- Maga szerencsétlen, már megint hozott egyet disznót?

Megengedem, hogy ingyen nekem adja. Ne hálálkodjon, hozza be a pitvaromra! Rendesen, szétszerelte?
- Engedelmével, fel van dolgozva, ahogy szoktam.
- Ne urizáljon! Maga igen spekulatív gondolkodású, ne csűrje a szót, szétszerelte és kész. Rakja le és hordja el magát! Ne tátsa a száját! Igen elfogadom, ingyen! Köszönötet ne várjon, viszont megköszönheti, hogy elfogadtam. Még annyit sem mondok, hogy szívesen. Nyomás, rakja le az udvarra!
- Bocsánatot kérek, de túl keskeny a kapu, legalább pár centivel megszélesíthetné, hogy beférjen a kocsim.
- Ki a fene akarja a maga kocsiját! Fogja, vigye, rakja, tegye! Olyan szánalmas így, maga szerencsétlen disznóhozó.
- Nem bántásból mondom uram, de egyszerűen nem férek be a kocsimmal.
- Hagyja a kocsiját! Fogja a disznót, tegye le, olyan kis satnyaság, lehetett vagy 60 kg élősúlyban.
- 140 kg volt uram.
- Ne cifrázza, ha legközelebb azt akarja, megengedjem, hogy disznót hozzon, hetente kettőt-hármat -mert így kiszúrta, hogy szeretem a disznóhúst-, akkor mellékelje a füstölt sonkát, kolbászt és szalonnát is, különben
nem fogadom el a disznót. Jut eszembe, disznósajtot hozott?
- Nem kecskét hoztam uram, nem is juhot, hanem disznót.
- Azért kérdezem, hozott-e disznósajtot?
- Sajtot azt egyáltalán nem hoztam. Lehet, hogy összekeveri a tehénnel, ez nem tehén, ez disznó. Tudja, röfög!
- Persze tudom, röf. Maga szánalmas disznóhozó!
- Ha úgy gondolja a jövő héten -csak mert a család megszánta magát-, hozok a három disznó mellé még egy tehenet is. Szólok az asszonynak, hogy csináljon sajtot.
- Maga szánalmas, szerencsétlen, röf! Sosem evett még disznósajtot?
- Sokféle sajtot ettem uram. Nem a bőrsajtra gondol maga? Csak úgy tisztelettel kérdezném.
- Ó, de szánalmas disznóhozó! Nézett már valaha tükörbe, szembesült saját otrombaságával, röf? Olyan szánalmas így, ahogy köszönetet várna azért, mert disznókat hoz nekem, hébe-hóba, kétnaponta. Ahelyett, hogy földig hajolva köszönné meg, hogy megengedem. Meg ne próbáljon valami viszonzásra gondolni! Nem fogok segíteni magának a levegővételben, oldja meg egyedül. Különben is naponta többször adhatna hálát,
hogy számtalan, magamat magasztaló tevékenységem mellett időt szakítok egy ilyen disznóhozóra, röf.
Milyen szánalmas, hápogva tátogón, mint egy ponty, ahogy válaszolni próbálgat. Ez kérem nem alku tárgya,
nem vitaindító, itt magának kuss a neve. Hozhat inkább szétszerelt disznót, legközelebb ideteszek egy kézikocsit, betolja az udvarra.
- Értem uram.
- Ne válaszolgasson, ez nem vitaindító!
- Rendben, majd holnapután betolom a disznót az udvarára.
- A disznót igen, röf, de maga egy tapodtat sem szagolhat az otthonom kies levegőjéből. Ó, de szánalmas
látvány maga szerencsétlen disznóhozó!
- Tudom uram, szánalmas, röf, azért adok, röf, magának rengeteg disznót, röf, kétnaponta, röf, mert maga
olyan szánalmas, röf és megszántam, röf. Úgy döntött a családi kupaktanács, hogy egy ilyen sajnálatra méltó
szerencsétlen szánakozót, röf, mint maga, Röf úr, legalább heti három disznóval segélyeznünk kell.
- Ha mégegyszer beleszól, nem fogadok el több disznót maguktól!
- Legközelebb hozok egy tehenet is Magra úr!
- Nem Magra, Babos!
- Igenis Habos úr, értem tisztelettel, röf! Mélységesen csillogó, kövérkés arcáról leolvastam, hogy Habosnak hívják. Mióta ismer maga engem?
- Én nem ismerem magát egyáltalán, mint ahogy maga sem ismer engem!
- Legrémisztőbb álmomban sem feltételezném, hogy ismeri a nevemet, így, röf a maga neve sem ugrik be mindig elsőre Magra úr.
- Babos a becsületes nevem!

- Szánakozón, mondom szánalmasozó Magra, Habos úr!
- Hogy megjegyezze, Babos! Ó, legszánalmasabb disznóhozó, akit valaha láttam, ne válaszolgasson, ez nem vitaindító. Majd jól megbeszélem háttérseregemmel, ha térden bocsánatot kér, akkor megengedem, hogy a heti három disznót ezentúl is hozza. Ellenkező esetben, ide soha nem teszi be a lábát mégegyszer.
- Meglesznek a disznói Disznó úr, röf.
- Szánalmas disznóhozó, Babos!

-Értem Habos, Magra Babos disznóevő, röf!
Szánalmas disznóvivő visszaült a kocsijára fegyelmezetten, röhögést visszafogva húzott el az első sarokig, majd leállva, lovait egy „brrr!” parancsszóval megállítva, leszállt a bakról, hátra ballagott a szekér végéhez, ráborult a saroglyára és elkezdett röhögni. Annyira rázta testét a röhögés a saját baromságán, hogy hordja ennek a szerencsétlen disznónak a disznót és a szerencsétlen disznóevő őt folyamatosan leszánalmasozza, mégis lenyeli neki. Két idióta egy pár! Vagy mégsem? A disznóvivő úgy gondolta, mégsem! Ő nem potyázza el senkiét, nem mászkál be hívatlanul udvarokba. Nem szabály a hizlalókúra, de bújában mázsaszám hordja a húst és becsületes életet él, egy meglehetősen költséges, szeszélyes hobbival. Ennek az idióta disznóevőnek hordja a disznókat saját családja rovására. Tény, hogy ők sem éheznek, de az a havi tizenkét disznó, amit ez megzabál sok. Ők családostúl általában négy-öt év alatt esznek meg annyit. Mikor jól kiröhögte magát, hogy már fájt a lépe, felült a bakra, mozdított egyet a kantáron és elindult hazafelé. Zötykölődve hallgatta a szekérkerekek táncának zaját, amit rögökről lepattanva lejtettek. Gyönyörködött pompás lovainak ritmikus mozgásában, ahogy, a nekik pehelykönnyű szekérrel, vele együtt odébb álltak.