Tüstént Darwin fájához érünk –
      így biztattak a polinézek.
      De engemet a fodros tenger
      kék pávafarka úgy igézett,
      úgy megigézett s felbosszantott,
      hogy nem hallottam őket, csak
      a dobhártyámon búgva párzó,
      félőrült vadgalambokat,
      s dühöngtem, hogy csak most, íly késve,
      nem nászra, nem szeretkezésre,
      csak egyszeri, gyors vetkezésre,
      frusztrált és száraz orgiára
      hívott magához e busa,
      e meztelen, őrjítő tájék
      exhibicionizmusa.
    
    
      – Ez itt a fikusz. Ötszáz éves.
      De nincsen ága, amely száraz.
      Ezt látta hajdan Charlie Darwin,
      meg Fernando de Magellanas.
      Ott állt: a teremtés utolsó
      jeleneténél a kulissza.
      A napfényt lombja tízezernyi
      zöld zsebtükrével küldte vissza,
      a gumifa, az óriási,
      vulkánok s próféták fivére,
      én meg lenéztem a virággal
      borított, édeni vidékre,
      a nyíló kertekre, a boldog
      lejtőkre és a kivirágzott

     
      öbölbe, hol a kék vizet
      úgy lepték el a tarka foltok,
      mint a két ujj közt összemorzsolt
      lila és sárga íriszek.
      Nos – fordultam pökhendin egyik
      kísérőmhöz s a gumifára
      mutattam – ez sosem virágzik?
      csak éppen ennek nincs virága?
    
    
      Nincs-e? – S a lándzsaforma rügyből
      kioperált egy dermedt, véres
      iker-bogyót és felemelte,
      mint állat heréjét a böllér.
      – Ez nem a gumifa termése.
      Ez a virága. Fogja, tessék –
      nyújtotta nékem. De én félre
      fordultam: Nem nagy érdekesség.
      Nem-e? – csapott rám s felnyitotta.
      – Két külön rekesze van, látja?
      Az egyikben a bibe, nézze,
      a másikban porzó és párta.
      A kettő között csontos hártya –
      s elém tartotta büszkén. – Látom,
      szóltam rémülten. – S a csonthéjon
      hogy jut keresztül a virágpor?
      – Ezt kérdi mind! A csontpáncélban
      tűszúrásnál nem nagyobb rések
      nyílnak, s ott él egy láthatatlan,
      tűszúrásnál is kisebb féreg.
      Virágport zabál és virágport
      visz szét testecskéjén, mikor jár,
      csak úgy, ahogy kenyeret eszik
      s ruháján lisztet hord a molnár.
      Érti? – kérdezett s diadalmas
      mosollyal a bogyót egy trágár
      gyors mozdulattal messze dobta
      és otthagyott a gumifánál.
    
    
      De én alázattal felszedtem
      a fikusz virágát s a kármin
      csonthéjat tartva, eltűnődtem
      mit szólna ehhez Charles Darwin?
      Vajon a fajták származása
      hogy is volt és a lét gomolygó
      méhében mint talált egymásra
      a fikusz virág meg a pondró?
      És mindaddig, sok ezer évig
      egymás nélkül hogy élt a kettő,
      miért nem halt éhen az egyik
      s mért nem maradt a másik meddő?
      S a kőkemény csonthéjban mint nyílt
      a sok szabályos bányajárat?
      a kis rovar csinált lyukacskát,
      vagy a lyukakhoz lett az állat?
      avagy az atka kitalálta,
      hogy mit jelent a színusz-tétel?
      vagy a fikusz-sejt megsejtette,
      hogy a pondró hány mikromilliméter?
      Avagy teremtéskor, este
      kivonult egy menetszázad
      atka minden fikusz mellé,
      kettős rendben sorba álltak,
      vezényelt a hadnagy, aztán
      mind eltűnt a maga posztján?
    
    
      Így ültem hosszan és tűnődtem –
      nincsen szabály, se rendszer és
      értelmetlen és esztelen
      a színdarab s a rendezés, –
      aztán a csonthéjat szemem
      elé emeltem s hirtelen
      elöntött a tündér öröm:
      a kis lyukon átláttam, mint
      bíborral bélelt távcsövön
      s a napsugárban száz szín táncolt,
      száz kaleidoszkóp figura,

     
      megvan – mondtam – a csontmagok
      pondrók és emberek ura,
      ki csillagot farag meg férget
      magányosan s kegyetlenül,
      ki eltűnik a teleszkópban
      s a hajszálérből felmerül.
    
    
      Ez ő,
      kit nem találtam, bár kerestem,
      New Yorkban, Bécsben, Budapesten,
      ez ő, az égi rendező,
      ki itt adott számomra tán
      titkos találkát Számoán,
      találkát, titkosat és késve
      találkát egy gyors vetkezésre,
      hogy egyszer mutassa meg pőre,
      mezítlen lényét én nekem,
      a tűzijáték rendezője,
      hadd tapsolhassam még meg érte,
      ki mindent szült és rendezett
      s ki elpukkaszt minden rakétát,
      minden bolygót és engemet.
    
     (Pago-Pago, 1944)