A vesztőhelyre sáros út vitt
     és kikiricsek kékjei.
     Száz év, s meghaltam volna úgyis –
     vígasztalódott Vécsey.
     Lahner György sírt s a földre nézett,
     Damjanich szekerén feküdt,
     Leiningen felmentő honvédek
     árnyát kutatta mindenütt.
     S a táj olyan volt, mint a fácán:
     tarlók, fák vérző foltjai,
     és ők, tarkán, libegve, hátán:
     elhulló, bús szép tollai.
   
   
     Aradon így. A pesti téren
     is ütötték a dobokat,
     de ő nem félt, csak arca széle
     vetett rózsaszín lobokat.
     Mosolygott. Mit bánta, hogy vége?
     Branyiszkónál nevét az égre
     karcolta kardja, a híres.
     Ez volt Dembinszki hadsegédje,
     Abancourt Károly ezredes.
     S mi elfeledtük.
   
   
     A minisztert
     hívták s ő maradt egyedül.
     – Az Aldunán – szólt – mély a gázló
     s vénember már nem menekül.
     Leszek bitófán harci zászló,

    
     ha rám a sors ezt rója ki; –
     s habár magyar volt Csány László,
     úgy halt meg, mint egy római.
   
   
     A többit, mintha friss, mély sebből
     fröccsen szét érdes cseppű vér,
     Kufsteinba, Grácba, Josephstadtba,
     Olmützbe vitte a szekér.
     Huszan egy odvas pincelyukban,
     nehéz bilincsben, pipájukkal
     egyensúlyozva magukat:
     így éltek, sakkoztak, dohogtak
     és elmélkedtek, jó urak.
     Kegyelmet vártak s forradalmat,
     áldották s átkozták a hont,
     szerezve vert hadakra verset,
     tábornok Bemre distichont.
   
   
     Volt, aki bírta; más kivénhedt;
     olyik megőrült, de az élet
     sodrából mind-mind kiesett.
     Kinn szöszke osztrák hadnagyoktól
     gömbölyödtek a hitvesek.
     S az ország rothadt. A rabságot
     legott megszokta s elfeküdt
     a földön, mint télvízkor vágott
     s rózsás rügyekkel tele bükk.
     A rügyből egy se bontott zászlót:
     a forradalmi harc heve
     csupán múló fellángolás volt,
     vagy elköltözött másfele,
     Londonba, New Yorkba, Turinba,
     és hűs lidércként messze táncolt.
   
    
   
     Száz év – s a magyar börtönéjjel
     nem változott száz év alatt.
     Száz év – s az első fordulóra
     ébredve s lassú léptet róva
    

     méláztok, bús elődök, róla,
     mit hozott Világos, Arad,
     száz év – s hűséges ingaóra
     én folytatom járástokat,
     mások folytatják léptetek
     és míg alkonyból virradóra
     virrasztgatunk a mécs felett,
     sok szép magyar fej, hervadt rózsa,
     Lonovics! Barsi! Berde Mózsa!
     árnyatok felénk integet.
   
    (Az ávó pincéjében, 1950 október 6)