A bokrok közt egy raj detektív cirkál,
     géppisztollyal húsz rendőr áll amott,
     védvén – mit is? – a hanthányást a sírnál
     s a rendőrállamot.
   
   
     Kordon kettő van: egy belső s egy külső.
     Benn: moszkoviták, párt, sajtó, külügy,
     halk duruzsmolás – ez is pofafürdő –
     a hulla csak ürügy.
   
   
     Kívül spontán tömeg, melyet kötéllel
     s teherkocsin hoztak a sírra fel
     a nagy halotthoz. Ott spicli szökdécsel
     s a lógóst írja fel.
   
   
     A nagy halott! Moszkvában élt húsz évig.
     Ettől lett íly nagy s nagyétkű legény.
     Egyébként öt pártkongresszust ült végig
     s élt túl e fenomén.
   
   
     Ragaszkodott is a pártlineához,
     s ha e lineával néha jót
     sóztak farára, úgy önkritikázott
     akár egy filozóf.
   
   
     Mert filozófusnak hívták. E székbe
     a párt ültette, mert Sztalint s Lenint
     továbbhigítva, hol így, hol úgy idézte,
     előírás szerint.
   
   
     Egyébként álszent volt, gyáva s kegyetlen.
     Azon rúgott, ki ott maradt alul.
     De előírt hátuljakból egyet sem
     hagyott nyalatlanul.
   
   
     Hogy mit gondolt valóban? Az nem került színre.
     Barátokat nem tartott soha. Hű
     magához és pártjához így volt. Íme:
     kor, ember és a mű.
   
   
     De már hozzák is. Szónok kél s beszámol
     a boldogultról – vélnéd. Egy fenét!
     A heti bel- és külpolitikáról,
     hogy Truman míly szemét,
   
   
     hogy a harcban Nyugat bölcsei ellen
     a párt viszi elől a lobogót,
     s e téren működött – párthű szellem –
     míg élt, a filozóf.
   
   
     A szónok kész. A hallgatókban holmi
     tapsvágy csikland – taps nélkül szinte fáj! –
     majd szétfutnak. Ezt már tudják. Tapsolni
     és taposni muszáj.
   
   
     Magam maradok a Kossuth-emléknél,
     de szívem a torkomban kelepel.
     Ha e bandát, istenments, túl nem élném,
     még így temetnek el.
   
   
     Ne hagyjatok! Síromra fel, barátok!
     Mondjatok ott valami emberit,
     hogy feketeborssal ettem a kelvirágot,
     vajjal a tengerit,
   
   
     hogy mórul szoktam álmomban beszélni,
     hogy mély voltam és művelt és buta,
     ne hagyjatok kínomban, Wesselényi,
     Gáspár, Illyés Gyula!
   
   
     S ha eltemettetek s aztán betértek
     egy kocsmába, s nem tudva az okát,
     nagyhirtelen s mohón rólam beszéltek,
     éjfélig, vagy tovább,
   
   
     ha hirtelen egy szó, egy szín hiányzik
     belőletek s nem értitek, hogyan,
     úgy életem nem volt, mint e bizánci
     bölcsé, haszontalan.
   
    (Budapest, 1950)