- Akkor most ugrott az alvás uram?
- Fiacskám, sosem voltam zsarnok, ha visszagondolsz a szolgálati idődre. Nem bontottam le másodpercekre semmit, nem ellenőríztelek, úgy gondolom, arany életed van. Ezt a kis szundit most ugrasztod, legalábbis átmenetileg.
- Oké főnök! Pillanat.
A sofőr látható lelkesedéshiánnyal küszködve, kikászálódott a hosszú limuzinból és az egymásra zsuppolódott járművek között odaszlalomozta magát a zenészhez, aki megdöbbenve fogadta egy dúsgazdag ember hatalmas adományát. Nem túlzott lelkesedéstől fűtve, de úgy gondolta, ha már valóban személyesen látni akarja, akkor különös gavallérságát illendő viszonozni, odamegy és beköszön neki.
- Jó napot uram! Parancsoljon velem! A sofőrje említette, hogy látni kíván.
- Üljön be, beszélgessünk!
A zenész elgondolkodott, hogy időt veszít, de pénzt semmi esetre sem. Ennyit egy hónap alatt nem muzsikál össze. Egye fene gondolta és beült.
- Parancsoljon velem!
- Mutassa a hangszerét!
- A hangszerem nem szeretném kiadni a kezemből.
- Soha nem hallottam hasonlóan szépen szóló hegedűt. Bizalmat érzek irányodba, megmondom, van egy Stradivárim, szépen szól, de tiéd szebben.
- Tudja uram, ezt még az ükapám édesapja csinálta azzal a céllal, hogy a fia, az én ükapám a szegénysorból kicsit jobbra, többre vigye. Megtanuljon zenélni, így azóta mi zenész familia vagyunk.
- Szörnyű állapotban van a hangszer, szerteszét fúrta a szú, tiszta repedés, egészen furcsa szaga van.
- Füst uram, füst! Tudja, gyermekkoromban igen kicsi házban laktunk , a szél a kéményből nagyon gyakran visszafújta telente a füstöt, a lakkozás már teljesen lekopott.
- Hosszában több helyen végig van repedve, megfogni is alig merném, szétporladna a kezemben.
- Az a helyzet, hogy egy hegedű minél régebbi, annál szebben szól, általában.
- Vannak nagyon régi hegedűim, tudja ugyanilyen rémséges állapotban, de azok nyekergően kornyikáló hangot képes csak kiadni.
- Szabad megkérdeznem, milyen gyakran használják a hangszereket?
- Évente kétszer, háromszor egy partin neves hegedűművészek szokták megszólaltatni őket, de sérti a fülemet a hangjuk.
- Megértem. Egy hangszerhez szív kell! Szív kell a megalkotásához, szeretni kell és használni. Olyan ez, mint amikor egy házat nem használnak, egyszerűen depresszióssá válik és tönkremegy. Ha egy hangszert használnak értő kézzel, meghálálja és egyre szebben ontja magából a zenét.
- Igazságalapja van a szavaidnak, csak azt mondd meg, hogy a Stradivárim miért nem szól ilyen szépen.
- Mielőtt erre válaszolnék, láttam már életemben Stradivárit, egyik sincs jobb állapotban, mint az én becses hegedűm.
- Igazad van, azok is valóban igen nyűtt kinézésüek, de remek hangjuk van.
- A remek és a csodálatos között különbséget érzek.
- Én is. Ezért szeretném megvenni a hegedűdet!
- Nem adhatom uram, ez a család legfőbb kincse, apáról fiúra származik. Ükapám halála után kapta meg dédapám, nagyapám, apám, majd én. A fiam várólistán van.
- Szó szerint várja a halálodat?
- Nem a halálomat várja uram, rendes ember az, maga is zenész. A becses hangszert, azt igen, azt várja!
- Honnan származol, Maestro?
- Én és a Maestro! Hát való igaz, jó néhány koncertterem ajánlott már örökös szerződést, de nem vállaltam. Tudja a nézőtéren olyan rideg, székekben ülő, hamis műélvezetet arcukra erőltető sznoboknak nincs kedvem játszani. Inkább itt az utcasarkon.
- Inkább itt? Szóval honnan származol?
- Transsylvániából.
- Vicces ember vagy, sejtettem, hogy ezt fogod válaszolni.
- Az egy valódi hely a Kárpát-medencében, Európa közepén.
- Ja persze, tele vámpírokkal...
- Ismétlem uram, kérdezze meg a sofőrjét. Érzem az akcentusán, hogy ő is odavaló.
- Ez nem semmi, ti tényleg jól be tudjátok azonosítani egymást. Európából jött. Mondd csak fiam, honnan is?
- Ráhibázott a Maestro, valóban onnan jöttem.
- Sok ilyen őstehetség lappang arra?
- Vannak uram, vannak! Muzsikus cigányoknak nevezik őket.
- Szóval Maestro, mennyibe kerül a hegedűje?
- Nincs ára uram, nem eladó!
- Kicsit hóbortos kedvemben vagyok, elcserélem veled a Stradivárimat.
- Nem lehet uram, ez a család kincse, a fiam örökli a halálom után.

 - Mikor kezdtél el zenélni?
- Nem emlékszem.
- Valami gond van a memóriáddal? Látom, hogy olyan 60 körül jársz. Nem vettem észre a demencia tüneteit rajtad semmiben.
- Nincs emlékezetkiesésem, egyszerűen hamarabb zenéltem, mint beszéltem.
- Ezen a hegedűn?
- Nem uram, ezen soha nem játszik más, csak a családfő, mint említettem volt.
- Mégegyszer felajánlom a Stradivárimat, abból egy kisebb várost megvehetsz magadnak.
- És mit csinálnak a lakók?
- A lakók a pénzükön vesznek maguknak házakat, ahol akarnak.
- Uram egyáltalán nincs kedvem egy teljesen üres városban egyedül éldegélni.
- Egészen érdekes jelenség vagy. Arra nem gondoltál, hogy egy csomó hangszergyárat is megvehetnél magadnak?
- Ilyen hegedűt egyetlen hangszergyár sem csinál.
- Ebben sajnos igazad van. A fiad milyen hegedűn játszik?
- A fiam egy nagyon jó hegedűn játszik, gyönyörű a hangja, de...
- Igen, értem, várja ezt a hegedűt. Hogy én milyen hóbortos vagyok. Nagyon megkedveltelek öreg.
Azt hiszem nagyjából egyidősek vagyunk, szólíts te is öregnek! -Ha ezentúl csak nekem zenélsz, a fiadnak adom a Stradivárimat, úgy neki is lesz egy komoly hangszere, a világon a legmegbecsültebb.
- Uram, az ő hangszere kiváló, gondolkodóba ejtett, ám én képtelen vagyok csak egy embernek zenélni. Létszükségletem, hogy lássam a visszajelzést a járókelőkön.
- Értelek, de valld be őszíntén, igencsak szegényesen élsz.
- Több mint szegényesen uram, ez az egyetlen vagyonom, ami rajtam van.
- Nem értem, nincs ruhatárad?
- Van, itt van épp rajtam.
- És a fiad?
- A fiam sem sokkal gazdagabb mint én és az unokám sem.
- Ők is így zenélnek mint te?
- Ha a minőségre gondol, akkor feltétlenül vannak olyan jók, ha nem jobbak, mint én az ő életkorukban. De hát nyílván még fejlődnek és valószínűleg, ahogy annak rendje-módja van, túltesznek majd rajtam.
- Miért nem kamatoztatjátok azt a felbecsülhetetlen kincset, amit a családotok tehetsége rejt?
- Az előbb említettem, hogy a járókelők visszajelzése vagy egy mulatságon az emberek tánca az igazi fizetség nekünk.
- Fura szerzet vagy! Na, azt hiszem a dugó kezd lazulni, mindenhonnan tülkölnek. Maradj a limóban, dőlj ott
végig, ha akarsz!
- Ülve maradnék, ha nem baj.
- Nyugodtan.
- Nem tudom hová akar vinni uram, de jó lenne ha visszaszállítana, mert ez az utcarész a megszokott
előadóterületem.
- Meglesz. Fiam, - szólt a sofőrnek - most elmegyünk az ügyvédemhez, szerzünk két tanut és elvisszük
a hegedűmet -a Stradivárit-, ennek az embernek a fiának. Hol lakik a fia Maestro? Igazán megérdemled ezt a megszólítást, függetlenül attól, hogy nem egy zárt előadóteremben, hanem egy annál jóval nagyobb szinten, jóval nagyobb közösségnek okozol gyönyörűséget csodálatos zenéddel.
- Három utcával odébb lakik a fiam, hamar ott leszünk.

És a milliomos olyant tett, amilyent nem igazán szokott, annak ellenére, hogy alapvetően rendes ember hírében állt és ez nem csak csacska szóbeszédként mozgott, igazán valóságközeli állítás.
Ügyvédje és két tanuja mellett a zenész fiának adományozta Stradiváriját azzal a kikötéssel, hogy a családban mindig a második használja azt, mint minőségi zenéhez, minőségi hangszerként. A legidősebb értelemszerűen a felbecsülhetetlen és felülmúlhatatlan családi kinccsel hegedűl ezután is.
Egyedüli záradékként mindössze annyi kért, hogy abban az utcában, ahol épp az öreg -akivel egymás pertu öregei lettek- és majdan utódai zenélnek - közvetlen közelükben mindig egy foglalt parkolóhely legyen családja számára.