidézzük költészeti hagyatékát, ápoljuk emlékét. Ezt teszi most Németh Péter Mikola is, ám ennél sokkal többet is tesz. Az ő gesztusa több, mint emlékezés. Leginkább a megidézés mutatkozik alkalmasnak jelenlegi felmutató cselekedetének a megnevezésére, hiszen ő más pozícióról építi ki viszonyát a költő nagysággal, mint az egyszerű olvasó, tudniillik a Pilinszky-rajongó. Németh Péter már évekkel ezelőtt társául szegődött Pilinszkynek, évtizedekkel előtte, mint amikor megalkotta 2006-ban publikált Mysterium carnale című alkotás-sorozatát, melyet később megismételt VisszaSejtesít című válogatott kötetében is. Már akkor láthattuk, hogy kapcsolata Pilinszkyvel nem csak a kötelező tiszteletet jelzi, nem az omázs műfajában kíván megállapodni, hanem annál sokkal többre hivatott, és egy mély belső viszony hatja át, egy olyas fajta érzékiség, illetve az emberi hitnek az a minősége, amely a legmagasabb lelki szinten nyilvánul meg. (helyzetjelentés) című versében tudniillik Németh egy olyan helyzetet álmodik vagy él át a valóságban, amelyben szembe találja magát Pilinszkyvel, az Út másik oldalára áttekintve. A nagy kezdőbetűs Út – az élet és a halál sávjának – egy pontján mozogva adott pillanatban egy vonalba, egy metszéspontba érnek, és ebből az átfedésből szikra csiholódik, fény gyúl, az egymásra ismerés, s talán az örökkévalóság fénye.

        Hogy ki hogyan éli át az örökkévalóságot, és hogyan teszi közkinccsé ezt az élményét, végsőkig egyéni dolog. Pilinszky János úgymond vonalköltő volt, egyenes és jobbára rövid sorokba írta lírai fohászait, Németh Péter Mikola viszont vibráló, képi ábrákkal betoldott tipográfiát alkalmazva törekszik ugyanerre. Pilinszky lakonikus és fegyelmezett tömörséggel nyilatkozik meg, Németh pedig hosszúra nyújtott sorokkal, drámai játékossággal, esetenként színházi eszközökkel idézve meg a modernitás misztikumát, melyet „testté vált hittitoknak” nevez. A testi szenvedés felé tereli gondolatainkat, miközben tudja, hogy a latinban a carnale érzékit jelent, vagyis a testiség testetlen ellentétét. Az érző test éteri ideáját foglalja magába, és ennek fényében – meg hát Pilinszky mentén haladva – a mysterium carnale érzéki misztériumként értelmezendő, ami a közös szál is egyben kettejük között. A nyelv tehát csak részben közös, az érzékiség viszont a maga teljességében az. Nem a köntös, nem a külső, hanem a lélek, vagyis a benső, foglalhatnánk össze a végső felismerést.

      Németh Péter Mikola mindig is vonzódott a grafovizuális lírához, leginkább pedig annak expresszionista ágához. Verseiben, költeményeiben a betűjelek kimozdulnak vízszintesen elrendezett pozícióikból, kiszakadnak a linearitás hagyományosan barázdált beágyazottságából. A költő kedveli a lüktető betűértékeket és alkalmazni szereti a betűtípusok sokaságát egyazon szövegen belül. Ez a nyelvformáló felfogás a kortárs magyar lírában már alig-alig érvényesül, vagy talán egyáltalán nem, így hát Németh egy bizonyos történelmi hagyomány egyedüli mestere nemzeti nyelvünkön belül. A Mysterium carnale tehát nem csak jelentése összefüggésében idézi fel az ősi misztériumjátékot, avagy a templomi liturgia szerkezetiségét, hanem egy olyan nyelven szólal meg, amely egyenes ágon kapcsolódik a középkori egyházi formaversekhez, avagy a barokk képversekhez. Tartalom és forma egyben van, egymásra talált, akárcsak Pilinszkynél, csak éppen másként, egy másmilyen harmóniafelfogás jegyében, egy másik kor szellemiségét hordozva. Nem csak szellemiségét, természetesen, hanem életérzését, fájdalmát, idegenségérzetét is. Pilinszky így ír: „E világ nem az én világom, / csupán a testem kényszere, / hogy egyre beljebb, mint a féreg / furakodom beleibe. (…) Kihűlt világ ez, senki földje! / S mint tetejébe hajított / ócskavasak, holtan merednek / reményeink, a csillagok” [Kihűlt világ]. Németh viszont ezt veti papírra: „Karácsonyok fái, / mosógép roncsával, / heverők ázott hullájával / vagytok-e / HÍD” [Csend-élet]. Két különböző idő szürreális látomása, vagy talán nem is annyira szürreális. Ami Pilinszky János számára egy általános érzet, az Németh Péter Mikolánál némileg konkretizálódik, megneveztetik.  Kettejük látásmódja és érzékelése több, mint hasonló.

        Az Út egyik felét a másikkal Híd  köti össze, amelyen áthaladva világunk roncskacatjai tovatűnnek – semmissé teszi őket a szeretet.

  Elhangzott: Németh Péter Mikola –  MYSTERIUM CARNALE Hommage 'a Pilinszky – Németh Zoltán Pál fotográfiáival c.   kiállításának és Pilinszky János 90. születésnapi estjének megnyitóján a Magyar Írószövetség Klubjában, Budapesten, 2011. nov. 25-én.