Hetek óta nem esett az eső,
A kánikula enyhet nem ígért,
Repedezett, kérges búzaföldön,
Üres kalászt ringatott a szél.

Öregapám, őszülő fejéről
Levette a csula kalapot,
Ha van Isten, fohászkodott sírva,
Mért nem küld ránk egy-egy jó napot?

Ki dolgozott egész életében,
Elfoglalták kicsi birtokát,
Bemocskoltak mindent, ami szent volt,
Hová lett a régi tisztaság?

Nehéz volt ez az év, jött a csapás sorra,
Mért nem nézel hát ránk, árva magyarokra?
Rákosinak sose telik meg a zsákja,
S szomorúan nézett az üres kalászra

Fel nézett a napra, rimánkodva, kérve,
Csak egy kicsi eső, egy kis áldás kéne!
Megújulna a föld, gazdag termést adna,
Másoknak is jutna, nekünk is maradna!

Néztem a vén székelyt, tágult szemmel ott,
Megtagadott Istenéhez, hogy imádkozott!
S akkor csodaképen, csak azt láttam még,
A Világosi hegyek felől, beborult az ég.

El sem értünk a tanyára, ránk tört a vihar,
Fejünk felett, zengett, jégesős zivatar!
Vérző fejem törölgette, drága nagyapám,
Ilyen hát a paraszt sorsa, látod unokám?

Tiszta szívvel, reménységgel vetjük a magot,
S mégis, mégis igen gyéren rakunk asztagot!
Fejünk felett sokszor beborul az ég,
Amit meg hagy a szárazság, elveri a jég!