2011.10.23. 23:15, Szmolka
Finom friss íze volt a vadsóskának, úgy majszoltam mintha még soha nem kóstoltam volna a frissen talált csemegét.
Lábam fázott a nedves rét hűvösétől, pedig a levegő kifejezetten melegnek mondható volt. Így nyár végén, rengeteg ennivalót lehetett találni a határban de nekem a már érő dinnyére fájt a fogam. Elindultam hát a dinnyeföldek felé. Nem volt messze, csak egy dombos rész tetején az agyigácsó déli oldalán, hatalmas területen volt. A dinnyecsősz Kutyája már messziről észrevett így le kellet tenni a dologról, egyenlőre. Visszamentem hát a bungimba az öreg temetőbe és ott múlattam az időt, mert a dinnyeevésről nem mondtam le. Ólmot öntöttem a légpuskámhoz golyónak. Mivel nem volt sok ólmom, ezért hamar végeztem az öntéssel. Hazavittem a lapokat és kalapáccsal egyengetni kezdtem őket, mert nem sikerült valami jól az öntés. A golyónyomóval elkezdtem nyomni a légpuska golyókat nagy örömömre, mert a golyók viszont igen jól sikerültek. Hamar végeztem a golyónyomással és indultam ismét a dinnyeföldek felé, mikor anyám megszólított.
- Hót té hun vótó. Mondtam neki, hogy golyót nyomtam hátul a kamrában.
- Eriggy hozzó vizet á kútrú. - Oszt né légyé sokaa, mer món kőne.
Nem volt mit tenni el kellett mennem vízért. Fogtam hát a kannákat és elindultam a vízért. Út közben az öreg Balus szólított meg.
- Sáttyá!
- Milyá. Szóltam vissza neki.
- Gyere csák. Szólt hozzám borgőzös hangon.
- Siessén mer nem érék ró. Közöltem vele, bár Nem hiszem hogy eljutott a tudatáig, úgy be volt rúgva.
- Ápód hun ván? Kérdezte.
- Mit tom én. Válaszoltam felháborodottan.
- Biztos dógozik.
- Mer én mégmondom néki! Mondta sokatmondóan, mintha meg merné mondani. Biztos a múltkori eset miatt volt felháborodva az öreg, amikor a szivarkáért kaptam apámtól.
- Hággyon mó. Mondtam felháborodottan.
- Nem érék én erre ró. És indultam tovább az utamra.
A kútnál sokan voltak, így jó ideig várnom kellett mire rám került a sor. Végre megtölthettem a kannákat a csak lassan csordogáló artézi kútnál. Elindultam hazafelé a lábamra lötykölődő vízzel. Útközben többször is le kellett tennem a kannákat olyan nehezek voltak. Letettem a kannákat és már indultam is a dolgomra. Anyám utánam szólt.
- Hová mész?
- Pittyóékhó.
- Mé nem tucc mégmárádni égy cséppet á seggédén.
Az utolsó szavakat már alig, vagy nem is hallottam. Az öreg temetőbe érve füstöt vettem észre a bungim felől. Szaporázni kezdtem lépteimet, és Pittyát meglátva megnyugodtam, mert azt hittem felfedezte valaki, és az bitorolja bungimat. Közelebb érve láttam, hogy egy nyulat nyársal, és bekapcsolódtam én is a vacsora reményében. Jutott bőven a nyúlból, mert akkora volt. Kérdeztem honnan van, de ö először szabadkozott, majd elmondta, hogy a Zumbajéktól szerezte.
- Szérézted?
- Nem, loptam. Mondta ki az igazságot.
- Oszt hogy?
- Nyitvá vót á kápu, én még béméntem, oszt lóttám hogy á zöregék hótú dógoznák, oszt ott vóták á nyúlólák. Én még kinyitottám á zéggyikét oszt úgy.
A magyarázat kielégített, és az étel is.
- Csépp só jó esne. Közöltem.
- Hót ván! És a zsebébe nyúlva kiöntött egy fél marékkal a sírkőre, amin ettünk. Jóllakott hassal hanyatt fekve élveztük a nyúlhús áldását. Egyszer csak eszembe jutott a dinnye, mondtam Pittyának és ő jó ötletnek tartotta, csak sötétedés után. Csak feküdtünk szótlanul, mígnem mindkettőnket elnyomott az álom. Már késő este volt mikor felébredtem és Pittyát is felráztam. Tüzet gyújtottunk és a fényénél megettük a maradék nyulat. Összenéztünk és már indultunk is a dinnyeföldek felé. Nem volt messze csak az agyigácsó túloldalán, de nekünk el kellett menni távolabb a Szárazék tanyáján túlra, majdnem a Gombos tanyáig. Felkapaszkodtunk a lejtőn és ott volt a dinnyeföld. Feltörtünk néhányat de nem voltak jók, így Pittya kitalálta, hogy gurítsunk le néhányat, és majd odalenn megnézzük őket. Már vagy húszat legurítottunk mikor meghallottuk a csősz kutyáját. Eszeveszett rohanásba kezdtünk a lejtőn lefelé. Én elestem, és gurulva folytattam tovább kellemesnek nem mondható utamat. Lenn a réten szótlanul húztuk meg magunkat, amíg a csősz elment. Körülöttünk minden felé széttört dinnyék. Egy sem maradt épen. Pittya elindult haza, én pedig a közelben szántó traktor irányába vettem utamat. A traktorosnak tele volt a hócipője az éjszakai szántással, így egy kis oktatás után már szántottam is. Nagyon élveztem a dolgot főleg, hogy a traktoros az egyik szalmakazal oldalán elszenderedett. Másnap reggelig tartott a szántás és a végére már teljesen belejöttem. Az éjszakai munka után visszamentem a helyszínre, de nem sok maradt a dinnyékből, és nem is voltak jók. Hát dinnyelopásom így végződött, de a nyúlhús és a szántás jó volt.
Szeretettel: Mila