Már az agyigácsóból hallottam kiskutyám könyörgő szűkölését. Aggódva futottam az öreg temető bejárata felé és bungimba érve, lihegve szabadítottam ki fogságából Dzsonit. A kiskutya úgy vágta ki magát a sötét lyukból, mint akit kergetnek. Percekig szaladgált, ugrált körülöttem picike farkát ide-oda csóválva a boldogságtól. Már úgy gondolom, inkább a kiszabadulásának örült annyira, mintsem személyemnek. Szaladgálás közben falt egyet-egyet az ételből és közben nyalogatta kezem, hízelgett nagy örömömre. Ismét vele aludtam el.
Panaszos ugatására ébredtem, valamikor az éjszaka közepén. Megdöbbenve vettem tudomásul, hogy leesett az Agyigácsóba. A csúszdához rohantam, és leérve örömmel fogtam kezembe a sértetlen kiskutyát. A bűntudattól elgyengülten simogattam, és fogadkoztam, hogy ezen túl jobban vigyázok rá. Lefeküdtünk megint, de már nem tudtam elaludni. Kiskutyám jóízűen aludt az ölemben és az éjszakai hideget kivéve, semmi sem zavarta nyugalmunkat. A reggeli első napsütést, már ismét a partifecskék kergetésének szenteltük, akik szinte méterekre megközelítettek bennünket, suhogó szárnyaikkal incselkedve velünk. Dzsoni nem adta fel, kitartóan üldözte őket, néha veszélyesen megközelítve a mély szakadékot, mely az Agyigácsót választotta el az öreg temetőtől.
Az jutott eszembe, elviszem ideiglenesen Pittyáékhoz. Visszatettem Dzsonit a sírkő alá, és már indultam is barátomhoz, szervezni Dzoni nyugalmát. Korán volt még. Senki nem járt az utcákon. Barátomékhoz érve sem találtam senkit ébren. Gondoltam haza megyek, és várok egy kicsit. Anyukám is aludt még, így halkan bementem a belső szobába, és jobb híján lefeküdtem. Tíz óra körül ébresztett anyukám.
- Mó megint retkésen fekütté lé? – Rántotta le rólam a paplant.
A hideg szoba levegője, és anyukám csattogó tenyere testemen, azonnal öltözködésre sarkallt.
- Eriggy vízé, oszt mosgyó még! – Hangzott az ellentmondást nemtűrő parancs.
Álmosan, két zománcozott vizeskannával indultam vízért. Bajúszéknál sokan vártak a lassan csorgó artézi kút vizére, így a nagykúthoz mentem, ami a falu közepén volt, pontosan ott ahol a Nagykátai út kezdődik. A nagykút négy öntött oroszlán, vagy valamilyen más állatfej köpőjéből, (nem emlékszem pontosan) már csak egyen folyt ki víz, mert a forrás kezdett elapadni. A többit ledugózták. Jó félóra kellett mire a két vizeskanna háromnegyedéig megtelt. Nem engedtem tele őket, mert a több száz méteres úton, így is le kellett tennem őket néhányszor. Hazaérve megmosdottam, és mivel anyukám a kertben dolgozott, már mentem is Pittyáékhoz. Csak Böske néni, Pittya anyukája volt otthon.
- Pityu hun ván? - Kérdezte tőlem, amint meglátott.
- Nem tom. – Válaszoltam alig hallható dünnyögéssel.
- Hozzótok kűttem sóé. Món megint csávárog áz á k_vá külyök. Mit ákársz? – Kérdezte sietősen Pittya anyukája.
- Böske néni. – Kezdtem körülményesen mondókámat.
- No milyá. – Türelmetlenkedett a sovány, és a betegségtől megfáradt asszony.
- Ide hozhátom á kis kutyómát? Csák égy kicsit. Étetém is.
- Minek? Mé nem viszéd házá? – Kérdezett vissza.
- Mer ányu nem engedi.
- Hozzád, de még kötöd. – Mondta ki a varázsszót Böskenéni, nagy örömömre.
Már indultam is társamért, mert tudtam, hogy nem érzi ott jól magát. A hátsó udvaron, az egyik leszakadt ajtójú, használaton kívüli ól mellé kötöttem, ahol a tyúkok, és libák társaságában igen hamar feltalálta magát, és otthonosan mozgott.
Gyorsan teltek a napok. Sokat jártunk a szépen fejlődő vöröses bundájú kiskutyámmal csavarogni. Pittyáék családja is megszerette, és már nem volt pillanat, hogy ne játszott volna valamelyikük vele. Engem nagyon irritált, hogy Dzsoni őket is ugyanúgy szereti mint engem. Sürgősen tennem kellett valamit, mert Sangyi, aki már akkor felnőtt volt, nagyon magához édesgette. Ez már több volt, attól amit el tudtam viselni. Hazarohantam, és kérleltem anyukámat, hadd hozzak haza egy kiskutyát. Anyukám ellenezte a dolgot, és csak egy hét könyörgés után volt hajlandó belemenni a dologba. Már szinte teljesen elveszítettem kutyám fölött az ellenőrzést, mert Sangyi már be sem engedett portájukra. Éjszaka kellett hazalopnom a kiskutyát. Másnap meg is jelent nálunk Sangyi a kutyáért, de én egy karóval a kezemben fenyegettem, amit ő mosolyogva hárított. Anyukám is látta az esetet, és kérdőre vonta a betolakodót.
- Hová viszéd ázt á kutyót?
- Hót házá. Mer á zényim. – Hazudott Sangyi.
Anyukám visszament a házba. Hiába könyörögtem neki, hiába erősködtem, hogy az enyém a kutya, nem törődött vele. Kétségbeesésemben, Sangyi után futottam, és megpróbáltam visszaszerezni barátomat. Sangyi egy visszakézből adott pofonnal jelezte felém, elege van a dologból.
Antal bácsi, Sangyi apukája, éppen akkor jött a busztól, haza a munkából, és látta az esetet.
- Mé bóntott á gyerék? - Kérdezte tölem, mellém érve.
Kisírt arccal magyaráztam neki Dzsoni történetét.
- Nem házucc? Mer úgyis mégtudom há házuttó. Trom?
Azzal továbbment, megszokott bőr aktatáskáját minden lépésnél jellegzetesen lóbálva.
Kétségbeesésem hazavitt, és a kertünk végében ásott, és lakályosan berendezett, általam készített fedéllel ellátott gödörbe vonultam, magányomtól vigaszt lelni. Néha sírtam egy kicsit, de a bosszú szörnyű gondolatai rendre elnyomták kétségbeesésemet. Már majdnem elaludtam, mikor mintha kiskutyám hangját hallottam volna. Felrohantam a gödörből, és fülelni kezdtem. Kis idő múlva ismét hallottam a kutya hangját, de nem Pittyáéktól, hanem a mi udvarunkról. Rohanva igyekeztem meglátni a csodát. Ott volt megkötve, ahová én kötöttem, mielőtt Sangyi elvitte. Örömömben össze-vissza csókolgattam hálás kiskutyámat. Puszilgattuk egymást örömünkben, simogattam megnyugodva, mivel elhárult minden akadály, és az enyém, csakis az enyém lett.
- Oszt mit ácc néki énni? – Rántott vissza anyukám az eufóriából éreztetve, hogy nekünk sem jut elég.
- Májd vádószunk. – Volt készen az egyértelmű válasz.
- Mégnézém én ázt. – Fordult vissza anyukám tennivalóihoz.
Eleinte, tudtam neki csenni bentről ennivalót, és néha még anyukám is adott neki. Az összes verebet összefogtam neki Blahúzék ereszének aljából éjszakánként, mígnem teljesen elfogytak. Az étvágya kielégíthetetlen volt, de fejlődött is gyönyörűen. Nem volt nagytestű, fajtáját nézve valamilyen terrier lehetett.
Elvittem magammal halászni. Szeretett a vízben pancsolni, de halat nem tudott fogni. Amit én fogtam, abból is csak ímmel-ámmal evett. Szeretett ő is csavarogni, néha teljesen eltűnt a láthatáron ahol a Tápió bekúszik a végtelenben eltűnő rét alá. Mikor eszébe jutottam, rohanva jött elő kalandjait „mesélni” miközben majd feldöntött a lendülettől, hogy jól összenyalogathasson. Minden nap együtt mentünk valahová. Sokszor alig vártam, hogy véget érjen a tanítás, mert a kalandok foglalkoztattak örökké, amik Dzsonival vártak. Ha sikerült megfognom egy tyúkot valahol, ő azt is megette egyszerre. A tollakkal voltam mindig bajban, mert pucolás után, amit mindig a kertünk végében levő földbeásott bungalóban végeztem, alaposan el kellett tüntetnem, nehogy meglássák. Az egyik csavargásunk alkalmával, a falu végén a kistemetőnél, közvetlenül a z út mellett, volt egy vasajtós kripta. Valahová a partoldalba nyúlt be. Dzsoni észrevett egy üregi nyulat, és kergetni kezdte. A nyúl befutott az üregébe, közvetlenül a kripta mellett. Dzsoni, mint akit megszállt az ördög, kaparta tágította az üreget, hogy a finom falat közelébe jusson. Én is segítettem neki Sziszifuszi munkájában. Vinnyogva, fájdalmas panaszkodással rohant el az üregtől, de ebben a pillanatban én is felordítottam a fájdalomtól, mert a nyúl a kezembe harapott. Alig tudtam lerázni kezemről a félelmetes, és agresszív nyulat, mely egy szempillantás alatt eltűnt a sírok között. Számomra örökre megdőlt a „gyáva nyúl” kifejezés. Vérző kézzel, és vérző orral vettük haza az irányt, tanulva a történtekből. Leesett a hó, de csavargásainkat ez nem korlátozta. A Dugella forrásvidékén a Gombos tanya alatt bóklásztunk, ahol rengeteg volt a fogoly és a fácán. A kistemetőben kidobott koszorú kör alakú drótvázából készítettem csapdát részükre. Rafiákból készült hurkokkal akasztgattam körbe a drótvázat. Letettem a hóra, és a közepére kukoricát, és búzát szórtam. Felmentünk a dombtetőre, és vártunk. Szinte mindig eredményes volt a vadászat. Volt olyan, hogy két fogoly is a hurokban rekedt, Dzsoni nagy örömére. Fácánt is sikerült fogni, de sietni kellett, mert ha sokáig hagytam vergődni, elszakíthatta a rafiát, és akkor ugrott a zsákmány. Később 100-as damilból is készítettem hurkot, az már jobban tartott. A madarak ahogy meglátták a szemet a csapdában, leszálltak kicsit távolabb, és a magokhoz közelítve a hurokba szorult a nyakuk. Innen már csak én „szabadíthattam” ki őket.
Az egyik fácánfogásomat elvette a Gombos tanyáról engem kifigyelő valamelyik pásztor. Abba is hagytam az ezen a területen történő vadászataimat. Saját kertünkben viszont egy fakeretre erősített csirke hálós csapdával igen eredményesen ki tudtam egészíteni Dzsoni étrendjét. Ez kényelmes is volt, mert bentről a fűtött lakásból figyelhettem a vadgalambokat, amint azok betotyognak a csapda alá. Egy rántás a madzagon, és a csapda legtöbbször elkapta a galambokat. Ha többet sikerült fognom, anyukám levest vagy pörköltet készített belőle.


Immár Dzsoni hozzám tartozott minta Tápió, vagy az öreg temető. Bár már nem mindig vittem magammal dolgaimra, azért mindennapos volt kapcsolatunk. Egyszer, egy puska dörrenésére lettem figyelmes kertünkből, melyet kutyám visítása követett. Eszeveszett rohanásba kezdtem, és a körzeti rendőr (Kakaó) ismét lőtt. Dzsoni megint panaszos nyüszítésbe kezdett, mire oda értem. A levente puska ismét dörrent, mire rávetettem magam kiskutyámra, hogy testemmel védjem a rendőr lövöldözésétől.
- Jó ván. Á hármádik mó tálót. – Mondta anyukámnak a rendőr, miközben fegyverét vállára akasztotta, és elindult haza felé.
Én kutyámat ölelgettem, és síró szemekkel bámultam anyukámra kimondatlanul is azt kérdezve, miért?
Anyukám csak annyit mondott.
- Mégmontám, hogy nem étetém á kutyót. Óssád el á kerbe.
Még vagy két órahosszáig gyászoltam pityeregve, azután elkészítettem a sírt a kertünk végében, még keresztet is állítottam neki. Anyukámmal a kapcsolatom ettől kezdve kimért lett. Bár azért beszélgettünk egymással, de soha nem volt többé olyan idilli, mint régebben.

Dzsoninak talán szebb jövője lett volna a cirkuszban, talán tovább is élt volna, de most negyven év után is, nem hiszem, hogy emlékezne valaki is rá.