Fenséges Herceg! Hitünk oszlopa!
     Vénus kegyeltje, Cézár és Vezér!
     Aretino, az urak ostora,
   
   
     kiről a fáma oly sokat regél,
     hallott már egyet-mást beszélni rólad: –
     most Velencéből köszönt e levél.
   
   
     Mondják: jutalma nálad nincs a jónak,
     és népednél a marha boldogabb,
     és vége-hossza nincs az új adónak,
   
   
     míg félországod börtönben rohad,
     de mert pár kis csatát nyertél, igen
     magasra tartod veres orrodat.
   
   
     Hogy gyűlölöm a harcot, azt hiszem
     tudod jól. Nékem minden faja rút,
     erdőn, hegységben, réten és vizen,
   
   
     s legföljebb, hogy a polgárháborút
     szívlelem jobban, mivel ott az ember
     legalább tudja, mért marad az út
   
   
     kövén… Azt hallom, hogy nálad már nem mer
     beszélni a nép, pimasz kémeid
     bemásznak minden házba, mint a tenger
   
   
     itt Velencében. S te, míg véreid
     pusztulnak százszám egy tar szigetért,
     otthon lebzselsz s mondják, hogy éjjeid
   
   
     bűnét, a sok bitófát s elvetélt
     csókjaidat magadról már imákkal
     nem moshatod le. S míg vert néped vért
   
   
     köp s éhezik, te varjútejjel s rákkal
     táplálkozol, mulatsz s iszol csodás
     váradban, mely hízelgőkkel s rimákkal
   
   
     olyan tele van, mint egy záptojás.
     De hidd el, hogy mindez nem érdekel,
     tudom: felétek ez már így szokás,
   
   
     tedd, ha tűrik, hiszen a nép emel
     s buktat a trónról s ha iga alatt
     tud járni, akkor igát érdemel.
   
   
     Sőt megvallom, hogy titkon igazat
     adok tenéked: élvezd a napot,
     az élet kurta és a perc szalad,
   
   
     oly jó fanyar bölcsészek és papok
     szavától távol, gondtalan aratni
     a pillanat vetését. A halott
   
   
     katona többé úgyse tud harapni;
     oly szép a harcba induló hadat
     buzdítani s aztán otthon maradni,
   
   
     pompás asztalnál, baldachin alatt
     lakmázni, míg a kürtös egyre fújja,
     s előttünk bókol a lakáj csapat:
   
   
     zabálni, inni és kacagni durva
     tréfákon, míg szeretett népünk ölni
     indul: aztán, langyos dunyhákba bújva
   
   
     egy szép asszony mellére könyökölni,
     majd éjféltájt a kandallóhoz lépni,
     s tökrészegen a parázsba pösölni…
   
   
     De nem gúnyollak, uram, hiszen férfi
     vagyok magam is, akit nők meg lányok
     követnek: este gyakran szoktam nézni
   
   
     a parazsat s a vénülő kurtizánok
     mosolyát, hidd meg, én is szeretem.
     De mit pocsékolod el istenáldott
   
   
     népedet meddő csatatereken?
     Ki szeret majd, ha halódva, utószor
     nézel a földre? Véres neveden
   
   
     hidd el nekem, nem épül az utókor.
     Azt véled: híred majd így tart tovább?
     Én azt hiszem, hogy inkább a futó por
   
   
     lepi be hulló koronád nyomát…
     De most tárgyamra térek, hercegem;
     tudnék még egy-két dolgot, hogy apád
   
   
     ki volt s főúri születéseden
     mi a hiba; hogy a szodómiát
     hogy ápoltad s az ajtóréseken
   
   
     mint lestek meg; hogy nővéred fiát
     s beteg nejedet mért zárattad tetves
     tömlöcbe; ó jaj, mennyi, mennyi vád
   
   
     és szörnyűség jut még eszembe! Reszkess,
     ha megírom! De lásd – így tudatom
     veled, diszkrét levélben, mely csak kedves
   
   
     baráti intés, enyhe fuvalom; –
     ám mondd, mi lenne, ha a tercinákat
     dühvel bélelném és úgy juttatom
   
   
     népedhez s mind e vérlázító vádak
     végén szatírát írnék, melytől ölni
     menne a jámbor; nem ily lágy és bágyadt
   
   
     levélkét, de bősz szatírát, erkölcsi
     felháborodástól csepegőt?! Mi mást
     félhetsz, hogy ily vers nálad is kikölti
   
   
     a nagy kakuktojást: a lázadást?
     Oly sok véren s halotti toron át
     követ a nép; egy gyenge szélfúvás
   
   
     elég, hogy leverje a koronát
     fejedről s bitón száradj vagy a tenger
     vigyen s váradon ekék s boronák
   
   
     járjanak… Ámde, hidd el, nékem nem kell
     halálod! Legyen föld és ég veled,
     nemes herceg! Lásd, puha, szelíd ember
   
   
     vagyok, ki nem kívánom végedet,
     és némi ellenszolgálat fejében
     nem idézem reád a végzetet.
   
   
     Légy hát okos! Táncolj, míg néped éhen
     veszik! Tartsd gyűlölőidet vizes
     tömlöcben, állíts jel bitót a téren,
   
   
     szedj új adót! Tömd gyomrodat ízes
     lakmáidon, hagyd véreidet cserben,
     harcolj, szeretkezz, gyilkolj – de fizess!
   
   
     Mert trónokat tud dönteni a nyelvem,
     s hallgatni is tud. (Száz tallér a tétel.)
     Küldd el kegyesen; s vagyok szóban és elvben
   
   
      mindig hű híved:
     Aretino Péter.
   
    (Velence, 1937)
   
  
Jegyzet

   Első verseskönyvem, a Pompeji Strázsán, 1938-ban jelent meg
    Budapesten; kilenc évnek kellett eltelnie, míg a másodikat, az Őszi
     Harmat Után-t sajtó alá rendezhettem. Újabb kilenc év múlva, 1956 nyarán elérkezett a
    viszonylagos szabadságnak az a pillanata, amikor harmadik verseskönyvem kiadására gondolhattam.
    Ez a harmadik könyv – Emlékkönyv a Rőt Bizáncról – a forradalom
    bukása és szovjet megszállók győzelme következtében csak most és külföldön lát napvilágot.
  

   E kötet összeállításánál kettős feladatot tűztem magam elé. Először, hogy a harmadik
    verseskönyvemet, ha töredékes formában is, de végre közzéadjam. Másodszor: hogy egyúttal
    válogatott verseimet egybegyűjtsem. Mindkét célomat csak részben értem el. A többi kötet kárára,
    igyekeztem az Emlékkönyv a Rőt Bizáncból költeményeit előnybe
    részesíteni, bár ugyanekkor második emigrációmban irandó két verskötetem egyikéből (a Hesperidák Kertjei-ből) egyetlen egy verset sem, a másikból (Levelek az Utókorhoz) pedig csak három verset közöltem.
  

   Más feladatom is lett volna. Versköteteim Magyarországon oly körülmények közt jelentek meg,
    melyekben nem törekedhettem teljességre. A Pompeji Strázsán
    versei közé számos költeményemet nem vehettem fel, mert a kötetet elkobozták volna. Ugyanez volt
    a helyzet az Őszi Harmat Után-nal is, ahová ráadásul három
    verskötetemet – az első emigrációm alatt írottakat – kellett igen hiányosan összegyömöszölnöm. E
    hiányokat e kötetemben sem tudtam pótolni, avagy csak kis részben pótoltam. Egyik ifjúkori
    versemből például, amikor 1934-ben megjelent, a szerkesztő kihúzta a Hitler szót; amikor a Pompeji Strázsán második kiadása
    1946-ban megjelent, a kiadó ugyanezen vers ugyanazon sorába visszatette a Hitlert, de kihúzta az utána következő Lenint. Most mindkettő visszakerült. A Német Zsoldosdal
    című verset annak idején fordításként (Irta: XVI. századi név
201telen) látott napvilágot, minthogy az én nevem alatt semmelyik szerkesztő nem merte
    volna leadni. A sosem élt német névtelennek kölcsönzött poémát ezennel visszavettem.
  

   Igyekezetem sokszor nem járt sikerrel. A harmincas évek legvégén kéziratban három szatírámat
    terjesztették Magyarországon – Csilléry, Imrédy és Horthy ellen. Az elsőt kívülről tudom s így e
    kötetben megtalálható; a másik kettőre nem emlékszem. Ugyanígy nem tudtam megszerezni a Budapest Ostromára című versemet, mely egy amerikai magyar
    folyóiratban látott napvilágot 1945 elején, sem a Sztalinista
    Himnuszt (1948), melynek kézirata Magyarországon maradt. Ugyanígy kimaradtak
    költeményeim, melyeket gépírásos, úgynevezett vallomásom túloldalára írtam az ávó börtönében,
    1950 nyarán. Holott e verseket költői munkásságomra igen jellemzőeknek kell tartanom.
  

   E kimaradt versek összegyűjtése szinte megoldhatatlan, csakúgy, mint szükségszerűen
    eltorzított szövegük kijavítása. E feladat arra a derék férfiúra vár, aki majd halálom után
    összegyűjtött verseimet sajtó alá rendezi. Még szerencse, hogy ez már nem az én gondom.
    (F. Gy.)