Út az iskolába2011.10.01. 14:05, Szmolka
Pittyával elhatároztuk, másnap vadkacsázni megyünk a zsombékosba. Iskolába kellett volna mennünk, de ez nekünk nem jelentett gondot. Reggel felkeltünk, és annak rendje és módja szerint el is indultunk. Iskolatáskáinkat a Dugella hídja alá rejtettük, és már indultunk is a zsombékos felé. Sajnos se kacsa, se tojás nem volt a zsombékosban, csak egy csukát sikerült fognom a piócásban. Kézzel halásztunk, csekély eredménnyel. Pittya kezét megszúrta egy sügér tüskéje, így ő elég hamar kiesett a zsákmányszerzésből. Mivel a csuka sem volt nagy, ezért aznap eredmény nélkül tértünk vissza, hogy hazamehessünk az iskolából. Meg kellett húznunk magunkat, mert a tyúklopás után, már figyeltek ránk valamelyest otthon.
Mentünk a táskákat magunkhoz venni. Nagyon elámultunk, mikor hűlt helyét találtuk csak az iskolatáskáinknak. Megbeszéltük, otthon azt mondjuk, ellopták. Haza érve, anyám nekem szegezte a kérdést.
- Hun á tóskód? - Én elmondtam, hogy amikor jöttem haza az iskolából, a trafik sarkon letettem a táskát, és elszaladtam a nagy kúthoz inni, mert szomjas voltam. Mire vissza értem, a táskát valaki ellopta.
Ahogy elmondtam mondókámat, anyám úgy pofon vágott, hogy az most fájt is. Ismert szurkáló zsibbadás kínozta az orrom környékét. Ritkán vert meg, és ráadásul nem is fájt sosem a verés, amit tőle kaptam. Tehát a fájdalom, és az a tény, hogy most nem volt berúgva, kicsit összezavart, mert nem voltam hozzászokva anyámtól.
Értetlenül néztem ki fejemből. Nem tudtam hova tenni a dolgot.
Mint később kiderült, valamiért a kertben volt anyám, és ő látta meg a híd alatt lapuló gazdátlan táskákat. Összeszedte őket, és átvitte az utca túloldalán lakó Nagy Lajos tanár úrhoz. (Csak így visszaemlékezve, részeket összerakva tudom már, hogy ez a tanár bácsi mi mindent tett értem.)
Anyám átküldött hozzá, hogy hozzam haza a táskámat.
Tanár bácsiéknak, deszkapalánk kerítésük volt, az akkoriban divatos, valamilyen fáradt olajjal lekenve. Sokáig járkáltam a kapu előtt, mert nem mertem bemenni.
Valahogyan észrevett, és a kiskaput kinyitva rám szólt.
- Gyere csak be, édes fiam. - Az akkori bevett szokással, a pajeszomnál fogva kísért az udvaron belülre. A gangon,(tornácon) ott sorakozott, öt vagy hat iskolatáska szépen, sorba rendezve. Gyorsan megállapítottam, nem csak én és Pittya vagyunk iskolakerülők.
- Miért nem voltál iskolában? - Kérdezte tőlem tanár bácsi, miközben óriási kezeivel a pajeszomat csavargatta. Kaptam már pofont tőle ugyan, de az soha sem fájt annyira, hogy haragudjak rá. A pajeszcsavargatás is inkább lelkileg, mint testileg kínzott.
Nem tudtam hazudni neki,(bár ez nekem sohasem okozott gondot) elmondtam, hogy telt a napom. Érdekes módon, a vadkacsázás, és a halászás jobban érdekelte, mint az, hogy felelősségre vonjon az iskolakerülésért. Nevetgélve, történeteket mesélve teltek a percek, minek Szolján tanár néni, a felesége vetett véget, figyelmeztetve férjét, én valójában miért is vagyok ott. Nagy Lajos tanár bácsi, behívott az előszobájukba, és leültetett.
Bambival kínált. ( bambi - üdítő ital )
Engem addig, még soha senki nem kínált bambival. Nem voltam eszemnél. Egyszerűen nem akartam hinni a helyzetnek. Ekkora csalódást még nem értem meg, és számomra felfoghatatlan volt ez a viselkedés, főleg egy tanártól.
Vajon, milyen alattomos ármánykodás áldozata vagyok.
Tudtam, hogy rosszat cselekedtem. Tudtam, hogy verés jár érte. És most ez a bambi...
Itt valami nem stimmel. Olyan helyzettel álltam szemben, amit már nem tudtam kezelni.
Gondolatban, elkezdtem tervezni a menekülési útvonalat, arra az esetre, ha agresszió érne.
Tanár bácsi folyamatosan a tanulás fontosságáról beszélt, és hogy nincs több lehetőségem, mert ha megint megbukok, a nyolc osztályt sem tudom elvégezni. Már többször hallottam ezt a szöveget, és vakargatni kezdtem a fülem mellett a fejemet. Nem igazán érdekelt a magasztos szövege.
Jobb kezével, mely akkora volt, mint egy lapát, átfogta tarkómat, és közelebb hajolt hozzám, miközben az én fejemet is kicsit maga felé húzta.
Itt a vég! Gondoltam. Most jön az ütleg. Olyan közel volt hozzám a feje, hogy azt hittem, be akar kapni. Mocorogni kezdett fenekem a széken, mert a menekülést készítettem elő, ha esetleg bántana.
- Idefigyelj Sanyi. - Már másodszor szólítottak Sanyinak úgy, hogy nem éreztem a fenyegetést. Elernyedtem, és nyugodtabb pózt vettem fel a széken.
- Ha te is akarod, én segítek rajtad. Ha akarod, tanulok veled, míg utoléred a többieket. Ameddig rendszeresen jársz iskolába, és korrepetálni hozzám, ígérem, egyetlen tanár sem fog bántani.
- Akarod? - Kérdezte tőlem a megszokott szelíd hangján.
- Nincs több esélyed. Többet nem mondok neked ilyet. - Egy hivatalos ember szájából még ilyen szavakat nem hallottam.
Addig, még a fantáziám sem tudott eljutni, hogy egy tanár, segítsen nekem. Mert a tanár azért van, hogy feleltessen, és ha nem jól felelek, elverjen.
- Akarod? - Kérdezte, miközben kicsit megrázta óriási kezével a fejemet.
- Igen! - Válaszoltam gondolataimból felocsúdva, és a lehetőségtől felvillanyozva, hogy jövőre nem kell a még kisebb gyerekekkel járnom egy osztályban.
Megbeszéltük, hogy amíg bepótolom a hiányzásokat, minden nap korrepetálni fog engem.
Később hazakísért, még anyámmal is hosszan beszélt. Ő is kapott tanár bácsitól egy hosszú lelki fröccsöt.
Én gondolataimmal voltam elfoglalva, mert olyan hatásos volt beszélgetésem tanár bácsival, hogy most már én is akartam iskolába járni.
Másnap, egy megbeszélt időpontban találkoztunk, és együtt mentünk iskolába.
Egy hét telhetett el az óta, mióta ismét rendes iskolába járó lettem.
Iskola után az öreg temetőben ápoltam hagyományaimat, mikor édesanyám eszeveszett sírását hallottam otthonról. Messze volt ugyan, de anyám jellegzetes hangját megismertem. Őrült rohanásba kezdtem, magamhoz véve az egyik erősebb fakardomat. Tudtam valami baj van. Az apám még legalább egy hét múlva kell, hogy haza jöjjön, így ő nem lehet, aki anyukámat veri. Most valószínűleg vele is szembeszálltam volna, bár ezt nem merem határozottan állítani.
A kertünkön keresztül közelítettem meg bujkálva az udvart, ahol egy csoportosulás volt, közepén anyukámmal. Beszédüket nem hallottam, csak édesanyámat, mikor kiabálni kezdett Gizúr Pista bácsival.
- Ezé bújtáttálák?
- Most hogy gyünné á gyerékeimé, há nem bújtáttálák vóná el?
(Valószínűleg a román megszállás idején történt, de az is lehet, hogy 56-ban. Sajnos nem emlékszem.)
Az udvaron, rajtuk kívül, még ott volt Kakaó, a (rendőr) Madaras Edéné, (az iskola igazgatónője) egy ismeretlen sötét ruhás férfi, aki kezében egy fehérlő papírlap volt, és egy zöldes barnás ballonkabátot viselő férfi.
Anyukám csak mondta a magáét.
- Nem szégyélléd mágád Gizúr Pistá!
- Hogy nem sül lé á képedrül á bőr!
Beszélgettek még egy darabig, de a többiek hangját nem hallottam mit, a távolság miatt.
Vagy egy óra múlva, megérkezett Nagy Lajos tanár bácsi, és ő is csatlakozott udvarunkon a csoportosuláshoz. Gizúr István, ki valamilyen tanácsi vagy párt funkciót töltött be a falu vezetésében, el kezdett járkálni le és föl.
Egyszer csak a csoportosulás feloszlott. A két idegen férfi egy az utcán várakozó Warsawával elhajtott. A többiek elindultak dolgukra gyalog. Nagy Lajos tanár bácsi még kis ideig beszélgetett anyukámmal, utána ő is haza ment.
Előbújtam rejtekemből. A ruhám eleje teljesen nedves lett a sok hasalástól. Anyám, ahogy meglátott, elém jött. Két kézzel átölelte fejemet és sírni kezdett. Közben csak egyet hajtogatott.
- Dehogy állák. Dehogy állák.
Később, miután bementünk a házba elmondta, azért voltak nálunk azok az emberek, hogy elvigyenek bennünket. Engem is és legkisebb bátyámat is.
- Hová? - Kérdeztem hirtelen.
- Á ménhelyre. - Válaszolta édesanyám. A menhely alatt az állami gondozót értette.
Ha otthon lettünk volna, valószínűleg el is visznek bennünket. Így nyertünk egy kis időt.
Nagy Lajos tanár bácsi, legalább négy hónapig foglalkozott velem, Mozartot hallgattunk, Verdit. Beszélgettünk az élővilágról, matematikáról, emberi kapcsolatokról, munkáról, szülőkről, irodalomról. Egyre többet beszéltünk vadász, és halász tudományomról. Ki jött velem az öreg temetőbe megnézni bungimat. Ámulattal áradozott építési technikámról. Még azt is mondta, tanítani kellene. Én? Tanítani? Majd elájultam a gyönyörűségtől. A túlélési, menekülési technikák garmadájára volt kíváncsi. Felszabadultan, büszkén oktattam a tanárt. Még, az ólomöntés tudományára is megtanítottam, és azt is el kellett mondanom, végül hogyan készül a légpuska golyó. Azt is, mire való a hosszú szárnyú, és mire jó a rövid szárnyú golyó. Ha rajtam múlt volna, még mindig mondanám. Lajos bácsi ámulatától, az önbizalmam, az eget ostromolta. Még a parti fecskék sem tudtak volna odáig felszállni. Másnap, tanár bácsitól, megkaptam életem első ötös osztályzatát. Felelnem nem kellet, csak az ellenőrző könyvecskét kellet odaadni neki. Osztálytársaim, nem értették a dolgot. Nem is mondtam el soha. Talán, ha valaki közülük olvassa ezt a visszaemlékezést. Akkor talán megérti miért.
Anyámmal, a kapcsolatom lassan megjavult, néha még énekelgettünk is. Igaz nem sokat, de azt örömmel és szívből. Kapcsolatunk teljesen normalizálódott, végre igazi családban élhettem tovább. Édesanyám többet nem ivott, később még dolgozni is járt. Kemény munkával kereste a kenyeret, amit szinte mindig azonnal feléltünk.
Nagy Lajos tanár bácsi, sokat veszekedett miattam tanár társaival. Sokszor hallgatóztam szünetben a tanári előtt, és sokszor utasította önmérsékletre agresszív tanár társait. Megbecsült tanár volt, nagy tudással. Nem sokan mertek ujjat húzni vele.
A nádpálcák is az ő tevékenysége folytán kezdtek eltűnögetni az osztálytermekből.
Már sok idő telt el az óta.
Már tanár bácsi sem él.
Sok embert megismertem, életem során.
Nála jobb emberrel, még nem találkoztam.
Isten minden áldását kérem neki. Nyugodjék békében, Nagy Lajos tanár bácsi.
|
Nagyon jó írás, örömmel olvastam!
Köszönöm.