A dombtetőn a sátorsor olyan,
     amint még fel-felvillan távolan,
     mint alvó asszony hátán a gerinc
     a kedvesnek, ha reggel elrohan.
   
   
     A sivatag jön. Félve ízleled,
     se fák, se fű, se füst a víz felett:
     terem ez, melynek nincs oldalfala,
     szín, melyre nem tóltak be díszletet.
   
   
     Itt nincs erkélysor s rajta tapsolók,
     közjáték s ghirland, mely szemedbe lóg,
     két görbe sík van itt, a föld s az ég,
     s közöttük állsz magad: a monológ.
   
   
     Sziklák árnyán keress űlőhelyet
     s kezedbe addig hajtsd nehéz fejed,
     míg a gondolkodás merész kaland
     és vad gyönyör lesz únt szokás helyett.
   
   
     Nem tart soká. Az ész mindent kirág.
     Ez nem érzelem s hangulat-világ.
     Itt lenn van és fenn; oldalt semmi sincs;
     s ami oldalt van, nincs: a délibáb.
   
   
     Meríts hálót. Az apróját ereszd,
     de, ha a nagy hal ficánkolni kezd:
     a lét-kérdést kivesd, magasra vesd,
     magadra vesd és sorra kérdjed ezt:
   
   
     – A roppant homokóra csak pereg;
     szűk tölcsérén lecsorgunk, emberek
     a semmibe. S ha egyszer lenn leszünk:
     a lejárt órát ki fordítja meg?
   
   
     – Hol itt az Alkotó, vagy hova lett?
     Bujócskát játszik? Ide-oda megy?
     S azon kacag, hogy ész s tapasztalat
     csapdája őt nem fogja soha meg?
   
   
     – Vagy holt az űr? Csillagködök laza
     kocsonyája, Tejútak halmaza,
     kométák rőt haja? s a Lét csupán
     egyetlen bolygó ritka bőrbaja?
   
   
     – És ha a Kéj hitvány rézpénz, melyet
     új szolgákért szülőnk ölébe vet
     a Természet, majd dolgoztat, kínoz,
     s ha megkopunk, elád a Semminek:
   
   
     – ha életünk csak rút halálgödör
     s kéjünkért mást egy élet kínja tör:
     mért játszódunk? mért nemzünk gyermeket?
     valóban oly nagy gyönyör a gyönyör?
   
   
     – S e Kort, mikor az állig vasbetón
     városban éltünk, dolgozva mohón
     s öröm nélkül – nem így ítéli majd
     egy jobb jövendő, összefoglalón:
   
   
     – Útjuk tévút volt, s mint útjuk, olyan
     az életük: vértenger s búfolyam.
     Kitéptük történelmük lapjait,
     s mindent előlről kezdtünk s újonnan?
   
   
     Így rázd, míg ráz a kétely mételye
     kérdés-csörgőidet az ég fele,
     te gyermek! nem: te agg! mert itt az est,
     s fehér tarkódhoz ér a kézfeje.
   
   
     Mi sem kerüljük el a Kismetet:
     a síron túl nincs többé ismeret.
     Ez a Magány Kvártélya. Ismered?
     Innét jöttek vad férfiak lovon,
     s vándorbottal kezükben, istenek.
   
    (Khorb el-Ethel, 1941)