Leltárt csinált, míg hajnaltájban
     föl-alá járt a pincebolt
     alatt; csak cvikkere hiányzott,
     egyébként minden rendbe volt,
     lejár a perc, a lélek tiszta,
     s egy óra sem kell már, amíg
     Kossuth Lajost, Rákóczit, Dózsát
     beérik tömzsi lábai.
   
   
     Mi adta néki a nyugalmat?
     Egykedvűség, bátorság, alkat?
     Vagy tudta, hogy a század titkát
     ő oldotta meg félúton?
     S mi növesztette nagyra, szépre?
     Hite? Szándéka? Tisztessége?
     A vég? A helyzet? Nem tudom.
   
   
     A szomszéd cellában Maléter
     köhécselt. Hirtelen hideg
     szellő fútt tarkóján. Hogy papírt
     és tentát kérhetne? Minek?
     Minek, gondolta. Száll az írás,
     mint viharban a levelek
     s köztük, derűsen és kimérten
     zömök, ősz férfi jár: a tett.
   
   
     A vég, sejtette, még nehéz lesz,
     de az már nem oszt, nem szoroz, –
     megnyílt az ajtó: káromkodva
     ugrottak rá a vasbotos
     pribékek, szétzúzták a vállát,
 

     aztán eltörték karjait,
     szíjat kötöttek álla s arca
     köré, hogy a bitó alatt
     ne mondhassa, hogy Magyarország,
     s végigrúgták a folyosón,
     s ő cvikker nélkül, félvakon
     támolygott, aztán szánakozva
     szétnézett kinn az udvaron,
     de már a hóhér riadt, rémült
     arcát nem vette észre, sem
     Kádárt, ki ott állt két orosz tiszt
     között remegve, részegen.
   
   
     Aztán csak mész, vajpuha mész jött,
     előbb ráterítette bő
     tógáját, aztán szikkadozni
     kezdett, majd mint a krétakő
     kemény kőzetnek nőtt reája,
     megette bőrét, húsát, arcát,
     de bajsza nyájas kunkorát
     szálanként őrzi, mint az ország.
   
   
     Azóta újra mellbeteg,
     keszeg varróleány a nappal
     s izzadt ringyók az éjszakák,
     ám néha félálomban este
     szemembe hull egy fény-nyaláb,
     talán a láthatáron villan,
     vagy egy reflektor incseleg,
     vagy a szomszéd utcán a villany,
     de lehet, hogy a cvikkere.
   
    (London, 1958)