Az újhold görbe tőre felhasítja
     az ég violapíros pókhasát.
     Az esti árnyak Harun al-Rasídja
     már osztogatja a sok álruhát.
   
   
     A kasba éled. Utca, tér, sikátor
     fölött az alkony mézgás és nehéz.
     Az ópiumbarlangból füst szivárog
     és csókra nyújtja libegő kezét.
   
   
     A báron kövér basa sétál végig.
     Zöld vízihulla. Szeme, mint az ón.
     Ott angol orvos. Illatokon él itt
     és boldogságán. Fenn a dobogón
   
   
     hastáncosnő. Kávátlan kőkutacska
     a köldöke; benn árnyak ágboga.
     Lihegve, mintha még vizet kutatna,
     bámul bele egy szökött katona.
   
   
     Dobzene árad s fáklyafüst a térről,
     a kardnyelő hasán a hold a vért.
     A mesemondó körül sűrű félkör,
     az ajkak nyílnak: Szinbád hazatért.
   
   
     Egy tuarég ül, a nagy falnak háttal
     s a látványt nézi. Negyven napja már.
     S egyszerre mindez: dobszó, tőrök, fátylak
     s fátylak mögött a női szem, bazár,
   
   
     réztálak, mentaillat, pálmakertek,
     mélyzöld árnyékok és fehér falak

    
     őrült körtáncot lejtenek szemedben,
     míg szédít, őrjít, vonz az áradat,
   
   
     és hí: – Hazád rom, nőd vénülő locska,
     munkád hitványság, életed gyötör;
     jöjj és merülj e mély sikátorokba,
     hol kéj az élet s a halál gyönyör!
   
   
     – Nincs rend s törvény e nyüzsgő ázalagban,
     hazád felől nem ér be hír, se szó,
     tűnj el, halj meg, s támadj fel száz alakban:
     van vénen is reinkarnáció.
   
   
     – A mór fürdőben vetkezd le a múltat,
     a morált vesd le (hitvány szóbeszéd!)
     nevedet ejtsd el (régesrég megúntad)
     dobd rá az emlék gyűrött köntösét!
   
   
     – Eszméidet akaszd a szögre (rongyok,
     mit rossz boltokban aggattak reád),
     ne fordulj vissza! így légy újra boldog,
     mezítlen ifjan, ahogy szűlt anyád.
   
   
     – Légy csempész, tolvaj, kerítő, halárus,
     szeress fiút, lányt (hidd meg, egyremegy),
     rabolj vagy gyilkolj; és fogd át halálos
     ölelkezéssel ezt a várhegyet.
   
   
     – Avagy vadabb vég vonz s e város untat?
     Szerezd meg mindjárt, mit szíved kíván:
     lila függőágyán az ópiumnak,
     vagy zöld nyeregből az abszint lován.
   
   
     – Avagy maradj így, ne mozdulj, csak nézzed,
     hallgasd sosemvolt madarak dalát,
     míg homlokod körött a csillagképek
     csörögnek, mint az érő datolyák.
   
    (Tanger, 1941)