Pálmák nyakán keresztbe
      – sudár nő mellén ékszer –
      vakít a Dél Keresztje.
    
    
      A víz tükrén a hold
      öklével mindent szétver,
      majd újra összetold.
    
    
      Az erdő foszforeszkál,
      lépcsőin fel s alá
      ezer holdkóros nesz jár.
    
    
      A nyílt tenger fehér,
      a szemhatár fehérebb,
      szélén – úszó tenyér –
    
    
      márványsziget merül fel
      s egy négyárbocos száll, mely
      Trafalgárnál merült el.
    
    
      Lágy szellő fog fülön,
      ó dús perc, boldog óra!
      szemedben ott a könny,
    
    
      s hiszed, hogy te, te gyönge
      ember, te vagy az éj
      gyöngykagylójának gyöngye,
    
    
      és tenger, ég, hajó
      s e tébolyító szépség
      mind éretted való,
    
    
      s e milliónyi alga
      millió éven át
      egymáson élve-halva
    
    
      e szigetet azért
      emelte, míg a roppant
      mélyből a szintre ért,
    
    
      hogy Bábel-tornyuk állvány,
      kilátó, pagoda
      legyen, s te rajta állván
    
    
      ma este a korált
      dícsérhesd, zengve rája
      kantátét és chorált,
    
    
      hogy sírjaikra állván
      dícsérhesd a korált,
      s hidd, hogy alád ez állványt
    
    
      e mai ünnepért
      emelte dísztribűnnek,
      amíg a szintre ért
    
    
      egymáson élve-halva
      millió éven át
      e milliónyi alga,
    
    
      és éretted való
      e tébolyító szépség,
      hold, tenger és hajó,
    
    
      s a gyöngyházkagyló gyöngye
      csak te lehetsz, s nem gyönge
      ember, a föld göröngye,
    
    
      s gyémánttá vált a könny
      pilládon, míg egy könnyű
      szellő cibált fülön,
    
    
     és kedvedért merült fel
      a négyárbocos, mely
      Trafalgárnál merült el,
    
    
      és az úszó tenyér
      szigetke kinn a fényben
      miattad íly fehér,
    
    
      s félárbocra eresztve
      a nagy bárkán neked
      ragyog a Dél Keresztje, –
    
    
      ezt hidd, légy tőle részeg
      s zokogj, te árva lélek,
      te koldus, te szegény,
    
    
      ki egyszer éji fények
      misztikus ünnepének
      térdeltél küszöbén.
    
     (Tarawa, 1944)