Most túlzenglek, hajókürt. Oly palaszín a tenger,
      mint aszfalton a pára,
      oly palaszín Long Island, ahogy búcsúzva rááll
      a szürke láthatárra.
      Ó föld, most búcsút mondok, ó föld, hol maradásom
      lehetne, ha nem mennék,
      ó föld, hol voltam vendég, most búcsúzón felállok
      és kalapot emelnék.
      Ó föld, mit megszerettem, ó nép, kit visszasírok,
      ó táj, mit fölidézek,
      most kalapot emelnék és búcsút mondok néked.
    
    
      Ó szikkadt Arizona, ó bűvös Colorado,
      ó salakos New-Jersey,
      ó szirtes Massachusetts, ó szeles Indiana,
      ó villámos Missouri,
      ó véghetetlen Kansas, s te is, szívemnek fájó,
      ó magyaros Ohio,
      ti tájak, hol bolyongtam, hol féltem és szerettem
      szenvedtem és örültem:
      ó Nagy Tavak vidéke, unalmas szürke vízzel,
      hol szél fú Kanadából,
      erdő Carolinában, fákról lengő moszattal,
      mint gótikus nagytemplom,
      Maine három árnyú partja: zöld tengerig lelépő
      zöld fenyves zöld sziklákon,
      ó kőtenger, Nevada; Sóstó, hol vörheny hegység
      szigetként áll a hóban,
      Louisiana partja, zsombékos láp, mint földre
      letett penészes irha,
      lankás, füves Montana, hengergő legelőkön
      bolyongó milljó birka,

     
      viola Wyoming, hol madár-se-látta tájon
      magánosan mehettem,
      s te irdatlan Manhattan!
    
    
      Ó népek, skótok, svédek, hollandok, filippínók,
      germánok, portugálok,
      gyarapvó angolszászok, nyolcgyermekes latínok,
      halódó indiánok,
      néger gyapotrabszolgák, lengyel félkézkalmárok,
      kínai mosodások,
      zsidó sofőrök, norvég tengerhajósok, félvér
      kőfejtők, ír rendőrök,
      ti, kik repülőgépről permeteztek és autót
      tartogattok a csűrben,
      munkások, kik vonatra vártok és kazettában
      viszitek az ebédet,
      kik bárpultnál egy whiskyt isztok gyorsan s neónok
      közt nem láthattok holdat,
      kik hónapos szobában éltek s olvadt aszfalton
      ténferegtek nyáreste,
      kik mezítlen alusztok és szörnyű tűzfalakra
      bámultok éjszakánként,
      kik lazacszínű ingben lovagoltok a prérin
      lasszóval a nyeregben,
      kik pisztrángot halásztok Pennsylvania kékes
      patakjaiban este,
      ti, kik családi házak tornácán üldögéltek,
      pipával szájatokban,
      vagy vörös téglaházak közt a széles főutcán
      siettek dolgotokra,
      (mindegy, melyik főutcán, mert kezdettől egyformán
      építettétek őket)
      kik tányérról lelógó bifsztékekért rajongtok,
      korlátlan gyorshajtásért,
      kik lógó harisnyával, nyitott ingben császkáltok
      – a kényelem az első –
      és asztalon a lábbal, egymás vállát verdesve
      isztok, nagyot kacagva,

     
      kik gyors autóitokat kifordítva a rétnek
      piknikeztek vasárnap
      és ott, a volán mellett szerelmeskedtek sebten,
      mint siető verébnép,
      akik mindig siettek, mint hogyha sportolnátok,
      mert mindennél a sportot
      tartjátok magasabbra s a technikát, amelynek
      szerpentínjén robogtok,
      mintha az élet volna – ó ezerfajta népek,
      jól tápláltak és szépek,
      mosolygók és serények, türelmesek és tiszták,
      jók és segítőkészek:
      most búcsút mondok néktek.
    
    
      Kevély kapitalizmus! Vágóhidak, kémények,
      olajmezők és bányák!
      Forgóhidak, csatornák, cséplőgépek, kazánok,
      uszályok és vaspályák!
      És ifjúság te izmos! Ó egyetemek száza,
      ó esti labdajáték,
      parasztfiú, ki ott állt a könyvtár ajtajában
      és tágra nyílt a szája,
      ó Palo Alto kertje, hol ágyamból kinyúlva
      narancsokat téphettem
      s ezüst léggömbök száza úszott a pálmaerdőn
      minden pirosló reggel!
      Ó drága San Francisco, Távíró-domb, Arany-híd,
      olajfaillat, édes,
      week-end az óceánon, tömött, kurjongó siklók
      és részeg tengerészek!
      Ó villany minden háznál! S kik kocsijukba vettek
      az úton, drága népek,
      és száz mérföldre vittek egy havast megmutatni,
      mint a családi ékszert!
      Ó hosszú utazások a transzkontinentális
      vonat vibráló csendjén,
      s a hűvösség, mely megcsap, ha kiszállsz Des Moinsnál,
      hogy sonkás-tósztot vennél!
     
      Omaha fele dúdolsz: „Megy a vonat. Száz év és
      nem lesz utas, ki él már,
      a vonat ócskavas lesz, és rozsdás kerekének
      küllője közt a szél jár.”
      Így dúdolsz, míg szomszédod határozottan mondja:
      „Én Omahába tartok.”
      Fürdőszobám, te sárga Long Island, gramofónnal
      és rádióval hangos!
      Ó tűpárnám, Manhattan, hol egymással vetekszik
      az épületek tornya!
      Washington! mintha játszó kezek márványkockákat
      egy parkba dobtak volna!
      Ó Green-River berílje! ó Hudson szürkesége!
      ó Colorado kékje!
      A Mississippi sárga mélysége csupa örvény,
      felszíne csalfa béke;
      hosszában töverokkadt négerkunyhók dülöngve
      támaszkodnak az árnak,
      bennük repedt komódon, poros üvegpohárban
      üvegvirágok állnak.
      Ó karcsú, csacska lányok! Ó versenyt úszó kölykök!
      ó pirospozsgás srácok,
      kik nem tudtok félelmet s alvó bácsik szájából
      hamis fogsort halásztok!
      Ó fejkendős négernők! bőrmellényes munkások!
      ó szálló aktatáskák!
      Ó verhetlen vigécek! ó hűvös puritánok!
      ó erkölcsvédő dámák!
      Ó hollywoodi szépek! violahajú aggnők,
      fehérnyakkendős vének: –
      ma búcsút mondok néktek.
    
    
      Ó múlt, ó pionírok, Revere lovaglása
      és Lincoln, Lincoln, Lincoln,
      III. György adói, mik túl magasak voltak
      és Lincoln Ábrahám, ki
      Washington felkelése és Lincoln Ábrahám,
      ki Springfield, Illinoisban,

     
      mikor megválasztották elnökké és ott állott
      búcsúzva városától,
      az ecetfák sorában a sárga indóháznál
      csúnyán és óriáson
      és Mary Webb örömtől dagadva nézte férjét,
      míg Lincoln Ábrahám így
      és Walt Whitman, a költő, a szép fehérszakállas,
      ki Lincolnt elsiratta,
      Teddy Roosevelt a bottal, meg Edison, a híres,
      de Lincoln Ábrahám így
      beszélt, mikor ott állott az ecetfák sorában
      a sárga indóháznál,
      Lincoln az óriási, ki fekete kabátja
      mögött nagy szívet rejtett,
      mint leszálló naptányér és nem lett volna elnök,
      ha Mary nem kínozza
      és Woodrow Wilson álma, a lázadó kongresszus
      s a húszas évek szörnyű
      de Lincoln azt mondta, búcsúzva Illinoistól,
      mikor a Fehér Házba
      indult s a háborúba, mely hosszú volt és véres,
      és a feudalizmus
      vereségével zárult s a rabszolgát szabaddá
      tette, illetve inkább
      mondhatók, hogy bérmunkást csinált a rabszolgából,
      hogy majd a nyomor helyett
      a nagyváros borzalma és a filléres bamba
      jólét tegye az embert
      boldogtalanná, ámde Abe Lincoln azt mondta
      búcsúzva Illinoistól,
      hogy végső fokon minden, amit tervez az ember,
      elkorcsosul s másként lesz
      és végső soron minden, amit alkot az ember
      hiányos és elmúlik
      és végső soron minden értelmetlen s elmúlúnk
      s elmúlik alkotásunk,
      és épp ezért kell hinni, hittől megrészegedni,
      hogy alkotásunk fontos,

     
      hinni a haladásban, hinni az alkotásban
      hinni a nem-múlásban
      hinni utolsó percig és a keserű végig:
      ezt mondta Lincoln nékik.
    
    
      Hadd búcsúzom, bajtársak – nem tábornagyok, büszkék
      s kitüntetéssel cifrák,
      kiket küldöttség vár és kiknek nevét naponta
      a hírlapok megírják –
      de ti, kik cipeltétek a géppuskát s az ágyút,
      a kondért és az ásót,
      meg a tisztek cókmókját – s a harcban mégsem náluk
      kerestetek tanácsot,
      kik másztatok a sárban és mézgás verejtéktek
      szájszéletekre csorgott,
      kik ültetek dzsungelben és nem kértetek minden
      ellenség után ordót,
      ó névtelen bajtársak! kik állig érő vízben
      értétek el Tarawát,
      míg géppuskák vadásztak rátok s a zátonyoknál
      felfordultak a bárkák,
      kik Iwo Jima kénes poklára kerültetek,
      akik Guadalcanalon
      küszködtetek a lázzal és lesipuskásokkal
      a pálmakoronákon,
      kik úsztatok mocsárban, a sebes Irrawaddin,
      a Japán-tenger árján
      és Csing-taunál a Sárgán, hol cápák játszadoztak
      bokátokért bujócskát,
      ó névtelen bajtársak! kik tréfálva s dalolva
      szálltatok nagy vizekre
      s a kedvesek képével ugrottatok a partra,
      szigetre és szigetre,
      akik zseb-rádióval és villany-borotvával
      járkáltatok ott távol,
      s meghaltatok szerényen, s nem csaptatok nagy cécót
      a földi elmúlásból,
      kiket Szájpán korálja takar vagy Luzon lösze
      s Új-Guinea agyagja,
     
      akik a Himalája szikláinak röpülve
      törtetek száz darabra,
      ó tengerészpilóták, kiket roncs gépetekkel
      temettek el a vízbe,
      kik vulkánba estetek, ti, akik ott pihentek
      tengerben, földben, tűzben,
      s kik sehol sem pihentek és nem látjátok többé
      a Fő utcát, a szépet,
      a Broadwayt és a kedvest – ma búcsút mondok néktek.
      S tinéktek, ti vidámak, kik újra otthon éltek
      és így tudtok feledni,
      kik dolgoztok, autóztok, fürödtök és halásztok,
      kiknek nem történt semmi –
      ó Amerika boldog, ó Amerika ifjú, ó Amerika, melyhez
      képest a föld, amerre megyek, vad gyötrelem lesz,
      rút omladék, penészes rom, patkányok tanyája,
      dühöngő félbolondok s megszálltak ispotálya,
      hol hosszabb a fenekvés és rövidebb az élet –
      ó, Amerika, boldog, ó Amerika ifjú,
      most búcsút mondok néked.
      Ó óriás hegységek! ó prérik és szavannák,
      miket még vár a holnap.
      hol élhetnék magamnak és senki nem kérdezné,
      min dolgozol és hol vagy,
      ó tejszínes fagylaltok! ó vonatok nyugalma!
      ó kényelmetes élet!
      ó kurta füttyentések! ó rövid társalgások!
      ó hosszú nevetések!
      ó véghetlen könnyedség! ó drága nembánomság!
      ó halott tekintélyek!
      ó mérhetetlen földrész! ó erdők és síkságok!
      ó városok és rétek!
      kit könnyű volt szeretni és nehéz lesz feledni,
      ó föld, hol voltam vendég, ó föld, hol maradásom
      lehetne, ha nem mennék,
      melyet utolszor nézek s még százszor fölidézek,
      most búcsút mondok néked.
    
     (Long Island előtt a tengeren, 1946)