Szemem előtt egy bélyeg kering, száll két nap óta,
     gyermekkoromban láttam, régenvolt széria,
     nagy hattyú úszik rajta, szelíd vizek hajósa,
     s alatta vén betűkkel: WESTERN AUSTRALIA.
   
   
     Ausztrália, múlt század! s már látom is a képet,
     ekhós szekérsort sárban, sok ökröt és igát,
     szakállas férfinépet, kik gyors ütemben lépnek,
     öklükben meg-megrázva az araszos pipát.
   
   
     Irtásokon, mint balta, zuhan a fény ezüstje,
     tóparton épül, kész is és oly csendes a ház
     akár a tengermélyben. Vasmacskalánc a füstje,
     mely fel, a csillagflotta fényéig karikáz.
   
   
     Viola taftruhában nők járnak. Mellük halmán
     mint tengelyen a küllő, forog a sok gyerek,
     nagy, fémkeretű tükrök mélyén, mely mindig halvány,
     nézik magukat néha; s alig öregszenek.
   
   
     Újság kevés jár arra, a hír is lassan ér el,
     nem tudják Bismarck mit tesz, s Khartumért ki hibás,
     míg egyszer mégis megjön az első út, fehéren,
     majd zöld zakóban sárga szakáll: egy távirász.
   
   
     Lágy esti konyhatűznél ír gúlyásfőzelék fől,
     s kint birkák, mint a számum, és számuk egyre nő,
     a zseblámpa csodáját hozzák meg Adelaideből,
     a fiú vízipuskát kap s karmantyút a nő.
   
   
     Nagyritkán összeülnek, – az ünnep szent kiváltság –
     füstös kocsmán, hol láncon lóg a petról-világ,
     s dörögve, hogy elcsukló könnyüket túlkiáltsák,
     köszöntik a királynőt, az ősz Viktóriát.
   
   
     Az időt unokáik mérik a kerti rácson
     s a tél, mely lenn a tóban számlapot üvegez,
     nehéz plum-puddingokkal toppant hozzá karácsony
     s aztán a hulló alma kopogtat ütemet.
   
   
     Vén párok, kerti padon ülnek az alkonyatban,
     s a tavon, melyre már a nap búcsúfénye süt,
     nagy hattyú jön fel s libben át szinte mozdulatlan,
     s oly békés-boldog-büszkén, akár az életük.
   
   
     S itt hirtelen megállok, ki magam tetten érem,
     s elfog a szégyen, lám, hogy két év rabság után
     elég e zárka néhány pofonnal s rettegéssel,
     s máris futok a csábos, szép hattyú nyomdokán.
   
   
     Hogy én, egy ország ajkán nagyalvó Csipkerózsa,
     feledve, mi a hűség, hivatás, haza, hír,
     fonódtam álmaimban egy idegen karóra
     és egy másik földrészre szöktem, mint pionír,
   
   
     lettem alattvalója a holt Viktóriának,
     magam is boldog hulla, nem élő pária,

    
     s csonthomlokomra hívtam szemergő glóriádat,
     te porhanyós, szabad föld, Nyugat-Ausztrália!
   
   
     Nem így, mondom, s felállok s vad mosolyt érzek számon,
     a véresre rugotton, és némán szavalom,
     hogy nem hagyom a zászlót és nem hagyom e népet,
     e hűtelent és drágát, s a harcot sem hagyom,
   
   
     és százszor újra kezdem, s ha kell, százszor hiába,
     míg nem leszel szabad, szép s új otthonom, haza,
     s ha megyek, látogatni megyek Ausztráliába,
     de azt a boldog hattyút, azt elhozom haza.
   
    (Sötétzárka, Recsk, 1952)