Én nem kései siratót írok
Én azokért sírok akik még élnek
Kik nem a haláltól, az élettől félnek,
Kiknek fejük alatt kopott a párna,
Konyhájukban repedt a tányér,
És szégyenkezve mennek a boltba
Egy félkilónyi csirkehátért.
Kikhez nem jön a család
Vagy talán már nem is élnek?
Az unokák is mind megnőttek,
Mesét sem kérnek.
Szívesen bújnának a földbe,
De elevenen azt sem lehet,
Hát kopott albumot lapozgatva
Melengetik az emlékeket.
És azokért is sokat sírok,
Kik várótermekben, vagy az utcán élnek,
Sorban állnak az ingyenkonyhán
Ha ugyan még odaférnek.
Nincs hajlék a fejük felett
Kartondoboz az ágyuk,
Egymáshoz is alig szólnak
És nyugtalan az éjszakájuk.
A vékonyka segély ha megjön
Olcsó dohányra, italra költik,
Füstös kocsmában üldögélve,
Leisszák maguk a sárgaföldig.
Szidják az Istent, a kormányt,
Hogy milyen keveset kapnak
De arra soha nem gondolnak
Vajon ők eddig mennyit adtak?
Álmatlan éjszakákon sírok,
Az árvákért, az éhezőkért,
Utcán kóborló gyermekekért,
Kukába dobott csecsemőkért!
Legtöbbet mégis azokért sírok,
Kik fényes palotákban élnek
Segíthetnének, volna miből,
De erről soha nem beszélnek!
Nem látják a szenvedő embert
Azt hiszik csak övék az élet!
Csak imádják az aranyborjút
S nem éreznek semmi szépet!
Nem halják, hogy susog az erdő,
Hogy reggel dalol a kis rigó,
Hogy szeretet kell a világnak,
Hogy segíteni, hogy adni jó!