1. Egy pilóta szól:
     
       Mit zargatsz? Untam mindig a beszédet.
       Még megrokkansz a sok-sok szó miatt!
       Gyújts rá. Én inni szerettem s mozizni,
       hogy eldobjam magamtól magamat.
       Miért e háború? Míly furcsa kérdés!
       Te fundáltad ki, vagy Nagy Főnökünk?
       Vajon fontos tudnunk, miért halunk meg?
       Ezen töprengj, ha elmégy, odakünnt!
     
     
       Jaj, megsértődsz! Nézd csak: nagy langaléta
       legény voltam, csupa jóindulat
       (hetedik légi hadsereg, Szaipánból,
       Jim Olson, írd fel, ha kell az adat,
       huszonöt éves, volt mérnök, baptista,
       sorszám: ó húsz-tizennyolc-hetvenöt,
       magasság: hat láb kettő, nőtlen, őrnagy,
       szülőhelyem: Hartford, Connecticut)
       ki száz mérfölddel hajtott, leányoknak
       füttyentett, nem vásárolt hírlapot,
       napeste jégszekrényeknél portyázott
       és délben söntéseknél sildbakolt.
     
     
       Önként mentem. Nem vonzott itthon semmi –
       az embert oly nagy érzés fogja el,
       tenger-érzés, érzés-tenger – hogy mondjam? –
       ha rárepül s légnyomás dobja fel
       a gépet, vagy ha ködben száll radarral
       vagy befogja az automatikus

      
       pilótát, lustán néz a levegőbe;
       ha lövedék robban, mint misztikus
       füstkarika: avagy, ha egyenesen
       a földnek röpül, majd robbanás rázza,
       egy pillanat: nem lát, csak kék eget
       s oldalt békésen áll a Fuzsijáma.
     
     
       Mikor huszadszor szálltunk Tokióra,
       kék gyűrűk ültek mindnyájunk szemén.
       Kutyánk vonított. Hogy ez lesz a végünk,
       azt már reggel, sátrunkban tudtam én.
       A japán császár vért tüsszentett aznap!
       Ahogy jöttünk, a Ginza lángban állt.
       Ledobtunk mindent. És bolond kedvemben
       gépem még egy szabályos díszkört szállt.
       Mikor mentünk, a víznél minden füstölt:
       dokkok, hajók, házak, nagyok s kicsik –
       ekkor bajtársaimra néztem hátra,
       mert kékes füstöt vonszoltunk mi is.
     
     
       A gumicsónakban csak én maradtam
       (ugyan hol úsznak temetetlenül?)
       még örültem, hogy nélkülük halok meg: –
       nem voltam három éve egyedül.
       Ha repülőhal esett közelembe,
       felfaltam, körmeimmel tépve szét.
       Hetednap este tengervizet ittam,
       vért kezdtem hányni s tudtam: ez a vég.
       Közben még azt gondoltam hátradőlve:
       harminc év múlva, vagy ma? Egyremegy.
       Pilóták kezdtek fülembe dúdolni,
       kik leestek a császárság felett.
     
      (Katonakórház, Atlantic City, 1945)
     
    
     
       2. John Doe beszél:
     
       Hogy miért kellett Tuniszt bevennem
       s izzadnom normand partokon?
       Ezért még bosszút állok egyszer
       a sok faképű angolon!
     
     
       Ők ugrattak a háborúba,
       mi belementünk ostobán,
       hogy a kalmárnép piknikezni
       ülhessen John Doe lábnyomán.
     
     
       Hogy összelopott birodalmuk
       viruljon – ám, ha van eszünk,
       most egyszer a sarkunkra állunk
       és mindent, mindent elveszünk.
     
     
       Egyébként törzsőrmester lettem,
       mit mondjak? ez is játszva ment.
       Az arkansasi hírlapokban
       képem háromszor megjelent.
     
     
       Utolszor, mikor benzinkoktélt
       vágtam a kölni dóm fala
       alatt egy tigris-tankba – érte
       hálás lesz nékem a haza.
     
     
       Sokféle piszkos népet láttam,
       kik szüntelen marakszanak.
       Nem tudni, mért. De én se törtem
       soká a fejem emiatt.
     
     
       Civódtak, koldultak, szavaltak,
       egymást vádolgatták – pedig
       nem is figyeltünk. De a dollár
       láttán megolvadt mindegyik.
     
     
       Köphetnékem volt. Ám a hadnagy
       megmondta: ők is emberek.
       Rájuk nevettem, s csokoládét
       kértek tőlem a gyerekek.
     
     
       Nem sejtitek, mily hosszútűrés
       kellett, hogy ne fogjunk botot
       és munkára ne hesegessük
       e pernahajder csapatot.
     
     
       A fecsegőket, pojácákat,
       az egész léhűtő hadat,
       s az úgynevezett kávéházak
       mélyén ülő rohadtakat.
     
     
       Látjátok, nem volt könnyű dolgunk.
       Romok között kísért a bú:
       Orán büdös lyuk és a híres
       Páris véghetlen szomorú.
     
     
       Most leszereltem, hazatértem,
       pihenek, alszom és iszom.
       Az Ó-világ mocskához képest
       e föld való paradicsom.
     
     
       Szomszédom a szakszervezetből
       unszol, hogy lépnék be oda.
       Bizonygatja, hogy elnyom engem
       a tőkés és a burzsoa.
     
     
       E szólamokkal csordulásig
       beteltem én már odaát.
       A főnököm tegnap vásárolt
       hétemeletes palotát.
     
     
       Ha dolgozom, énnekem is lesz
       autóm és házam, hatszobás.
       Kikönyöklök a tornácrácsra
       és nem fáj semmi elnyomás.
     
     
       De elébb még két pár nadrágot
       veszek, szép kényelmes cipőt
       és megnézem a kosárlabda
       meccsen az első félidőt.
     
     
       Aztán moziba Annabellel,
       onnét az ágyba egyenest
       és pofonvágom az ébresztő-
       órát, ha reggel szólni kezd.
     
      (New York, 1945)