1.
    
      Itt állok most az ablaknál, besüt
      a januári nap.
      Hadd nézzelek, kis újszülött legény:
      a fénybe tartalak.
    
    
      Mennyit találgattuk, anyád meg én,
      vajon milyen leszel,
      és tőle, tőlem, a sok régitől
      kölcsönbe mit veszel?
    
    
      Ravasz voltál és válogatós? Nem
      követtél el hibát?
      Anyádtól észt hoztál, mástól kedélyt,
      tőlem fantáziát?
    
    
      S hol vannak ők, a régiek? Hadd figyelem az arcodat,
      hoztál-e róluk rúna-jelt, hieroglífet, karcokat?
      Míly rádióaktivitást sugároz az auschwitzi rét,
      hogy egy ősöd porából, kit a répaföldre szórtak szét,
      ősödből, ki azóta már füvek zöldjébe öltözött,
      egy sejtcsomónyi bölcsesség tán éppen beléd költözött?
      Döcögő, boldog kacaját s ajkát mely televíziós
      adón küldte apámnak és neked egy szőke vizigót,
      s hogy ráismerj, ha arra jársz, Ur városából ki adott
      fel néked egy tervrajzot és a Sphynxről egy képeslapot?
      Vörös medve-vadászatot, cápák villanó uszonyát,
      mocsárba sűllyedést vagy az alkonyi erdő iszonyát
      ugyan melyik barlanglakó telefonálta meg neked,
      s míly időgépen szállanak felénk az elmúlt ezredek,

     
      hogy Budapesten láthatom rajtad azt a szép szemet itt,
      melyet Thébában megcsodált Amenhetep, a negyedik,
      s milyen stafétát indított egy nomád ősöd a sötét
      asszír mocsárból, hogy hozzád küldhesse vándor-ösztönét?
    
   
   
    
2.
    
      Töreti Titus Jeruzsálemet,
      de fenn Ben Ábrahám, –
      avagy Ximenes vívja Granadát,
      de fenn Ben Ibrahím –
      mindegy, hol fenn, mert férfi ő s ezer
      veszély között se fél
      és vérbe fagyva, szomjan, társait
      vidítja, küzd, mesél.
      Az égő várból megmenekül és
      békén élhet, de nem
      hagyja nyugodni harminc éven át
      a halálfélelem.
      „Most túl leszek” – haldoklik vacogó
      foggal, szinte örül.
      Halálfélelmét a dédunoka
      szerzi meg örökül.
      Orvosnak áll s bár nem győzhet: vitéz
      módon s döntetlenül
      vív a halállal, míg ő lesz beteg
      s amaz marad felül.
      Fia papnak tanul. Talán a hit
      hoz majd vígasztalást?
      Aztán konvertál, mert a Talmud nem
      ígér feltámadást.
      Utódja visszatér, fél és iszik,
      de minden bor kevés
      neki; az unoka csontvázat lát,
      mikor tükörbe néz.
      „Mindenütt koponyák és koponyák!
      Hacsak egy koponyát
      lefesthetnék, mindjárt elkergetném
      álmaim iszonyát.”

     
      De ecsetet a jámbor óhitű
      nem forgathat, tehát
      megőrül s nemlétező ecsetét
      énnékem dobja át.
      Én már tíz éves fejjel festenék,
      de tehetségtelen
      vagyok a rajzban; festményeimet
      ezért csak képzelem; –
      de mert képzelt képekkel a gyerek
      betelni képtelen,
      írni kezdek. Azóta szelídebb
      a halálfélelem.
      Ha örökségünk rád szakadna, nos,
      mi kell tőlünk, gyerek?
      Botticelli vagy Mozart? Hegedűt
      vegyünk, vagy ecsetet?
    
    
      És szól Abd-el-Rahmán, az omajád:
      „Most végrendelkezem.
      Gyémántjaimnak terhe súlyosabb,
      mint mit bír két kezem,
      de a virágok színe, illata
      kedvesebb énnekem
      minden kincsemnél s lenn e pálmafa
      karcsúbb, mint háremem
      legszebb tündére. Lóra fel, futár,
      hagyd el ma Kordobát,
      ezer év múlva szűlnek majd nekem
      egy késő unokát,
      betonházak homályán él szegény,
      salak, füst, övezi:
      virágaim szerelmét vígaszul
      te vidd el őneki!”
    
    
      S egy Nílus-parti masztabában egy
      mezítlen csípőcsont
      alvó selyemlepkéje kétezer
      év múlva szárnyat bont,

     
      s hol dombtetőre tett korona áll,
      Bagdad felé repül,
      s egy perzsa nő méhén egy csigolya
      puha ágára ül.
      Lány lesz belőle. Csípője miatt
      gúnyolják, nevetik,
      s vajudó kínban pusztul el, mikor
      porontya születik.
      De a fiú a szűk csontfolyosón
      még éppen átoson,
      s nyomott orrocskával végigbolyong
      a kalifátuson.
      S a végzetes csípőcsont száll tovább,
      egy költő kapja meg,
      al-Izraíli, ki íly derekat,
      tengert, s napfényt szeret.
      Ezerkétszáznegyvenben vízbe fúl
      Ceuta strandján, hova
      oly szívest jár és csípőjének most
      a víz az otthona.
      De tengerünk, a drága Földközi,
      mit elvesz, visszaad,
      nézd meg, fiacskám, anyád csípőjét,
      e karcsú derekat,
      s az enyimet. Akár az ikreké,
      mert közös ősünk volt
      a perzsa nő, az arab verselő
      s az egyiptomi holt.
    
    
      S Lábán rétjén egy ember álmodik,
      a nap világa süt,
      jobbkarja, mit szemére ráborít,
      halántékára csügg,
      két ujja játszik, lelke álmodik, –
      így alszom magam is,
      így aludt apám nyáron délután
      és így nagyapa is,
      s így még egy s még egy s még egy nemzedék,
      százharmincháromig.

     
      Így láttalak ma reggel s szóltam én:
      napom világa süt,
      jobbkarja, mit szemére ráborít,
      halántékára csügg,
      két ujja játszik, lelke álmodik
      és bármit álmodik:
      nagy zsoltárunkból mégis visszazeng
      az új sor Jákobig.
    
   
   
    
3.
    
      Látod, fiam: ezredes ködön át,
      három földrész felett
      köldökzsinórodhoz egy római
      nagy akvadukt vezet,
      holt nemzedékek véredényei,
      cső cső után, melyek
      szumér sírgödrök ciszternáiból
      hozzák a vért neked.
    
    
      Bármid van, készen kaptad azt: szemed
      színét, az ösztönös
      félelmeket, a szőrtüszők helyét,
      szívedet, a vörös
      szivattyút, hogy jól dolgozzék reád,
      s aztán – tudott titok –
      régtől túlterhelt idegszálakat,
      de trigeminusod
      vaskábelét s a kék alga-tüdőt,
      hol nem akad ködös
      folt sohasem s veséid viola
      szűrőit, hol fölös
      homok szokott megbújni; jól vigyázz,
      késői örökös.
    
    
      S palackba zárt hány régi üzenet
      sodródik most feléd:
      ez ismerős, majdan betéve is
      elmondod szövegét;

     
      azt meg nem érted, bárhogy betűzöd
      s úgy úsztatod tovább
      fiadnak titkos búvópatakok
      hajszálerein át;
      s olyik palackból két dzsin lép eléd,
      egyforma óriás
      s unszolnak: válassz két iker között!
      Válassz, de jól vigyázz,
      kit választasz; a válasz rajtad áll,
      s én már csak nézhetek,
      hogy párnás cellában vagy színpadon
      játszod-e Hamletet,
      hogy orvgyilkost, mészárost vagy sebészt
      játszik a kés veled.
    
   
   
    
4.
    
      Te transzszubsztanciáció feltámadt sírok tengerén!
      Nincs oly varázs vagy ráció, mellyel megváltoztatlak én,
      tehetetlen apád vagyok, szavam, imám, nevem nem ér,
      kész vagy, új variáció, oly végleg kész, mint a kenyér,
      melyet a pék már megsütött, újjászületett újszülött,
      s habár itt ezermillió reménnyel is lelkesülök,
      csak a determináció siratófalán döngetek,
      oly meddőn, mint a kriptarács vasán az őrült özvegyek,
      és hívhatok atomokat, molekulákat, sejteket,
      kromoszómákat, s minden mást, amit még nem is sejtenek,
      térdelve, sírva kérhetek védszentet, Istent, végzetet
      és a Tejúton túli tér ködéből hozzád érkezett
      sugárzást, emanációt, rejtelmes csillagképeket,
      megérzést, bűbájt, jóslatot, varázst, tudományt, babonát
      s minden plátói ideát, mely fenn az éter tetején
      részvétlenül és hidegen úszkál, akár a sarki fény,
      vagy szólíthatlak titeket, ha íly néven nem sértelek,
      totemek, ősök, ereklyék, bolygó lelkek, kísértetek,
      hamv-vedrek, sírok, szellemek, volt és elsűllyedt életek,
      zsidók, szumérek, arabok, hellének, perzsák, németek:
      ha jöttök is mindannyian, közös erőtök sem elég,
      hogy kisfiam egy szál haja szőkébb legyen vagy feketébb.

     
      S ha kívánhatnék bármit is, torkomra forrna most a szó,
      mert nem tudom, mi jó neki, ki nem tudom, hogy mi a jó,
      akarjam-e, hogy csendesen éljen, s ne lásson túl honi
      Dunántúljának dombjain, úgy mint egy ó-egyiptomi?
      Vagy kívánjak a hontalan mögé száz díszlet-víziót,
      érzelmes utazást, s hozzá vándorösztönt, szumér-zsidót?
      Hogy introvertált-boldogan élhessen, perzsa misztikát,
      vagy inkább arab rációt, hogy veled játsszék, külvilág?
      Hellén szépséget és derűt, tág, horizontos életet,
      vagy egy szűk sarkot, hol buzgón eljátszik, mint a németek?
      A gondolat vad kínja és vad kéje járja át agyát,
      érezze és vérezze ő a lét minden hevét-fagyát,
      vagy legyen százszor bölcsebb és legyen százszorta ostobább
      és langymelegen élje túl e kort, Granada ostromát?
      Legyen hivő, mint anyja és vezérelje az ideál,
      az eszme, mely az egyenes, biztos úton előtte száll,
      s érezze-e, ha néhanap elfoszlik minden délibáb,
      hogy éjben áll és nincsen út, se csillagfény, se mécsvilág?
      Vagy inkább apja szkepszise kísérje s éljen úgy, mint én,
      elmélet nélkül, a való örök dzsungelje közepén,
      hol semmi más a becsület sírgödréhez nem visz haza,
      csupán a kategorikus imperativus kompasza?
    
   
   
    
5.
    
      Itt állok még az ablaknál. Besüt
      a januári nap.
      Hadd nézzelek, pöttöm, piros legény:
      a fénybe tartalak.
      Itt állok veled, nézlek,
      de alattunk a hegy,
      onnét jöttünk – az élet
      s a halál titka egy.
    
    
      Mi fenn állunk, a hősök,
      alattunk a legyőzött
      a porba tiprott ősök,
      a felsőket szerettük,

     
      ápoltuk és temettük,
      az alsókat feledtük –
      egy egész hullahegy.
    
    
      A mélyben foszló hamvak
      és vízözön iszap,
      és múmiák, melyekről
      a pólya leszakadt,
      feljebb, mint sarjúrend a réteken,
      fehér csontvázak, réteg rétegen,
      holttest holttest alatt.
    
    
      A gúla mélyén néma ősnép,
      de lábamnál az ismerős kép:
      egy-egy bajusz, egy szem, a haj,
      s amott a csúcson állnak még –
      azt gondolnád mezítlen mellel
      megyünk géppuska-fészkek ellen,
      és így esik el rajra raj
      és nemzedékre nemzedék.
    
    
      Ilyen hegyen állok veled, fiam,
      és úgy állok veled,
      mint Auschwitzban álltak, ha jött a gáz,
      jött és emelkedett,
      mikor terjedt a gáz s az emberek
      fele már elesett,
      az élők a holtakra álltak,
      hogy állukkal a gáz felett
      a Golgotán, a sok holt váz felett,
      egy perccel tovább éljenek.
    
    
      Így állunk a holtak hegyén,
      nagyszüleid, anyád, meg én,
      ez a családi piramis,
      olyan, akár a másoké, –
      ráfekszem egyszer magam is,
      és jobbkezem majd nem borul
      szememre úgy, mint Jákobé, –
    
      de addig, míg még itt vagyok,
      hadd nézlek meg magamnak,
      emeljenek a csillagok
      felé s tartsalak, míg a sors
      engedi, hogy maradjak –
      s ne félj! ha egyszer nem leszek,
      akkor is mindig itt leszek,
      közvetlenül alattad.
    
   
     (Budapest, 1955)