Igaz történet a 80-as évek elejéről...

   Tara Scott

                                                      Öcsi

Józsi derűs napra ébredt. Nagyot nyújtózott, majd cigarettájáért nyúlt. Két szál zörgött a dobozban.

Morogva felült. Kivette az egyiket, rágyújtott. Lábaival papucsáért nyúlt, majd felkelt. A konyha felől jó erős kávé illat kúszott felé. Mikor belépett, az anyja kiöntött egy adagot egy csészébe, s az asztalra tette. Csak a szemével intett fiának, hogy igya meg.

- Mégy ma valahová? Elfogyott a kenyér, és holnap már főzni sincs miből – dohogott, míg a kenyér végéből vágott egy darabot s tányéron a fia elé tette.

- Megyek hát. Hátha akad valami. Valami rakodásféle. Cigarettám sincs már – hörpintette ki az utolsó kortyot.

- Az a francos cigaretta is, csak viszi a pénzt. Nemhogy letennéd már! Mióta mondom! – morogta miközben szalonnát tett a tányérra.

- Jól van, ne zsörtölődjön már! Majd hozok pénzt. – kezdett falatozni Józsi.

Mikor befejezte, teleöntötte az ütött-kopott lavórt meleg vízzel, megmosdott derékig és kivételesen meg is borotválkozott a jobb benyomás kedvéért. Magára öltötte utolsó munkahelyéről valamikori szerelő ruháját, aztán viseletes bőrtáskáját melyben szerszámok voltak megragadva elindult.

- Majd jövök – szólt vissza az ajtóból, mire csak egy legyintés volt a válasz.

Esze ágába sem volt munkára jelentkezni. Akik dolgoznak, már rég elmentek otthonról. Ilyenkor már csak az öregek, és tavaszi szünet lévén a gyerekek vannak otthon. Így egyenesen a nagy lakótelep felé vette az irányt. A szerelőruha, és a szerszámokkal csörömpölő táska csak bejuttatja valamelyik lakásba, ahol összeszedhet némi kis pénzt. Ha szerencséje van, akár nagyobb összeget, vagy ékszert is találhat. Ezzel a reménnyel nézett körül a négyemeletes házak között, merre is induljon. Némelyik ház előtt a padokon idős emberek ültek. Ez nem jó, rögtön kérdezősködni fognak, esetleg még az arcát is megjegyzik. Olyan lépcsőház felé indult, ahol lelket sem látott. Nem az első eset volt, hogy így szerzett betevőre valót, tudta mire figyeljen. Óvatosságból megkerülte a házat még így is, és a hátsó bejáraton jutott be a lépcsőházba. A földszinten végighaladva egy-egy lakásból rockzene szűrődött ki. „Itt nagyobb gyerekek vannak, ez nem jó. Ilyenkor összegyűlnek a haverok. Akár Meg is támadhatnak. Ezeket nem lehet átverni.” Tovább ment. Két lakásba becsöngetett, de senki nem nyitott ajtót. Az eszébe sem jutott, hogy betörjön. Volt már priusza, nem kell tetézni a bajt. Liftbe szállt, a második emeleten gyufásdobozzal kitámasztotta a liftajtót, hátha menekülnie kell. Az első lakásban szintén senki nem volt otthon, a mellette lévőben azonban miután megszólalt a csengő, pár másodperc után feltárult az ajtó, és egy nyolc év körüli szöszi, lenge hajú kislány nézett rá nagy kék szemeivel kérdőn.

- Szervusz – mosolygott rá a férfi barátságosan – a szüleid itthon vannak?

A kislány egyik lábát a másik elé tette keresztbe, a keze az ajtófélfán pihent, s miközben kicsit oldalirányban hintáztatta testét, alaposan végigmérte Józsit.

- Csak én vagyok itthon, és öcsi – válaszolta miközben még mindig ringatta magát.

- És az öcséd, hány éves? – kérdezte hangjában alig leplezhető örömmel.

- Négy, de most alszik – válaszolt a lányka.

- A szüleid mikor jönnek haza? – kérdezte a férfi, s reménykedett benne, hogy nincsenek a közelben.

- Délután. Dolgoznak. – hagyta abba a ringatózást, s érdeklődve nézett a férfira.

- Ellenőriznem kellene a gázórátokat. Bemehetnék? Különben megbüntetik a szüleidet. – igyekezett meggyőzni a gyereket.

A kislány elállt az ajtóból jelezve, hogy szabad az út. Ő letette a táskát az ajtó mellé, papírt és tollat vett elő, mintha a jegyzőkönyvet töltené ki, miközben igyekezett körülnézni. A cipőjét letette az ajtó mellé, hogy halkabban tudjon közlekedni. Nehogy a kisfiú felébredjen.

A kislány visszaült a neki háttal lévő nagy fotelba, és tovább nézte a tv-ben a mesét.

„Szabad a pálya” –örvendezett Józsi magában, s elindult a konyha felé, ahol az ajtó mögött volt elhelyezve a gázóra. Kicsit csörömpölt a szerszámokkal, majd átlépett a másik szobába és óvatosan kihúzogatta a fiókokat. Az egyikben a női fehér neműk alatt, összehajtogatott pénzt talált. „Biztos dugipénz” – gondolta, és zsebre tette. Az éjjeliszekrény tetején egy kis dobozkában két gyűrű és egy lánc hevert. A markába borította, és a másik zsebébe dugta. Felkapta a táskát, s megállt a szobaajtó előtt, ahol a kislány még mindig a fotelban ült.

- Én végeztem, megyek. Szia! – köszönt be az ajtón, mire a kislány felállt a fotelból és felé fordult.

- Szia – mondta, s kicsit megrántotta a vállát. Józsi elindult a kijárati ajtó felé, mikor az ajtó melletti szobából egy hatalmas Bernáthegyi állta útját. A férfinak elállt a lélegzete.

- Hát ez… hát ez… - hebegte, de mielőtt a kislány megszólalhatott volna, a kutya előre lendült, és Józsit egyszerűen hanyatt lökte, majd elégedetten keresztül feküdt rajta.

- Szólj, hogy engedjen el! – kérte könyörögve a kislányra nézve, de az csak behúzta a nyakát, széttárta a kezét és csak ennyit mondott:

- Öcsi csak apára hallgat.

Három óra múlva értek haza a szülők, s azonnal hívták a rendőrséget. Azok meghallgatták a tényállást, s az egyik felvette a jegyzőkönyvet. De amikor a kislány odaért a történetben, hogy Józsi kérdésére elmondta, hogy csak ő és öcsi vannak otthon bármennyire igyekeztek tekintettel lenni az egyenruha tekintélyére, győzött a helyzet komikuma és elementáris erővel kitört belőlük a nevetés. Elnézést kértek, de akkor már a szülők is velük nevettek. Végül is baj nem történt, az elemelt holmik megkerültek, jól végződött a dolog. Miután az apa utasítására Öcsi elengedte Józsit, megbilincselték és elvitték.