Hoztam Nektek kedves olvasók, egy régi igaz mesét. Jó lenne ha a fiatalok is olvasnák, és megtudák belőle hogyan éltünk régen.

Abban az évben korán jött a tél, már a november közepe sűrű hóeséssel köszöntött ránk.

Mondta is nagyapám, hogy Örzsébet megrázta a pendelyt! Már akkor túl voltunk az első

disznóvágáson, füstölődtek a kolbászok a tanya kéményében. Felkészültünk a télre.

A paraszt ember nyáron gondoskodott róla, hogy a hosszú téli napokon legyen tele a kamra,

a télire való tüzelő is készen várta a hideget. Én mindig szerettem a telet, pedig az iskolába-

járás, bizony próbára tette a tanyai gyereket. A mi tanyánk olyan másfél, két kilóméterre volt az iskolától. Reggel korán, jó melegen felöltözve, zsebünkben egy-egy meleg hajába sült krumplit szorongatva ballagtunk a hosszú eperfás úton a faluban lévő iskola felé, a tanítás után meg vissza a tanyára. Megszoktuk a hideget, a délutáni és esti órák meg vidámságot és

örömet hoztak. Ilyenkor a kukoricamorzsolás járta, no meg a kaskötés, amit édesapám nagy szakértelemmel végzett. Behozott egy nyaláb fűzfavesszőt és ezzel beköltözött a szobába és a szívünkbe a nádas, a mező, a vadvizek illata. Amíg készült a kosár, édesapám halkan fütyörészett, mi meg leckét írtunk. Amikor leszállt az alkony, a mesemondás járta. Volt ott szó a ravasz rókáról, a szerencsét próbáló szegénylegényről, a szépséges királykisasszonyról, a furfangos manóról, kapanyányimonyókról, Csalóka Péterről, sőt ha átjött egy-egy szomszéd,

előjöttek a boszorkányos történetek is. Ebben a csendes békés világunkban villámcsapásként

jött a háború. Édesanyám, nagymamám sírt, nagyapám káromkodott, mert édesapámnak is megérkezett a behívó. Nagyapámnak orbáncos volt a lába, nagymamám gyomorbeteg volt, így hát édesanyámra maradt a sok munka és mi hárman gyerekek. Este össze ült a család és édesapám „számadást” csinált. Végül abban maradtak, hogy bérest kell fogadni.

Így került hozzánk Pali bácsi. Kőpcös, fekete hajú haragos nézésű középkorú ember volt. És emlékeim szerint nagyon bagó szagú. Édesapám bevonulása előtti napon, vagyis éjszakán, arra ébredtem, hogy nagyon ugatnak a kutyák. Kiugrottam az ágyból, oda lopakodtam a szüleimhez, akik már az ablaknál álltak és lestek ki a holdvilágos, havas téli éjszakába.

Én is felkapaszkodtam hát az ablakpárkányra és lestem, mit néznek annyira?Azt láttam, hogy Pali bácsi megy ki a kapun, vállán egy megtömött zsák. Édesanyám, felháborodva suttogta apának, eredj, szólj már neki, látod tegnap került hozzánk, és már meglop! Hadd rá kincsem, mondta édesapám csendesen, csak egy zsák csutkát visz, biztos nincs tüzelője és neki is három gyereke van. Engem meg gyorsan ágyba parancsolt, mert ugye a jó gyerekek éjjel aludni szoktak! De nem aludtam én azon éjszakán szinte semmit, mindig magam elé képzeltem a Pali bácsi három gyerekét, akik fáznak a hideg szobába, mert nincs tüzelőjük, és még meséjük sincs este, mert az édesapjuk a mi jószágunkat eteti. Hajnal felé aztán oda jött az ágyamhoz édesapám, megsimogatta a fejemet, és mint aki tudja a gondolatomat, csak annyit mondott:

Aludj csak nyugodtan, majd holnap elrendezzük a dolgot. Másnap reggel, amikor meleg ruhába öltözve indultunk az iskolába, Pali bácsi már a tüzelővel megrakott szánkó mellett ált.

Én boldogan kuporodtam a szánkó végébe, a „ saroglyába” mert tudtam, hogy édesapám „elrendezte a dolgot.” Csak azt nem értettem, mért könnyes a Pali bácsi szeme, mikor már van tüzelője?

Sok évvel később, amikor már ránk is nehéz idők jártak, mikor gondot okozott még a téli tüzelő beszerzése is, sokszor eszembe jutott az a zsák csutka, meg a Pali bácsi könnyes szeme.