Bert Brechtnek
   
   
     Kartonruhában, mezítláb s nem bánva,
     hogy felrugdossák és megköpdösik,
     hajával, mely sötéten lengett lába
     nyomában a fekete körmökig,
     arcával, melyet zápor paskolt végig,
     és két dollárral, mit markába zárt,
     így jött az Arkansastól három hétig
     a tengerpart felé Johanna Dark.
     S mikor Chicago kormos téglavára
     a messzeségben szürkén ásított:
     koldust látott, ki vén mellét kitárva
     hevert a nyártól sárga pázsiton.
     S ölébe dobva egy dollárt, az éjben
     nevetve ment tovább Johanna Dark,
     s a koldus akkor pisztolyt vett a pénzen,
     s az útkereszten emberekre várt.
     S szekérnyomok közt már hatan hevertek
     ingükben rőt rózsákkal, mint a tűz,
     és hervadoztak már az őszi kertek,
     hogy arra jött Johanna Dark, a szűz.
     – Bénán bolyongunk mindahányan,
     vakok a jóban és a hitben,
     véred kiontott harmatával
     kegyelmezz nékünk, Jézus Isten!
   
   
     S a munkának már régen nem volt ára,
     por ült a gépek hajtószíjain,
     és munkások százával álltak fázva
     Chicago véres vágóhídjain,
     az esti felhőket Rodin faragta,
     s a kémények fölött veres nap állt,
     hogy egy szeles, vad téli alkonyatban
     a vágóhídra jött Johanna Dark.
     S a nép közt rongyos szónokok hörögve
     hirdettek harcot, bosszút és bitót,
     s hogy ekrazittal mentek már a tőzsde
     felé, Johanna Dark felordított:
     „Megálljatok, a szeretet nevében!
     Az Úr minden bűnt lát és megfizet!”
     De ők röhögtek rajta s válaszképpen
     a géppuskák kattogtak sortüzet,
     és nyolcvanhárman estek el, befestve
     vörös vérükkel a fehér havat.
     A többi szétfutott. És aznap este
     bilincsbe verték őt, mert ottmaradt.
     – Bénán bolyongtunk mindahányan,
     vakok a jóban és a hitben,
     véred kiontott harmatával
     kegyelmezz nékünk. Jézus Isten!
   
   
     És egy tavasznap, még börtönfehéren
     s lehajtott fejjel ült a gyár előtt,
     és margaréták nyíltak már a réten,
     hogy Charles King, a munkás, arra jött.
     És Charles King leült mellé a padra,
     és estig nézte, mást se látva már,
     setét haját, amelyben választéka
     olyan fehér volt, mint egy cérnaszál.
     És így történt, hogy összeházasodtak:
     a bérházudvar mély volt, mint a kút,
     és nem tudták, mit fognak enni holnap,
     csak azt tudták, hogy innen nincs kiút.
     „Egy gyermeket szeretnék”, szólt Johanna,
     s az ágyra ült, mely rég nem volt fehér,
     és akkor Charles felállt és arcul csapta,
     hogy sápadt bőrén áthatolt a vér,
     és négy üres zsebét eléje tárva
     a tört ablakhoz ment és mint az őrült
     kiröhögött a szörnyű éjszakába,
     hol eső sírt. Ez volt az esküvőjük.
     – Bénán bolyongtunk mindahányan,
     vakok a jóban és a hitben,
     véred kiontott harmatával
     kegyelmezz nékik, Jézus Isten!
   
   
     És aztán mégis gyermekek születtek,
     mert nem volt pénzük elhajtatni őket,
     és akkor húst már csak vasárnap ettek,
     s az árak és a gondok egyre nőttek.
     De bár szobáját még napfény se járta,
     napfényt hordott arcán Johanna Dark,
     s férjét a gyárnál minden este várta,
     amíg egy este mindhiába várt.
     Három napot várt így már éjről-éjre,
     midőn egy bundás úr eléje állt:
     „Mert részeg volt, a gépbe dőlt a férje,
     és így magának egy fillér se jár.
     De mégis, ha nem fut a rendőrségre,
     a gyárkantínban harminc ebéd várja.
     Harminc ebéd: az lesz a férje ára.”
     S Johanna akkor arculköpte őt.
     És Charles Kingnek aztán gödröt ástak,
     és otthon három síró gyermek várt,
     s nem volt mit enni s így történt, hogy másnap
     a gyárkantínba ment Johanna Dark.
     – Bénán bolyongtunk mindahányan,
     vakok a jóban és a hitben,
     véred kiontott harmatával
     kegyelmezz néki, Jézus Isten.
   
   
     „Gonoszok – szólt egy férfi – „a szegények
     és testük durva és szívük kemény.”
     S mikor megette a harminc ebédet,
     az égvilágon nem maradt remény.
     S akkor megállt az utcán és kivette
     az egy dollárt, mit még markába zárt,
     és ekrazitot véve, aznap este
     a nagytőzsdéhez ment Johanna Dark.
     S a tőzsde akkor felgyúlt, mint a fáklya,
     és négy tornyában kánkánt járt a láng,
     míg összedőlt, rőt tűzölébe zárva
     egy bankárt és harminchét proletárt.
     S ő ottmaradt és nézte önfeledten
     a hullákat s az éjt, a végtelent.
     Aztán felsírt: „Bocsáss meg, rosszat tettem!”
     S hogy reggel lett, a rendőrségre ment.
     Aztán, egy nap, bűnét már régen bánva
     a törvényszék elé zokogva állt.
     A villanyszék úgy izzott, mint a máglya,
     így élt és így halt meg Johanna Dark.
     – Bénán bolyongtunk mindahányan,
     vakok a jóban és a hitben,
     véred kiontott harmatával
     kegyelmezz nékünk, Jézus Isten!
   
    (Budapest, 1935)