2011.11.13. 17:19, Németh Péter Mikola
„Zarathustra a hegyről lejőve, egy öreg remetével találkozik,
aki Istenről beszél neki. »Amikor azonban Zarathustra
egyedül maradt, így szólott önnön szívéhez: Hát lehetséges
ez? Ez az öreg szent erdei magányában mit sem hallott még
arról, hogy az Isten meghalt.«”
(Nietzsche)
– Nem jó az embernek egyedül.
– Pedig az ember bárhol, bármikor egyedül maradhat.
– Hát persze! Nem csak magányosan, nemcsak egy lakatlan
szigeten. De többesben, édes kettesben, a családban, a tömegekben is.
– Valaki egyszer azt mesélte nekem, hogy a remeték nem érzik a magányt, ők vannak a legkevésbé egyedül, mert az ő magányuk választott magány.
– Ezek szerint van másféle magány is. Lehet, hogy a tiéd, az enyém pont ilyen? Olyan másféle.
– Nem tudom! És nem is akarom tudni, hogy milyen a mi magányunk. Talán nincs is. Egyszerűen csak képzelődünk. Hisz most is kettesben vagyunk. Hát nem érzed?
– Nem, én nem érzek semmit. Egyébként jól megvagyok nélküled.
– Igaz is. Az meglehet. Látod, erre nem gondoltam. És arra sem, hogy nem elég csak társnak lenni, kell még valami más is... Kezdetben volt a kapcsolat!
– Milyen igazad van. A kapcsolat.
– Csakhogy én saját magamat nem tudom és nem is akarom kiadni másoknak.
– Úgy, tehát félsz, hogy a tükör beléd lát.
– Nehogy azt képzeld. Az ember végül is saját magától fél a legjobban, s attól, hogy soha többé nem lehet egyedül, attól, hogy nem lehet teljesen önmaga. Hát érdemes így, ezzel a félsszel kapcsolatokba bonyolódnunk? Mintha nem volna elég a felebaráti szeretet. És különben is, miért kell mindenáron elhagyni a saját áttekinthető viszonylatokat, és belépni a „Te homályába”? És ha az ember dialógusban születik, hány dialógus kell ehhez? Hányféle benső dialógusra vagyunk képesek? Kinek van energiája erre és miből?
– Azt akarod mondani, hogy az önzetlenség, a fair play, a felebaráti szeretet sokkal tisztább fogalmak, mint az intimitás?
– Pontosan. Hát érdemes belemenni az eleve tökéletlenségre ítélt, kudarcokkal terhes bensőséges kapcsolatokba, amikor arra is képtelenek vagyunk, hogy szavakba öntsük azt, amit a kitüntetett másik iránt érzünk? Szabad-e jóindulatú elefántként sürgölődni a másik személyiségének porcelántárgyai között? Nem az imádság, az Istennel való dialógus az egyetlen reményteljes intim kapcsolat?
– Miért gondolod azt, hogy az érintkezések: testtel vagy szavakkal, a párbeszédnek egyszerűen csak a nézésünkkel is a meg nem értést kell növelnie?
– De miért kell mindenáron bonyolítanunk az ölelést a lelki érzéssel, a szavakat a simogatással?
– Nem tudom. Csak azt érzem, hogy a vágyott és elveszettnek hitt „paradicsombéli” harmóniát, szeretetkapcsolatok sokaságából kísérelhetjük koldusként összegyűjtögetni, esetleg. Mert szükségünk van az úgymond egyenlők közötti, vagyis a felebaráti szeretetre; a feltétel nélküli szülői és gyermeki szeretetre; a barátok szeretetére; a szerelemre...
– És a helyes önszeretetre! Akár vallásosak vagyunk, akár nem: Isten szeretetére vagy legalábbis valami istenszeretetfélérevan szükségünk. Érted-e?
– Értem, értem. De ez nem mond ellent annak, amit én mondtam. Ezek közül bármelyik szeretetfajta lehet intim kapcsolat is.
– Bensőséges kapcsolat!? Ellentmondást és drámát érzékeltet. A kapcsolatban ugyanis a bensőség kívülre kerül, és megtörténhet vele ugyanaz, mint a tenger mélyéről a felszínre, a normális légköri viszonyok közé kerülő színpompás tengeri csodalényekkel: szétpukkannak, elenyésznek vagy nevetségesekké válnak...
Lejegyezte: n. p. m.