– Uram, magánál mennyi az idő? Szerintem már rég el kellett volna kezdeni az előadást.

- Ha nem is rég, de két perccel elmúlt az előre jelzett időpont. Eléggé felháborító, hogy ilyen felelőtlenül bánnak a törvénytisztelő állampolgár pénzével!

- Nekem mondja? Sok előadáson voltam már, de ennyibe sehol sem került egy jegy. Tényleg, mit húzzák az időt?

– Úgy tudtam, hogy itt nem lehet csak úgy ukk-mukk-fukk csúsztatni. Maga volt már ilyesmin?

- Még nem. Azt mondják, rendkívül izgalmas, olyan adrenalinbomba, nagyon serkentőleg hat, hetekig feldobja az embert.

- Nekem is ehhez hasonlót meséltek. Ideges vagyok, meg izgulok is, nem értem, miért nem húzzák már szét a függönyt. Itt lenne a kezdés ideje! Mit piszmog az a két ember ott elöl, olyan varjúnak öltözötten?

- Azt hiszem érintettek, de nem tudom.

A mintegy negyven néző az egész teremben halk morajlásba fogott, jelezve: "Na de kérem, ne játszanak az idegeinkkel, kezdjék már azt a nyavalyás előadást, végül is, az idő pénz".

A függöny túlsó oldalán a főnök még tíz perccel korábban odaszólt beosztottjának:

- Barátom, állítsd öt perccel vissza az órát! Ennek ugyan semmi jelentősége sincs normál körülmények között, de ebben az esetben az az öt perc annyi, mint öt, esetleg tizenöt év. Ja, és tudasd a főszereplővel, hogy kapott öt plusz percet!

- Főnök, nagyon fognak dühöngeni a függöny túlsó oldalán a csúszásért.

- Na, hallod! Képtelenkedjenek ott maguknak pöffeszkedve, karba tett kézzel, bőrfoteljeikben. Te csak tedd, amit mondtam!

És tette. A nézőtér olyan volt, mint a méhkas. Mindenki a kezdési időpont csúszásán háborgott. Aztán a megjelölt időpontnál öt perccel később a függönyt elhúzták, ott volt a főszereplő előttük. Kiábrándultak. Arra számítottak, hogy egy összeroppant, roskatag, leépült, remegő, életéért acsarkodva rimánkodó szerencsétlent fognak látni, ehelyett egy kiegyensúlyozott ember nézett velük szembe.

Az elmúlt hetekben, az utolsó pillanatokig reményvesztetten vergődött. Lélekben mindenféle beadványokat, kegyelmi kérvényeket küldözgetett jobbra-balra, annak pontos ismeretében, hogy a megfelelő pozícióban ülő személyek még véletlenül sem lesznek könyörületesek. Nem ringatta magát abban az illúzióban, hogy kegyelmet kap. Tulajdonképpen húzta az időt. Csak most, itt az asztalon előkészítve nyugodott meg, egy olyan belső hangtól, ami azt sugallta neki, végre túl lesz rajta.

- Még néhány perc, és nem kell már idegeskednem. Érdekes, most sem vagyok ideges, közel sem úgy, mint tíz-tizenöt perce. Még néhány perc, és túl leszek ezen az egészen. – gondolta.

Felolvasták az ítéletet, és szokás szerint megkérdezték, van-e valami mondanivalója az utolsó szó jogán… a legutolsó szó jogán. Bűnös-e vagy ártatlan, ki tudja, annyi biztos, hogy ennek akkor már semmilyen jelentősége sem volt. Intelligens ember lévén, emlékezett, hogy hányszor tették gúny tárgyává a kivégzettek utolsó szavait. Ha könyörögtek, azért, ha a rémülettől empatikus kijelentéseket dobtak be, azért, ha nem szóltak, azért. Úgy döntött, hogy ő mégsem szól semmit. Intett a fejével, hogy nincs mondanivalója.

A rangidős szólt, hogy kezdhetik. Az első injekció egyetlen másodperc alatt futott végig az átlátszó csövön, egyenesen az elítélt vénájába. Egy pillanat alatt halott ember benyomását keltette, rövid időre elkábítva, amíg jelzésre képtelen állapotba kerül. Erre fel volt készülve, jól tudta, mire számíthat. A következő injekciót egy pillanat alatt beadták, kiiktatva az idegrendszerének azon részét, amely az izmokat befolyásolja. Megkapta a következőt, majd az azt következőt is. Tudta, mit miért kap. Tudta, hogy a harmadik, valamint a negyedik, a légzését, majd a szívét állítja meg, és még csak nyögni sem tud majd…

A nézőtéren morogtak. Az előző két úr mellett már majdnem mindenki azt szajkózta, hogy milyen dolog ez, nem ezt kérték. Ezért ennyi pénzt kiszedni az ember zsebéből, hiszen itt feleslegesen vonták be az összes fázist, hiszen gyakorlatilag egy másodperc alatt meghalt. Dühösen többen is reklamálni szerettek volna az igazgatónak, hogy azért legyenek tekintettel a közönségre is, amikor ilyen rendezvényeket tartanak. Ebben nem volt semmi katartikus. A függöny túloldaláról a szakasz parancsnoka, aki már jó néhány eseten túl volt, egyszerűen odaszólt a közönségnek:

- Hölgyeim és Uraim, aki netán élményhiányban szenved, annak intézetünk külön engedélyezi, hogy itt és most kipróbálja az egész ügymenetet.

Többen felháborodva ordítoztak, hogy bírói döntés nélkül nem lehet embereket kivégezni. Erre ugyancsak blöffölve annyit válaszolt, hogy bírói és igazgatói határozat szerint, a jelenlévő közjegyző asszony elégséges ahhoz, hogy ezt lebonyolítsa. Persze be kell nyúlnia a fiókba, ahol az erre a célra önként jelentkezőknek tucatnyi formanyomtatvány van előkészítve. Pillanatok alatt megoldható az egész. Név, és valamilyen biztos azonosító adat szükséges mindössze, tanú van bőven. A közjegyző asszony aláírja, így lehet kipróbálni.

A közönség tombolt a dühtől. Valaki odakiáltott.

- Ez az egész szemfényvesztés! Ilyen nem is létezik, az az ember nem is halt meg! Kiviszik innen, felkel, minket meg jól becsaptak!

- Uram, ha meg nem sértem, elővegyem a formanyomtatványt?

Mindenki elsompolygott azzal a csalódott érzéssel, hogy őket itt ma becsapták. Elvették azt az élményt, amiért jöttek, és ami jó esetben hosszú időre életkedvet adhatott volna nekik.

Azon senki nem morfondírozott, hogy egy embert éppen kivégeztek az orruk előtt. Ki tudja, soha nem lehet tudni, előfordulhat, hogy ártatlanul.