Néhányan a Szalon munkatársai közül (infó: egérrávitel a képre)

 
 

 

 

 

 

 

 

 
 
Bejelentkezés:
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 


 

 

Kedves Látogatónk! Hálásak vagyunk a bejegyzések olvasására szánt idejéért!


Bookmark and Share

 
Látogatottság:
Indulás: 2010-07-05
 
Online

 

Katt a képekre!

 

 
Bloggereink

 

 

 

Munkatársaink honlapjai, blogjai

 

 

 

 Baráti blogok:

 
Finom sütemények blogja!

 
Szalonunk a Facebookon

 


Jépont honlapja,

blogjai


Irodalmi portálok


Dudás Sándor képei





 

Váczy J. Tamás est 1992. Hatvan

 

 
Pályázati hírdoboz

 

 

 
Szabad Szalon
 
Linkajánló:
 
Felíratkozás hírlevélre
E-mail cím:

Feliratkozás
Leiratkozás
SúgóSúgó
 
Blogajánló

 

 

 

A nap vicce

 

 

Üzenőfal
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
 
Blogoldal: ide lehet tartalmat feltölteni, írni!

Faludy György: A vadkacsa

2011.10.16. 18:49, Közzétette: Kepes Károly
Címkék: faludy
– Részletek egy készülő, verses önéletrajzból –

Bevezető
    
     
1
     

       Szoktál-e nagy vizekhez ülni
       s babrálsz-e nedves kavicsot,
       és keresed-e, mint a gyermek,
       az áttetszőt, a rózsapettyest,
       a seszínűt, a vérpirost?
     
    
    
     
2
     

       Felkelsz-e május éjszakákon,
       hogy nézzél nyíló almafát,
       és fojt-e sírás, hogyha látod,
       milyen fehér ág mellett ág,
       fehér, hogy olvadt, izzó fémek,
       s a gyermekkori első fények
       fehérségénél is fehérebb,
       fehér, hogy még a holdsugár
       is szürke, mely mögötte jár?
     
    
    
     
3
     

       Szoktál-e bárányfelhőt lesni,
       amint alakját ölti-veszti,
       s megjegyzed-e, ha láttál szépet,
       várkastélyt, csipkét, emberképet,
       szarvast profilból? Vagy talán
       emlékszel még a nagy, csodásra,
       mely, mint egy ősi hüllő váza

      
       úgy jött az égre – pettyek száza –
       s ejtett egy este béna lázba
       931 nyarán?
     
    
    
     
4
     

       S át kávéházi ablakon,
       vagy utcán, parkban, piacon,
       szoktál-e nézni arcokat?
       És vonz-e tartás, mozdulat,
       hang, szín, szag s mind mi emberi,
       hogy nagytitokban azt kívánd:
       bár a halandók ezrei
       jönnének – mindkét milliárd –
       s te rejtekhelyedről, a port
       nyelve, nézhesd e libasort?
       S ha közelednék már a vég
       fölhördülnél, hogy nem elég,
       jöjjön öt újabb nemzedék,
       s ott bámészkodnál egyre még,
       ha nem tudnád, hogy ifjúságod
       mint egynapos légy, száll tova,
       és törzsvendéget még nem látott
       e földi garniszálloda?
     
    
    
     
5
     

       Forgatsz-e otthon néha atlaszt
       csak úgy kedvedre, hasztalan,
       hogy megkeressed újra Madraszt,
       s a partfokot, hol Ceuta van?
       Örülsz-e, hogy a Himalája
       alján buzognak bő vizek
       s az Arafúra-tenger tája
       oly kék és annyi szép sziget?
       Vidulsz-e a zöld szín haragján
       a New England-i partokon,
       vidulsz-e rajta, mint smaragdján,
       s a Massive Central barna vázán
       úgy, mint topázán Harpagon?

      
       S míg jársz a mappán erre-arra,
       feléled-e a rajz, a holt?
       Kis-Ázsia nyűtt zsöllye-karfa,
       kék vásznon Izland rozsdafolt,
       merülő mérőón a Nílus,
       súlygömbje kék: a Tana-tó,
       a perzsa part csúcsíves stílus,
       s disznósült csonttal Borneó?
       És míg térképedet fogod,
       nem érzesz-e szomorúságot,
       hogy mindezt látni nem fogod,
       hogy mindezt talán sose látod,
       bár ősi jussod és jogod,
       családi kincsed, egy világod,
       házad, hazád és otthonod?
     
    
    
     
6
     

       S végül –: ha múzeumban jársz
       alkonyatkor, záróratájt,
       megállsz-e egy-egy kép alatt,
       melynek modelljét szívesen
       ösmerted volna még magad?
       Megállsz, s lehántasz, – mert most mást
       keresel, mint műalkotást –
       stílust, egyéni jelleget,
       pózt, pátoszt, színt, ezt s azt, amit
       a festő kedve beletett
       hízelkedéstől sellakig,
       amíg az ember fellebeg,
       ki a festékben bennlakik?
     
    
    
     
7
     

       Örmény kalmárnak vélnéd ezt.
       Bronzarcát kéjvágy marta ki.
       Mint hosszú kígyók siklanak
       kontúrja mellett karjai.
       Mély szájszögében halk derű.
       Füle elálló, kacs-szerű.
       Lorenzo ez, a nagyszerű.
     
     
 
    
     
8
     

       Egy sápadt ügyvéd, Cicero,
       márványtorokkal így beszél:
       Köztünk marad, öcsém, a szó, –
       mindenki elzüllik, ki él.
       Az ember előbb füllent, lódít,
       aztán rágalmaz, mocskolódik,
       beárul, sandán hízeleg,
       aztán csal, lop, rabol, öl, bújt és
       a tisztelet s a vagyongyűjtés
       áldott öblére beevez.
       Lám én is valamire vittem,
       – e szobrom is jó helyen áll –
       az igazságról kérdesz itten?
       Csalóka és ravaszdi fény.
       Mikor Rómában, kamaszok
       vitáztunk (képzeld, havazott!)
       utólszor akkor láttam én.
     
    
    
     
9
     

       A harmadik a Capitol
       lovasa, aki sose szól.
       Nem szól. Te szólítsd meg fiús
       hangon: – Marcus Aurelius,
       bronzisten, kin a patina
       nemesebb, mint a platina,
       ki hódolatot nem kíván,
       hallgasd meg hódoló imám.
       Ki trónon, mázsás gond alatt
       nem halványodtál, gondolat,
       s maradtál epileptikus
       időkben higgadt szkeptikus,
       őrület, vakhit, babona
       ellen bölcsész és katona, –
       ha majd a lángragyúlt agyak
       és jégcsappá dermedt szívek
       tűzvészhez kócot gyűjtenek
       vagy ránkfrecskelnek lápvizet,

      
       és testünk máglyán ég avagy
       a szolgaság jegébe fagy, –
       akkor jöjj és segíts nehéz
       harcunkban lángoló szíved
       örökmécsével s jéghideg
       acélpengéddel, emberész!
     
    
    
     
10
     

       A Louvre falán ül egy hölgy
       s mert mar a szerelem,
       hogy megöleld (s ha nem, megöld),
       belépsz a kereten.
     
     
       Sikolt a donna s elpirul,
       ott ült a lomb alatt, –
       sipító hangja elgurul,
       mint cérnagombolyag.
     
     
       A lány fut és te futsz nyomán,
       a sűrűségbe tart.
       A park: nyírt bokrok közt utak,
       Le Nôtre-féle park,
       és kis, sudár szökőkutak,
       mint hüvelyből a kard.
     
     
       Beéred, Rizspor nem kevés
       hullott rád róla. Im:
       ez ő. Ruhája szürke és
       eperkrémrózsaszín.
       Kis Ámortemplom, benne mécs,
       tó, fák, pad: ez a szín.
     
     
       Féltél: mohó lesz, mellbeteg,
       makrancos és hazúg.
       De nem. Üde leánygyerek,
       mélyvizű, tiszta kút.
       Csak fátylas hangján érzesz egy
       kevéske mélabút.
     
     
       (A bú! Nőn, férfin, díszleten
       e búnak leng a bája.
       A faunok szobra mind nevet,
       de mintha szívük fájna.
       Mely hegedős a szín megett
       hozott íly bút a tájra?
     
     
       A hegedős! Túl közel áll,
       túl közel jár vonója.
       Ne halld meg őt; ezért a bál,
       ezért a maszk, a móka,
       ezért oly víg a táncterem
       és halálos a szerelem,
       bár csak habcsókok csókja.)
     
     
       Egy márványpadról s hallgatag
       a tavat nézitek,
       hol fénydárdák aranylanak,
       libegnek langy aranyhalak,
       s gyűrűznek kék vizek.
     
     
       S a lány szól: szép vagyok s bohó
       de vár a kor s a könny.
       Míly mély a víz! Míly kék a tó!
       Az élet szennyözön.
       Együtt meghalni lenne jó.
       Mit szólna ehhez Ön?
     
     
       Magadhoz húzod dobogó
       szívét. A nap lejárt.
       Az ég viola lobogó
       s mint esti szerenád
       egy messze hárfa zokogó
       hangján zsong-bong a rokokó
       az őszi kerten át.
     

     
11
     

       És így tovább, míg eldől: széna
       lesz nászágyatok, vagy a tó?
       Így adtam, bár túl könnyedén, a
       példát, mi is a vízió,
       hogy keltegesd őket, barátom,
       kik éltek őseink korában,
       s kiket nem ért már senki sem,
       mert egy kakasszóval korábban
       rebbentek szét a semmiben.
     
    
      (Kistarcsai internálótábor, 1950)

I.
    
     
      

         Si nequeo flectere superos
        Acheronta movebo.
      
        VERGILIUS
     
    
    
      Ha az istentrónt el nem érem,
      téged veszlek be, Acheron.
      Magasra szálltál, költeményem,
      de most a mélység terhe von, –
      amit tőled kérdeztem éppen,
      vagyok tulajdon válaszom.
    
    
      Mert én vagyok a térképnéző
      az utazó, az arcidéző,
      aki a múltba belelát,
      s ki, ha az idő jobban késne,
      mindebből mindjárt kőbe vésne
      relífet, szobrot, kámeát.
    
    
      A fénygyűrűket, mit az ember
      a nyárnapon lát, behunyt szemmel,
      úgy néztem én, mint más a filmjét,
      mint kedvenc filmjét, melyhez ismét
      betér, ha nyílik alkalom,
      s egy rigófütty, a reggel hallott,
      bennem napestig elcsavargott
      s mosollyá vált az ajkamon.
    
    
      Ahogy egy régi könyvtárt látok,
      nem habozom és nekilátok,
      lefekszem mellé a padlóra,
      nem bánom, ki a ház gazdája,
      és hívhat asszony, csenghet óra,
      enyém az üdv, a hír, a pálya:

     
      tudós vagyok, ki piramis-sírt
      fedett fel s éppen bemegyen
      az emberek neméről friss hírt
      szerezni bűvös jegyeken.
    
    
      A múltkor kedvesem hajába
      hajtottam le a homlokom.
      Szőke hajának minden szála
      úgy csillogott a nyárnapon,
      úgy villogott, fénylett, keringett,
      akár megannyi bolygópálya
      az asztrológus atlaszon.
      – Ez itt a Vénusz ívelése,
      szikráit mind nekem dobálja,
      gondoltam s pezsdült szívverésem,
      ez üstökös hiperbolája,
      mondják: zsarnokhalált hoz s pestist,
      (ugyan, mikor érjük meg ezt is?)
      s ha a kedvesnek nincsen dolga,
      napestig így tünődtem volna.
    
    
      De ennyi sem kell, hogy a léttel
      beteljek, mint egy díszebéddel,
      elég egy rím, a szilva hamva,
      egy kaleidoszkóp, egy bogár,
      vagy üss le, zárj be, hagyj magamra,
      s vagyok a boldog sötétkamra,
      mely képet-képre exponál.
    
    
      Ezt vágyom lám még most is fújni,
      s a nap világa csak egy ujjnyi,
      jön a sötétség, bő palást,
      fel a koturnuszt! le a maszkkal!
      Jöjjön ki felment s elmarasztal:
      magamról teszek vallomást.
    
      (Sötétzárka, Recsk, 1952)
    
  

   
    
II. Monológ életre-halálra
    
      Úgy, mint az őrült szerető szeret
      vizes fejjel, beomló ég alatt
      taposni őszi fasor avarán:
      e földön úgy szerettem járni én.
      Vagy mint utas idegen városokban,
      ki első este sétaútra megy,
      ide-oda fut, néz, nem tud betelni,
      megizzad s boldog révületben érzi,
      hogy álmainak városába ért,
      hol minden új: a kirakatok fénye,
      a kávéházi italok színe,
      a sok sétáló – mintha ünnep lenne –
      a szabadság vad, kakukfű szaga,
      s vágyik maradni már ott mindörökre –
      mint ő: úgy voltam a világgal én.
    
    
      Én tudtam: itt minden meg sose térő,
      páratlan, ritka s múló fenomén.
      Ha lepke szállt, azt mondtam: „Jól megnézzed,
      először és utólszor látod ezt.”
      Ha jóbaráttal boroztam, oly szívvel
      és szóval láttam, mintha reggelig
      meg kéne halnom – és mindezt azért,
      mert folyton féltem a reggeltől, melyen
      nem lesz barát, se bor, se ébredés.
      Érez így más is, de agyába gyűri.
      Ám én a homlokomban hordtam ezt.
      Súgólyukából tudatom csak egyre
      fenyegetődzött: „Minden elmúlik.”
      S e szikra itt a nemlét vasfogói

     
      között, a lét csodája, hogy vagyok,
      a pusztulás fogatlan állat-ínyén
      még felvillanó szentjánosbogár,
      az ellentétek izzó sistergése,
      s az elmúlás örökös, csontig vájó
      tudata: ezek adtak életemnek
      ízt, színt, gyönyört, varázst és glóriát,
      ezek tettek bolonddá, mámorossá
      s ezek bűvöltek kacsalábon forgó
      kastélyt a puszta létből énelém.
    
    
      Ittasan e föld egyszeri borától
      reáfonódva, úgy öleltem át
      minden fogalmat, tárgyat és személyt,
      mint részegek a lámpaoszlopot.
      Így lett világom szép. A csillagég
      gobelinekkel tapétás múzeum,
      a lét három dimenziója körben:
      élmény-bálákkal telt raktár, ahol
      órám számlapja tizenkét személyes
      terített asztal s másodperceim
      nehéz mézcseppek csöppenései.
      Így lettem én a föld szerelmese,
      a nagy rajongó, felhők Rómeója,
      holt városok alatt a trubadúr,
      gót csipkedíszek faragója rímben
      s éjféli fürdés pogány ünnepének
      mezítlen papja, míg időm lejárt,
      s eltűntem én, a múló fenomén
      a fenomének örök tengerében.
    
      (Recsk, 1952)
    
  

   
    
III.
    
      Én nem szoktam meg semmit itt lenn,
      hol minden új és egyszeri,
      s míg más rendszert talált vagy Istent,
      lettem zord bútor közt a kisded,
      ki fejét mindig beveri.
    
    
      De így nem lettem szürke rabja
      a mának, sem a gát lovagja,
      ki hasznot les, tapos, figyel:
      egy metafóra mindig jobban
      érdekelt, mint a karrier.
    
    
      Énem nem illett semmi sorba,
      mert szögletes volt, csillagforma,
      nem síma szabvány: sose fért be
      rekeszbe, pártba, kartotékbe,
      de száz sarkából dőlt a fénye.
    
    
      A társak féltek, kinevettek
      vagy öklüket rázták felém,
      közösségükből kivetettek;
      így érkeztem a kivetettek
      mélyebb közösségébe én.
    
    
      Nem lázadás – ez volt a lényem,
      s ha ellankadtam, hogyha féltem
      s éreztem: friss seb terhe húz,
      magamhoz és a valósághoz
      kaptam – földjéhez Anteus.
    
    
      Ki ismeri így a világot?
      Rajtam kívül ki tudja még,

     
      hogy télen az esőgiliszta
      olyan csavart s oly rózsakék,
      mint egy nyomás szardellapaszta?
    
    
      S ki az, ki kevesebbszer nézte
      óráját, mint a Szíriuszt?
      S bokrok között ki esett térdre,
      hogy észrevétlenül hallhasson
      két hároméves kisfiút?
    
    
      Közös cellám volt egy egérrel.
      A percet tudtam, mikor ér el
      társbérlőm a pszichikai
      döntéshez, hogy a kenyérmorzsát
      ujjam közéből lopja ki.
    
    
      S az ó kocsmákat, mély pincéket
      ki ismerte meg úgy, mint én?
      Száz tájról ki tud ennyi ételt,
      s keveri, pontos tűzszerész,
      mindhez legjobbik fűszerét?
    
    
      Volt egy kőkancsóm – sírom vissza –
      hová mór s indonéz teákat
      pároltam, mint az alkimista;
      égett szeszekből és borokból
      Párisban lettem dupla doktor.
    
    
      Ám félre tréfát! Mennyi embert
      szerettem, kik viszontszerettek,
      s most sem felednek engemet.
      Kik mindig kéz a kézben ültek
      a drága néger öregek,
    
    
      Aleppó mellett Pál diakón,
      Friszkóban két sziú diákom
      s az eszkimónő Kodiákon: –
      szemfényük most is felderült,
      ha képem benne felmerül.
    
    
      S ki tükrözi, mint városok
      közepén szótlanul folyó víz
      az ember elmúlt dolgait,
      mintha III. Amenófisz
      napjától kortárs volna itt?
    
    
      Ki tudja, mit hitt egy eretnek,
      mint telt napja egy vizigótnak,
      Athén utcáin mért nevettek,
      s ha haldoklott, míly víziókat
      látott egy régi római?
    
    
      Ha keserít a perc s a bánat,
      megnyergelem a Pegazust,
      költői szhydzofréniámat,
      s ülve hasadt, de ép tudatra
      szállok elsűllyedt mélyutakra.
    
    
      Tegnap a Posilyponon
      boroztam; Cézár kora volt.
      Baráttal ültem, úgy toroztam
      érted, Catullus, ifjú holt.
      A könnyem patakokban folyt.
    
    
      Ma is vizes a fekhelyem.
      De este újra elmegyek:
      ha majd az őr a lángot oltja
      a párnán összekuporodva
      hallom a castrum kürtjeit,
    
    
      s amíg beszélünk, nézve-nézem
      szemedbe omló fürtjeid
      setétjét s homlokod fiús
      fehérjét, mesterem, vezérem,
      Vergilius! Vergilius!
    
      (Recsk, 1952)
    
  
   
    
IV.
    
      Így folytak össze élők, holtak,
      gyöngének ez adott erőt,
      öcséim a havasok voltak
      és húgaim a szálfenyők.
    
    
      A szépség útján Schiller unszolt,
      Byron nyitotta ki szemem,
      házitanítóm Erasmus volt,
      s Voltaire az első mesterem.
    
    
      Vendégek szombat délutánra
      mézeskalácson s óboron
      Anatole France Ernest Renannal,
      s Rabelais az orvos sógorom.
    
    
      Fogam közt Heine cukra: tőle
      lett keserű-édes a szám;
      s párnán Shakespeare, Dante, Goethe,
      Szofoklész, Baudelaire, Lukián.
    
    
      Ily mesterekhez hűnek lenni
      a hűtlenségnél alig nehezebb.
      – Légy hű magadhoz – szólt az egyik,
      mikor utamra vezetett.
    
    
      Légy hű! De hogy? Mikor az utcán
      bolyongtam, kisdiák – de rég
      volt ez – s cipőm orrához sorra
      koppantak a vadgesztenyék,
    
    
      lihegve, pirulva, szívemhez
      szorítva a tankönyveket,

     
      megesküdtem rá, hogy nagy ember
      és még nagyobb költő leszek.
    
    
      Tíz évvel később ezt vallottuk
      ifjak: Míg sírunk eltemet,
      híven szolgáljuk s el nem hagyjuk
      a szépséget s a szellemet.
    
    
      Légy igazi s valódi – mondtuk
      harminccal, mint a hitvallók.
      Légy művész! Állj fel a valóra,
      amit ígértél, váltsd valóra,
      mutasd valódat, írj valót
    
    
      és igazat! A nők is benned
      találják meg az igazit,
      igaz légy és, ha kell, az ember,
      ki a világon igazít.
    
    
      Hogy az ötödik évtizedre
      mi lesz a mottó, nem tudom,
      de ennyi könyv, toll, szó és fegyver
      tudom, hogy kellett az úton,
    
    
      hogy ellenére vak erőknek
      maradjon meg, mint lett, az Én,
      magához hűnek, vakmerőnek
      e század szörnyű közepén.
    
    
      Emlékszem, mikor meneteltünk
      amerikai katonák
      s vagy harminc mérföldet mehettünk
      a hév trópusi napon át:
    
    
      George Mize elhányt pisztolyt, pulóvert,
      a mormón vizet keresett,
      az Istent szidta Teddy Rowland,
      Wilbur elájult s elesett.
    
    
      Lepaitret, a század bikáját
      úgy hozták, míg sétálva, én
      Árisztótelész Etikáját
      olvastam a sor elején.
    
    
      Avagy itt Recsken, tavaly télen!
      A szörnyű munkanap után
      ott guggoltunk, tengődve, éhen
      szalmánk zsákvászon huzatán,
    
    
      a többi elnyúlt és már dermedt
      szemmel járt kinn a semmiben,
      vagy vackán négykézlábra állva,
      a kondért leste mereven,
    
    
      amíg mi – száznegyvenből négyen –
      azon vitáztunk, miért fest
      a barokk dús felhőt az égen
      s hogyan képzeljük Budapest
    
    
      új várostervét, rendezését,
      és Goethenek mért csúf a gót, –
      nem is méltatva említésre,
      ám látva tisztán s férfimód,
    
    
      hogy tar gyermek-fejével szemben
      az éhhalál Buddhája néz: –
      hányszor jutottál az eszembe,
      ó Arrigo Beyle, Milanese,
    
    
      s ahogy a Nagy Had, holtraváltan
      éhezve, fázva menetel,
      te meg, símára borotváltan,
      vonulsz vele és jegyezel.
    
    
      A cár győz-e vagy Bonaparte?
      A lőszer a Memelig tart-e,
      s te is meghalsz-e? Egyremegy.

     
      Csak az, mit róla feljegyeztél
      maradjon meg: a műremek.
    
    
      Avagy talán ez most, a fogdán.
      Naponta egyszer ehetem;
      csontvázzá fogytam; szívem minden
      lökését érzem mellemen.
    
    
      Fűtés nincs, takarót nem adnak,
      fekhelyem deszka, kőkemény,
      és így vésődik fel agyamban
      – mert papír sincs – e költemény.
    
    
      Olykor pánik fog el, hogy éhen
      veszek, vagy elpusztít a fagy,
      s mint ér beomlott bányamélyben,
      e vers agyamban bennmarad.
    
    
      De nem hagyom. A mestereknek
      kezét csuklómon érezem
      s mint ordas eszmék éjén bolygó
      embernek, ég a mécsesem,
      sosem hunyó, csak hunyorgó
      Diderot-i mécs: az értelem.
    
    
      S remény, a jóremény utószor,
      hogy e pár kóbor, elfutó sor
      koromról s rólam vallani
      révedbe ér, utókor. És ez
      bús érdememre nem kevés lesz.
    
      (Recsk, 1952)

 

 <-Kezdő old.  Utolsó old.->

 
Feltöltés: Bejelentkezés után középen az Új blogbejegyzésre kell kattintani
 
 
Navigáció
 

 

 Vendégírók blogja  

  English blog  

  Bejegyzések  

  Galériák  

  Vendégkönyv  

 Regisek fotói  

  Levélküldő

 Rekámoldal

 Fórum (Itt lehet véleményezni a bejegyzéseket!)


 

 
 
Menü
 

 


Feltöltési minitanfolyam


A cimkézésről


 Cimkézettek:

(Bármelyik névre kattintva az illető szerző minden bejegyzése megjelenik!)

abububerczy

Áron Attila

Balla D. Károly

Bátai Tibor

 Boér Péter Pál

Bogdán József

Csárádi Edit 

Császár László

 Csordás László

Dudás Sándor

Fabó Kinga

Faludi Éva

Faludy György

Farmosi László 

 Kepes Károly

Kodrán Erzsébet

Konczek József 

Kun Éva   

Láng Judit

Németh Péter Mikola

Petrozsényi Nagy Pál

Polgár Julianna

Radmila Marković 

S. Szabó István

Szalay' Netala' László 

Szmolka Sándor

Stolmár Aladár

T. K. Faber

Tóth János Janus

 Turcsány Péter

Urbán-Szabó Béla

Varga Árpád

Vasi Ferenc Zoltán allen

Váczy Jépont Tamás

* * *

közzétettek'

'csángó 'építészet 'erdélyi

'földrajz 'internet 'interjú

'irodalom 'képzőművészet

'kritika  'közlemény

'műfordítás 'politika

'riport 'társadalom

'természet  'történelem

'tudomány 'vendégíró

'vers 'vicc



 

 

 

 
 
Szerkesztői üzenetek
/

A webhely firefox alatt működik optimálisan, és flash player is szükséges!


Kérem szerzőinket, hogy - akinek nem esik nehezére - bejegyzését ossza meg közösségi.oldalakon (facebook, stb.) a látogatottságunk növelése érdekében. Köszönöm!


Észrevettem, hogy néhányatoknak apróbb nehézsége van a feltöltéssel, azok írását javítom, persze tiszteletben tartva az eredeti tartalmat, betűtípust.


Üzenem minden kedves regisztráltnak, hogy  törvénybe ütköző bejegyzéseken kívül más tartalmat, hozzászólást nem moderálok!


Továbbá: ez nem íróóriások, zsenik kizárólagos portálja, szívesen látok amatőr szerzőket is, kérem ezt figyelembe venni.


Tisztelettel, barátsággal hívom azokat az amerikai, erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki olvasóinkat, akik bármely profilunkba vágó műfajban jeleskednek, hogy legyenek munkatársaink, regisztráljanak portálunkon.


Ha valaki az oldalsávokon, a fejlécen, vagy a láblécen szeretne elhelyezni valamit, kérem, hogy levél-csatolmányként küldje el

kkepes@gmail.com

címre.


 

 

 

 
Bagoly mondja...

 Az a regisztrált, aki nem tudja visszatartani az agymenését, a képre kattintva írjon egy mondatot.


 

 

 
BlogPlusz:
Friss bejegyzések
2018.11.17. 17:48
2018.11.01. 21:13
2018.10.31. 19:10
2018.09.29. 09:26
2018.09.25. 19:47
2018.09.20. 08:58
2018.08.16. 21:27
2018.08.06. 12:25
2018.07.18. 11:30
2018.05.28. 14:22
2018.05.26. 15:26
2018.05.10. 17:02
2018.04.16. 15:09
2018.04.14. 14:23
2018.04.07. 17:34
2018.03.21. 09:19
2018.03.01. 10:37
2018.02.15. 10:19
2018.01.31. 10:53
2018.01.31. 10:13
 
Live Traffic Feed
 


 


Furry Fandom - Antropomorf Állatok - Furry Fandom - Antropomorf Állatok - Furry Fandom - Antropomorf Állatok    *****    Egy Blog az Én világom. :) Gyere és nézz be ha érdekel, az Online Játékok leírása, csináld magad dolgok, stb...    *****    Ön internet szolgáltató? Nem talál céget aki javítaná az elromlott hálózati, mikrohullámó eszközeit? Katt ide!    *****    Se kép, se hang? Hozza el, megjavítjuk! LCD TV, Inverteres hegesztõ, Mosó- Mosogatógép, és sok más. Garanciával!    *****    Elromlott? Mi megjavítjuk! Ipari és háztartási elektronika javítás! Garanciával. Elektronika-szerviz.gportal.hu    *****    Rendeld meg:Születési,elõrejelzési,párkapcsolati,fogamzási,hold horoszkóp,biotérkép.Ingyen konzultáció mindenrõl!Várlak!    *****    Keresek jó humorú szerkesztõ társat készülõ ZENÉS KABARÉ MÛSOROMHOZ    *****    Rendelj születési horoszkópot és ajándék 3 éves elõrejelzés,valamint ingyenes konzultáció az ajándékod. Várlak kattints!    *****    Iván és Sára kattttttt!!!!!!!!!!    *****    Erotika az állatövi jegyekben    *****    A szerelem karmája a horoszkópban    *****    Születési horoszkóp,ajándék 3 évi elõrejelzéssel,ingyenes konzultációs lehetõség, telefonon,messengeren,skypeon! Várlak!    *****    Kihagyhatatlan asztrológiai megrendelések, olvasmányok, szoftverek, ezoterikus témák sokasága vár az oldalamon. Várlak!!    *****    Vanessa Hudgens - Magyarország egyetlen mûködõ az egykori Szerelmes hang jegyek sztárjával foglalkozó oldala!    *****    A végtelen szeretet az egyetlen igazság, minden más illúzió.    *****    Ha sok mindent tudni szeretnél és válaszokra vársz látogass el oldalamra!    *****    SZEREPJÁTÉK - Csatlakozz közénk és légy részese egy kalandnak - FRPG - Még nem késõ csatlakozni - SZEREPJÁTÉK    *****    VANESSA HUDGENS - A LEGNAPRAKÉSZEBB MAGYAR RAJONGÓI OLDALAD A TEHETSÉGES ÉNEKES-SZÍNÉSZNÕRÕL - VANESSA HUDGENS    *****    Ipari elektronkia szerviz, villamos kéziszerszám javitás, érintésvédelmi felülvizsgálat. elektronika-szerviz.gportal.hu    *****    Minden lány egy kicsikét királylány, minden Fiú kicsit hõs lovag. - FRPG