Tavasz volt, gyönyörű ünnep, május első vasárnapja, az édesanyák ünnepe. Virágzott az akác a ház előtt. Ezer kis bogár zümmögő kórusa szolgáltatta a zenét a szép ünnephez. Áradtak a folyók és áradtak a könnyek, mert 1942. írtunk, és javában tartott a háború. Édesapám, mint határvadász, Orosházán szolgált, éppen szabadságon volt, de keresztapám már a frontra készült. Sírt nagymama, sírt édesanyám, fejét vakarta nagyapám, és sűrű káromkodással az eget vádolta, hogy nem elég a háború, ráadásul itt az áradás, víz alatt vannak a földek, nem lesz termés, ha ez így megy tovább! Nyolc éves voltam akkor, ha felfogtam is valamelyest a dolgot, mégis csak gyerek voltam, vidáman játszadoztam a vízben álló legelőn. Éppen azon fáradoztunk testvéremmel, ki tud több szitakötőt fogni, amikor elém sodort a víz, egy kapálódzó pici kutyát. Sikoltozni kezdtem, hogy valaki mentse meg szegényt, közben egyre közelebb kerültem a mély vízhez. Keresztapám közelebb jött és visszaparancsolt a partra, de csizmás lábával közelebb lépet és elkapta a vergődő pici állatot. Kezébe fogta, forgatta, nézegette, aztán azt mondta, úgy látom ez valami farkas keverék, ha megmaradna szép, nagy kutya lenne belőle. Én meg sírva kérleltem, adja nekem, majd én „kinevelem”!Nevettek a furcsa mondáson, de végül kezembe kaptam a kis jószágot. Hogy csináltam, ma már nem tudom, a  lóistállóba vittem, meleg ruhába csavartam, a testemmel melengettem. Anya adott meleg tejet, meg az öcsém régi félig szétrágott cumiját. Melegítettem cumiztattam, és bár olyan pici volt, hogy még a szeme sem volt kinyílva, életbe maradt. Nagyon boldog voltam, szeretgettem, puszilgattam, aminek következtében a család elnevezte Puszinak. Pár nap múlva már mindenki kényeztette, becézgette, ő lett a család kedvence. Napról napra szebb és okosabb lett. Világos, sárgás színű szőre volt, ahogy ma mondanák, zsemlye színű. Nagy csula füle és eleven barna szeme, játékos természete miatt mindenki szerette. Csodálatos módon, a két öreg puli is elfogatta. Szemlátomást nőt, erősödött. Reggelenként, ha legeltetni mentünk, már jött velünk, és hamarosan megtanulta a pásztorkodást. Amíg mi gyerekek iskolába voltunk, nagyapám mellé szegődött, aki szántani vagy vetni ment a határba. Ott meg tanult vadászni, úgy hogy sokszor fácánnal, vagy nyúllal örvendeztették meg édesanyámat. A tanya alatt csordogáló érparti nádasba vadkacsát fogott. Nem csoda hát, hogy olyan volt, mint egy igazi családtag! Volt nekünk rajta kívül több kedves kutyánk, de nekem ő volt a legkedvesebb! Közben dúlt a háború, egyre jobban közeledett felénk a front, ahol édesapám is harcolt. Szeptember elején, nagyapám ágynak esett, orbáncos lett a lába, nagymama gyomorfekéllyel küzdött már évek óta. Édesanyámra maradt a sok jószág, a betakarítás gondja, az öreg szülők gondozása, meg mi hárman gyerekek. Orvosi igazolással kérvényezte édesapám leszerelését. Haza is jött édesapám, mint családfenttartó, de tartalékos katonaként volt nyilvántartva, vagyis nem hagyhatta el a lakóhelyét, két lóval, kocsival, katonaruhával felszerelve készenlétbe kellett állnia a bevonulásra. Persze ez is nagy segítség volt, mert így már levette a terhet édesanyámról. Közben egyre közeledett a front, már hallottuk a távoli ágyúzás hangját, láttuk a fel- fel villanó rakéták fényét, nagy teherszállító repülők húztak el felettünk. Vólak akik menekültek, bíztak benne, hogy nem éri el őket a háború. Mi maradtunk. Édesapám azt mondta, ha ide ér is a front, a városokat célozza az ellenség, a tanyák nincsenek veszélyben. Sajnos nem úgy történt! 1944 szeptember 24-én, este jött két német katona, hozták a parancsot édesapámnak a bevonulásra. Az volt a parancs, hogy  egy kocsi lőszert kell vinni az Ónagylaki határra, ott várták a szovjet betörést. Azzal búcsúzott, reggelre megjövök.  Mi édesanyámmal és nagymamával nyugodtan lefeküdtünk, nagyapa meg kint az istállóban, a szénatartóban tért nyugovóra.  Másnap reggel 24-én, arra ébredtünk, hogy valaki veri az ajtót. Édesanyám, kiugrott az ágyból, egy szál ingben szaladt ajtót nyitni. Azt hittük édesapám jött meg, de nagy ámulatunkra egy orosz katona nyomult be édesanyám után. Első dolga volt, hogy az édesapám zsebóráját az éjjeliszekrényről zsebre tegye, aztán édesanyámat kezdte kirángatni a szobából. Szegény védekezett, kiszaladt az udvarra, segítségért kiabálva. Nagyapám, édesanyám segítségére sietett. Hogy azután mi történt nem részletezem, most is nehéz róla beszélni!  Ami mégis a történethez fűződik, az, hogy édesanyámat és nagyapámat az oroszok összeverték, elhurcolták. Mi meg nagymamával kimenekültünk az istállóba, ahol a széna tartóban, találtunk búvóhelyet. A Puszi is velünk tartott. Ott sírdogáltunk, úgy délfeléig, miközben az oroszok feldúlták a házat. Ami mozdítható volt, mindent elvittek, legyen az ennivaló, ruhanemű, vagy bármi. Sírva néztük, ahogy a teheneket, lovakat, sorba vezetik ki az istállóból. Amikor már csak egy kicsikó maradt és nyihogva sírt az anyja után, az öcsém, aki eddig csak szipogva kereste édesanyámat, hangosan felsírt. Erre egy fiatal katona, felénk fordult és már lőtt is. A Puszi felágaskodott, minden fogát megmutatva, próbált védeni minket. A fejünk felett pattogó golyók közül, egy szétroncsolta a fülét, de még akkor is,  acsarkodva védett bennünket. Ma sem tudom miért, de több lövés nem dördült. Lassan az utolsó katona is elment, mi meg lassan kimerészkedtünk az istállóból. Nagymama a kútnál megitatott, megmosdatott bennünket, a puszi fülét is megtörölgette a vértől. A falu felől lövéseket hallottunk, visszabújtunk hát a szénatartóba, de a Puszi már nem jött velünk. Elindult az érparton a nádas felé. Ahogy édesapám később elmondta, Ő egy határ menti tanyán volt a kocsi lőszerrel, parancsra várva, amikor felbukkant mellette a Puszi. Ahogy meglátta a szétlőtt véres fülét, már tudta, hogy nagy baj lehet otthon. Nem törődve többé a katonai paranccsal, lerakta a kocsiról a lőszert, az éraljban, a nádasokban lopva, elindult hazafelé. Már akkor olyan nagy volt a fejetlenség, hogy senki sem törődött vele, mindenki menekült. Közben édesanyámat és nagyapámat egy szerencsés véletlen folytán, elengedték, miután már megásatták velük saját sírjukat! De ez már egy külön történet! Véresre verve támolyogtak haza. Édesanyám karjára vette öcsémet, minket, kislányokat, kézen fogtak a nagyszülők, és elindultunk az anyai nagyszüleim tanyája felé, menedéket keresve. Még fél úton sem jártunk, amikor felbukkant édesapám a kocsival és a Puszival. Édesanyám, ekkor csuklott össze. Édesapám felpakolt minket a kocsira és nemsokára elértük, a menedéket nyújtó tanyát. Édesanyám három hónapig volt fekvő beteg a sok szörnyűség után, csak karácsonyra tértünk vissza a mi tanyánkra. A karácsonyfánk ebben az évben egy tő sárgaviola volt, az ünnepi ebédről a Puszi gondoskodott, nyúl formájában. 1958 nyarán vettünk végső búcsút a Puszitól. Az érparti fűzfa alatt temettük el. Már a tanyát is régen lerombolták, de az öreg fűzfa még sokáig élt, és őrizte a tanya helyét és a Puszi jeltelen sírját.