Gyönyörű nyári nap volt, a disznókkal voltam éppen elfoglalva ugyanis naponta kellett ganajászni. Már éppen végeztem mikor vendégek érkeztek. Barátomék jöttek valahonnan, mert szokásuk volt a nyári időben kirándulni. Beálltak az udvarra a kocsival, és a két kisgyerek lányok lévén már futottak is felém mutogatva legfrissebb szerzeményüket egy, vagy két-három napos kacsát. Gyönyörű volt, pihe tollain még nem látszottak a felnövő állatok jellegzetes vonásai. A kacsa körül forgott a világ egy darabig, majd megállapodtunk, hogy felnevelem és majd jól fog esni a kacsasült.

Telt múlt az idő, a feleségem Julika etette, gondozta. A kacsa olyannyira hozzánk nőtt, Hogy mindig oda ment, ahová mi és szerette, ha a feleségem simogatja egyszóval hozzánk nőtt. A téli hidegben nem volt egyszerű az etetése úgy kellett elhessegetni a disznók vályújától, mert ő is szeretett volna enni belőle. Én tettem egy kicsit neki is a krumlis kukorica és búzadarás moslékból, de az nem kellett neki, hanem a disznókkal együtt szeretett volna enni, amit nem engedhettem, mert a disznók még őt is eledelnek nézték volna. A kacsa mindig középpontban volt. Ha megjöttem a munkából az udvar hátsó feléből is széttárt szárnyakkal rohant felém, mintha valamit hoztam volna neki. Nagyon megkedveltük. A gyermekeim, ha az udvaron játszottak, biztos voltam benne, hogy a kacsa is ott van.

Eljött az idő. Már teljesen elfeledkeztünk róla miért is van nálunk. Megjöttek barátomék és Kérték a kacsát. Döbbenten álltunk és szótlanul néztük, ahogy rövid kergetőzés után elfogják, majd elvágják a nyakát. Megkopasztották és kiderült nincs sok hús rajta, szóval sovány volt. Hát nem tudom kiadott e egy levesre valót, de nem is érdekel. Az űr mely utána maradt hatalmas volt. Ha munkából jöttem hazafelé mindig vártam, hogy rohan felém, ha etettem a disznókat mindig eszembe jutott. Sajnáltam. Talán küzdeni kellett volna érte. Vajon megér ennyit egy barátság, nem tudom, csak azt még mindig hiányzik, ha rá gondolok.