Az ember mit meg nem tesz egy barátságért......

Tara Scott

                                             Tapsi

Ezt a történetet, egy barátnőmtől hallottam pár éve. A szájhagyomány útján terjedő történetek állandóan változnak, attól függően, hogy aki tovább meséli, hozzátesz, elvesz belőle, esetleg megváltoztat valamit. Ezért lehet, hogy sokaknak ismerős lesz, esetleg nem éppen így, a fent említett okokból kifolyólag.

A nyolcvanas években történt, amikor még a mobiltelefonról, csak álmodoztak a feltalálói. Egy településen, olcsó építési telkeket osztottak fiatal pároknak, hogy saját házat tudjanak felhúzni rá, ezzel a lehetőséggel is szerették volna csökkenteni az elvándorlást. Két fiatal házaspár, Feri és Jutka, valamint Géza és Anna egymás melletti telken kezdték meg, a fészekrakást. Mindkettő férj szorgos, dolgos lévén, azon igyekezett a napi munka mellett, hogy mielőbb tető alá kerüljön az oly áhított otthon. Hamar rájöttek, ha összefognak, olcsóbb, és gyorsabb lesz a beköltözés. Együtt rendeltek építési anyagot, ezzel spóroltak a fuvarköltségen, valamint a kétkezi munkában is besegítettek egymásnak, sőt! Kinek-kinek a testvére, rokonsága jött segédkezni, nem tettek különbséget, mikor melyik házon dolgoztak. Így mire nagyjából egyszerre felépült a két ház, annyira szoros lett a barátság a két család között, hogy nem is húztak a két porta között kerítést. A beköltözést követően, mivel „egy családi ház sosincs kész” mondják, továbbra is sok ház körüli munkát végeztek közösen. Hétvégén elő-előfordult, hogy a két pár rokonaival közösen hatalmas nyársalással egybekötött kerti vacsorákat szerveztek. A beköltözéstől úgy másfél évre megszületett Géza és Anna első gyermeke, a kis Marci. Természetes volt, hogy Feri, és Jutka lettek a keresztszülők. Aztán amikor rá egy félévre Jutkáék gyermekszobájába is lakó költözött a kis Jutkával, visszahívták Gézáékat keresztszülőkként. Óriási volt a boldogság, a két férfi összefogott, és hamarosan homokozó, hinta, és különböző kerti játékok díszítették az udvart a gyerekek örömére. Marci öt éves volt, mikor apja egy nap egy kölyökkutyával állított haza. Hathetes Németjuhász volt, s mindkét gyerek együtt örvendezett a jövevénynek. Aztán eljött a Húsvét, s kis Jutkát a nagymamája magával vitte a piacra. Ahogy ilyenkor lenni szokott, az árusok bélelt kosarakban kisnyulakat árultak az ünnepekre. A kislány is, ahogy a többi gyerek, leguggolt az egyik kosár mellé, és kis kezével simogatni kezdte az egyik piros szemű, fehér nyuszit. Majd amikor a nagymamája kérte, hogy haladjanak tovább, kis Jutka könyörögni kezdett, hogy vigyék magukkal a nyuszit. A mama először ellenkezett, végül megenyhült, s még egy kosárkát is vett, amiben elfért a kis állat. Csak az udvarba lépve döbbent rá, hogy talán mégsem volt jó ötlet a kutya mellé nyulat vinni. Mire felocsúdott gondolataiból, a kislány már ki is tette a nyuszit a fűre. Lobo, a kiskutya azonnal ott termett, és körbeugrálta ugatva a rémült nyuszit. Mindenki kirohant, s ijedten nézte a jelenetet. Géza elindult, hogy a kutyát elvigye onnan, de ekkor a nyuszi megugrott, s futni kezdett. A kutya utána, s mikor beérte, a nyuszi lekuporodott a fűben, megadva magát végzetének. Lobo megállt mellette, nézte egy ideig, majd az első lábával óvatosan meglökdöste, mire a nyuszi újra futni kezdet. Először szájtátva nézték a jelenetet, majd sorban elkezdtek nevetni. A két állatgyerek, pedig önfeledten játszott tovább. Attól a naptól fogva, elválaszthatatlanok lettek. Együtt nőttek fel, napközben együtt aludtak. A szomszédok időnként csodálkozva néztek be a ház előtt elhaladva a két állatot látva. Feri egy házat készített az időközben Tapsinak nevezett nyúlnak, melyet egy tágas fém ketrecben helyezett el, és éjszakára bezárta, hogy ne játsszanak még alvásidőben is.

A következő nyáron, Feri szülei egyhetes tengerparti nyaralással lepték meg a kis családot. Gézáék egy közös vacsorával köszöntek el tőlük, kívántak jó pihenést, s biztosították őket, hogy vigyáznak házra, nyúlra egyaránt. Hajnalban indultak Pestre a reptérre, az autójukat egy Pesti rokon vitte magával, hogy majd azzal jönnek haza.

Este esett egy kis eső, s Géza reggel, ahogy leért a konyhába mielőtt bekészítette a kávéfőzőt, az ablakhoz lépett, hogy kinyitva felfrissítse a tiszta jó levegő. Ahogy az udvarra nézett, meghűlt benne a vér. Tapsi sárosan, koszosan élettelenül feküdt a füvön, mellette feküdt Lobo mintha őrizné. Már éppen szólni akart a feleségének, mikor meghallotta a lépteit a lépcsőn. Nem bírt elfordulni a látványtól, így kezével hívta az asszonyt magához. Mikor meglátta mi történt, meg sem tudott mukkanni egy ideig. Majd leroskadt a székre az asztal mellé, és sírni kezdett.

- Soha többet nem állnak szóba velünk – mondta a könnyeit törölgetve.

- Megölöm, azt a vérengző dögöt! – mondta Géza, s elindult a teraszajtó felé.

- Az Istenért ne bántsd! Nem lehetett szándékos. Soha nem bántotta. Biztos véletlenül…

- Most mit csináljunk?- enyhült meg a férfi – Vegyünk egy ugyanilyet! – derült fel az arca.

- És hogy tanítod meg a nevére, és mindarra, amit kis Jutkával szokott játszani? Lobo lehet, hogy azt tényleg nem fogadná el, Tapsival együtt nőtt fel – érvelt az asszony.

Géza gondolkodott egy darabig, közben Anna elkészítette a kávét, s kortyolgatták a forró ébresztőt.

- Van egy ötletem! Nem túl becsületes, de megmentheti a barátságunkat. – pattant fel a férfi, s kilépett a teraszajtón.

Egy perccel később, megjelent a nyúllal a kezében.

- Ha felkelt a gyerek, vidd el a szüleidhez. Nem láthatja meg, mi történt.

Anna felhívta a szüleit, dióhéjban elmondta mi történt. Aztán elkészítette a gyerek reggelijét, s felvitte a szobájába. Marci éppen ébredezett, s mikor megérezte a kakaó illatát, kipattant az ágyból. Anyja megbeszélte vele, hogy reggeli után öltözzön fel, mert mennek a nagyiékhoz. Azzal lement a földszintre. Géza a fürdőszobában volt, s éppen leöblítette a sampont  Tapsiról, majd elővette a hajszárítót, s megszárította az immár ragyogó hófehér bundát. Mire Anna visszaért, Tapsi a ketrecben feküdt a helyén.

Vasárnap éjjel hazaértek Feriék. Anna, és Géza hallgatták, ahogy beállnak az udvarra.

Másnap reggel kopogtak a bejárati ajtón. A házaspár összenézett, s Géza az ajtóhoz lépett. Ahogy feltárult, Feri állt előttük, zavartan, üveges szemekkel.

- Gyere be! – mondta fakó hangon, felkészülve minden rosszra

Feri leült lassú mozdulatokkal az asztal mellé, majd felnézett Gézára, mintha kísértetet látna, s halkan csak annyit mondott:

- Nem értem – miközben kezével a homlokát dörzsölgette.

- De hát mi történt? – kérdezte Géza, s hangja őszinte volt, ahogy leült Ferivel szemben.

- Mielőtt elindultunk, ahogy tőletek hazamentünk, körülnéztem a kertben, nem maradt-e kint valami, aminek baja lehet. Tapsi a füvön feküdt, és… nem élt. Lobo szomorúan feküdt mellette. Nem bánthatta, nem volt rajta sérülés. Nem volt időm másra, elástam a kert végében. Már nem tudtam elmondani nektek. Most pedig a ketrecében fekszik, tisztán, mint a hó – mondta réveteg tekintettel.

Mikor hazament, Géza a telefonhoz lépett.

- Hozhatjátok haza a gyereket – mondta.

2010. 05. 07.