Az agancs.

Pittyával, az öreg temetőben játszottunk és elhatároztuk, hogy elmegyünk a Pilisi erdőbe szarvas agancsot szedni. Haza mentünk hát cipőért. A hosszú Pilisi úton nem volt ajánlatos mezítláb gyalogolni, mert kemény és rögös agyagos földút volt. Én nadrágot is vettem magamra, mivel annak volt zsebe, ahová a nélkülözhetetlen szerszámomat, bicskámat, tehettem.

Átvágtunk a kis temetőn, és már a dögkútnál jártunk, ami a Pilisi úton volt a falun kívül.

Egy, a falu felől érkező lőcsös kocsi utolért bennünket.

- Mere mégy Káribó? - Kérdezte Pittya a kocsistól.

- Irsórá. - Válaszolta a zsíros kenyeret majszoló kocsis, teleszájjal.

- Órá gyüttök? - Kérdezett vissza a kocsis, miközben egy, a szájából kiesett kenyérdarab után kapkodott.

- Já. - Helyeselt Pittya.

- Fő szóhátunk?

- Gyerték no. - Még ki sem mondta a választ a kocsis, mikor már nógatni kezdte a gyeplővel a lovakat.

Épphogy fel tudtunk ugrálni a pattogó szekérre, mert a következő pillanatban már ostorral nógatta lovait. Néhány perces vágta után, a lovak ismét lassú ballagásba kezdtek.

- Gyerték, űjjeték ide mellém. - Invitált Kari-bá barátságosan maga mellé a bakra, mikor már ismét hallottuk egymást.

Pittya közelebb volt, így nekem, csak a szélső hely jutott volna. Hát maradtam a biztonságosabb hátsó részen. Ott nem lehetett ülni, mert olyan rázós volt az út, hogy csak állva, vagy guggolva lehetett tartózkodni, a kocsi oldalába kapaszkodva. Még a kapaszkodással is vigyázni kellett, mert a kerék annyira táncolt a tengelyen, hogy néha bele súrolt a kocsi oldalába, és félő volt, hogy leviszi az ujjaimat. Kari-bá befejezte az evést, és mivel már nem zörgött annyira a szekér, néhány szót is tudtunk váltani egymással.

- Tik szeretiték á zsíros kényeret. - Kérdezte tőlünk mosolyogva.

- Szeressük hót. - Válaszolta Pittya. Mind a ketten arra gondoltunk, hogy talán adni akar egy-egy szeletet.

Nem így történt.

- Áz jó! - Folytatta a beszélgetést Kari-bá. Már szinte kiabálni kellett, mert a kocsi ismét jobban kezdett zörögni.

- Á zsíros kényér egíssígés. - Állapította meg elgondolkodva.

- Oszt tuggyótok mé? - kérdezett ismét.

- Nem. - Válaszoltuk szinte egyszerre.

- Mer dátolyá ván benne. - Közölte a tudományos tényt velünk, oktatólag.

Tudtuk, hogy Kari-bá mindig viccelődik, de a zsíros kenyérről még nem hallottunk hasonlót. Csak néztük egymást Pittyával értetlenül. Jóval később nevettünk csak rajta, miután kitárgyaltuk egymással, hogy hülyeség, amit mondott az öreg. Ismét a lovak közé csapott, és mi is megint azért küzdöttünk, hogy a kocsin maradjunk. Az út mindkét oldalán hatalmas kukoricatáblák voltak, és gondolatban a szavakkal játszottam magamban, mivel az őrült zajtól beszélgetni, megint nem lehetett.

- Tengernyi tengeri. - Tetszett ez a szóösszetétel, így amíg a lovak vágtattak, ezt mondogattam magamban. Még a gondolataim is dadogtak a rázós úton. Csak kapaszkodtam erősen, és játszottam a szavakkal, néha hangosan is. Úgysem hallották a bakon ülők.

- Teeen-ggeernyi teee-n-geee-rii. - Hagytam magam, hogy a rázkódó szekérrel hangom szinkronban legyen, míg a lovak ismét bandukolni kezdtek. A trappolás után a lovak, egy ideig elég sűrűn prüszköltek, helyenként izzadtságcsíkok tarkították, gyönyörű barna szőrüket.

- Tik, oszt hová ménték? - Kezdte ismét a beszélgetést Kari-bá.

- Ágáncsot szédni.

- Oszt hová? - Kíváncsiskodott megint a kocsis.

- Á Pilísi erdőbe.

- Hóót, gyálogóháttok házóig. - Gondolkodott el hangosan Kari-bá.

- Oszt há nem tálótok? - Kérdezett megint.

- Vót mó olyán. - Reagaált Pittya, elgondolkodva.

Mentünk még egy darabig. Összenéztünk Pittyával, és már ugrottunk is le a kocsiról, mielőtt Kari-bá megneszelte volna szándékunkat. Ha tudta volna, hogy most akarunk leszállni, biztosan a lovak közé csap.

- Köszönnyük Káribó. - Kiáltott Pittya a kocsi után.

A kocsis visszanézett, de nem szólt semmit. A szekér zörgése egyre halkabb lett, mígnem teljesen elveszett a kétoldalt fákkal teljesen benőtt agyagos földúton.

Egy jó ideig még az úton maradtunk, testünk sérüléseit vizsgálva, és amíg fülünk is alkalmazkodni tudott a csendhez. Végtagjaink, lassan visszanyerték mozgó képességüket.

Kis váratva úti célunk felé vettük az irányt, mely útközben sokszor változott. Megegyeztünk Pittyával, hogy szétválunk, és úgy fésüljük át az erdőt. Mindig látó, illetve hallótávolságon belül maradtunk, bár azért néha, keresni kellett egymást. Pittya volt a szerencsésebb, mert ő, az első félórában talált egy agancsot, melyet büszkén meg is mutatott. Jól megnéztük és kibeszéltük a zsákmányt. Egy idő után, ismét folytattuk a keresést. Az erdő, elég ritkás volt, és csak elvétve akadt benne idősebb, vastagtörzsű fa. Fiatal telepítésű volt ahol jártunk, mert a legtöbb fának, tíz-tizenöt centiméteres törzse volt. Egy, az esővíz által kimosott, szakadékos oldalú széles árokhoz érve megálltam, és a környező részt vizslattam. Halk neszezésre lettem figyelmes lent az árokban. Öt-hat csíkos hátú vadmalac érkezett, szinte a lábam elé. Önfeledten turkálták a talajt.

Lassan, a keresgélésbe és turkálásba belefeledkezett koca is megérkezett.

Hirtelen, mozdulni sem tudtam az ijedtségtől. Az jutott eszembe, mikor hajtó voltam a vadászoknak, és egy megsebesített vadkan agyara a traktor, hátsó kerekébe beletört, miközben a pótkocsiról négy-öt vadász is többször belelőtt. Az a vaddisznó, még így is több száz méterre el tudott menekülni mire összeesett. A koca, és a malacok sem vettek észre, pedig szinte karnyújtásra voltak tőlem, csak én fent a vízmosás partján. Lassan hátrálni kezdtem. Néhány lépés után, már nem láttam őket, de még sokáig csendben távolodtam a helytől, figyelve mindenre, nehogy egy száraz ág, vagy bármi, zajt keltve eláruljon engem. Szívem olyan hevesen vert, hogy szinte az egész testem lüktetett tőle. Ijedtségemet az is fokozta, hogy nem láttam Pittyát sehol. Az út felé tartottam, mert számomra véget ért az agancsvadászat. Szemeimmel mindenütt cimborámat kerestem. Gondoltam visszamegyek megkeresni, de előbb megnézem, nincs-e kint az úton. Ott volt. Mindketten megörültünk egymásnak, mert mint kiderült, ő is látta a vaddisznó családot, csak ő jóval messzebbről. Elindultunk hazafelé, a néhol egészen mélyen, a talajszint alá süllyedt agyagos úton. Kétoldalt fák árnyékolták a földutat, amiért az erősen nyirkos volt, és nem kis erőfeszítésünkbe került, mire a csúszós úton, "felszínre" értünk. Bicskámmal vágtam egy jókora husángot az út menti koronaakác bokorból, mert szinte sövényszerűen benőtte azt. Hamis biztonságot adott a karó, de kicsit nyugtatta, a még mindig hevesen verő szívemet. 

Már jó ideje gyalogoltunk. Pittya egyik válláról a másikra helyezte, az egyre jobban ránehezedő agancsot. Irigykedve néztem zsákmányát, és kérni próbáltam belőle, de ő hajthatatlan volt. Nem volt messze a falu, mert láttuk már a templom tornyot.

A hátunk mögött, ismét megjelent Kari-bá, a kocsin némi szénával. Mellénk érve odaszólt, a mindig vidám hangjával.

- Gyerték, űjjeték föl. - Nekünk, több sem kellett.

Pittya, felhajította az agancsot a kocsira, én pedig a karót. Felugrottunk de abban a pillanatban már ugrottunk is le. kari-bá a lovak közé csapott, mire azok, eszeveszett vágtába kezdtek. Az öreg, a széna alá, koronaakác ágakat rejtett, és nekem, még a vádlimba is beletört egy tüske.

Káromkodva jajgattunk miközben Kari-bá, mint a kámfor, úgy eltűnt az út végtelennek tűnő messzeségében. Ott maradtunk az út közepén. A stressz marasztalt egy ideig. Ápoltuk sebeinket, és bosszúért kiáltottunk. Barátom sűrű káromkodásokkal szidta a kocsist, de nem volt mit tenni, az agancs elvágtatott új gazdájának örömére, nekünk csak a fájdalmat, és a csalódást hagyva. Pittya megfogadta, hogy csúzlival meglövi kari-bá lovát, ha megint meglátja.

Egészen hazáig ez volt a téma.

A vaddisznó család már a feledésé volt. Eltörpült amellett, hogy kiraboltak bennünket. Később, egy másik alkalommal is találkoztunk Karibá-val és barátom, kérdőre is vonta. Kari-bá, csodálkozva kérdezett vissza.

- Mikó?

- Ágáncs?

- Milyen ágáncs?