Amikor rám nézel azt gondolhatod:
    legjellemzőbb tulajdonsága, hogy
    sokszor nehezen érti, mit mondok.
    Kérdő tekintetem jelez:
    mondd újra, lassabban,
    akár hang nélkül.
    Tudod már, magamba figyelek ilyenkor,
    dolgozom egy születő vagy
    meg nem születő versen.
    Amúgy semmi gond vele
    - gondolhatod tovább -, nem látszik
    elégedetlennek.
    Újságokat, könyveket olvas.
    TV-hírek, sportközvetítések,
    élőmeccsek bolondja.
    Keresztrejtvényeket fejt,
    imád sakkozni,
    s annyi minden érdekli még!
    Az állatokat nagyon szereti!
    Néha leül az íróasztalához,
    papírt fűz az írógépbe,
    veri a billentyűket. Máskor üres
    papír mellett néz maga elé. Csak tudnám,
    minek ezek a felesleges önkínzások!
    Ha neheztelve rászólok
    - javát akarva - indulattal visszaszól:
    ne kiabáljak, úgyse hallja! -
    Ilyennek látsz?
    Elmesélem ki vagyok.
    Gyermek vagyok, akit a szülei
    úgy szeretnek! Szegényen, csendben is
    szépnek látom az életet.
    Tudod, mi felfoghatatlan neked,
    más anyanyelven beszélek.
    Ha úgy tetszik, idegen nyelvre
    fordítva írom verseim,
    idegen nyelven beszélek hozzád.
    Nekem nem csak a szó,
    a hangzó nyelv - a dallam,
    a ritmus és minden hangzás, amit
    nem hallok, csak véremben őrzött,
    távoli lüktetés.
    E lüktetésben küldetés lángol:
    egy szétszórtan élő,
    nyelvi kisebbség
    ráütött pecsétje!
    Szóval a gyermekkor...
    Nehéz és sötét idők jönnek.
    A szülői szeretet - páncél.
    Apám meghal. Emlékek, álmok,
    képzelgések töltik ki hiányát.
    Barátaim a könyvek:
    írók, költők gondolatai.
    Arról álmodok: orvos vagy költő leszek!
    Meg kell hajoljak a társadalmi
    feltételek szigora előtt,
    szakmát tanulok, néha írok.
    Kisfőnök vagyok munkahelyemen.
    Országos lapokban jelennek meg verseim.
    Szerelmek, csalódások érnek, mint bárkit.
    Rádöbbenek: nagyon egyedül vagyok,
    nincs szeretet a földön.
    A szépnek tartott utat járom mégis,
    a jót próbálva, mert Istent
    nem a papoktól tudom.
    Kétségbeejtő jövőképek közt,
    kimondhatatlan csöndben
    vigaszom a költészet.
    Kihuny a Nap: meghal Anyám.
    Nem akad, aki tányér levest,
    pohár vizet adjon. Azt mondják:
    mégis mit képzelek? - ez van,
    ilyen a világ.
    Én azt mondom: az ember
    rosszabb néha, mint kellene.
    Belépünk egymás életébe.
    Gyere közelebb, és ne csak
    a törpének érkező hétköznapok
    történéseiben! Ne félj, megtanítalak
    a jelnyelvre!
    Sok szép és jó várhat ránk,
    hiszen gyönyörű csúcsokra,
    délibábos örömökre emlékszem.
    Fiatalos vagyok, amíg
    érzem: szeretsz.