2011.11.27. 20:38, Turcsány Péter
Nagy dolog a magány, de az igazi kérdés, hogy Isten nélküli-e?
Szem, amely csupa önmagának visszatekintő szembe néz?!
Vagy éppen a magány nyitja fel a szemet
Isten teremtményeinek szépségeire.
Az önzés hagymahéjait hámozva az embernek világossá lesz saját üressége,
de ugyanakkor a fényre, a szépre, a jóságra utaltságra, az Istenre utaltságra
és az emberekkel való egymásrautaltságra is döbbentheti.
Az igazság nem hagyja az embert maga-keseredetté lenni.
Az igazság közelsége igazságkeresővé tesz, s a megtalált igazság
teljességével ajándékoz meg.
Így természetes, hogy a magányos ember is részesül az igazság ajándékából.
A magány perceibe hulló gondolatok csobbanáskörei körkörös teljességek,
amelyek hullámverése a végtelenbe oszlik.
Akkor hát mégis van központja, centruma a magánynak.
Az egyedüllétbe hajított magánydarabkák a mélységbe hullnak,
de csobbanásuk körkörössége a végtelennel köti össze ôket.
A mélység végtelenje a lélek iszapja.
A tenger végtelenje Isten naplementéje.
Ki szedi össze a lehullt köveket?
Ki veszi számba a végtelen körköreit?
Felhozhatók-e a mélyből
magányba csobbant perceink kődarabkái?
(Nagyrév, 2009. július 16.)
Magány ihlette versed jól érzékelteti az egyedüllét okozta érzéseket.
Tetszett!